Szombat előfizetés 2017

Kiszely Gábor: Érintsd meg az eget ujjaiddal… A modern héber irodalom

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kiszely Gábor

Érintsd meg az eget ujjaiddal…

A modern héber irodalom

Magyarországon az elmúlt esztendőkben az olvasóhoz került néhány izraeli re­gény, egyetlen elbeszélés-gyűjtemény, valamint egy verses antológia kétségte­lenül értékes kezdetnek számít, feltéve, ha lesz folytatás. Ez persze nem csupán a kiadókon és fordítókon múlik, hanem mindazokon, akik hajlandóak megőrizni szellemi életünk nyitottságát a maradan­dó és folyvást megújuló értékek felé.

Ilyen értékekben bővelkedik a mo­dem héber irodalom, amely javarészt még mindig a nyugati szellem áthatotta közép- és kelet-európai literatúrák sodradéka. Az arab országokból bevándorló zsidók utódaiból íróvá és költővé serdül­tek számára is ez az európaiság a mérce a műveltség hagyományait s a kortárs szellemi áramlatokhoz kapcsolódást il­letően, mely utóbbi immár jó ideje ma­gába foglalja a tengerentúlit is.

Búcsú az állami irodalomtól

A száz esztendeje megújított s azóta is folyvást kiegészülő nyelven művelt iz­raeli irodalom az államalapítás idején még igencsak elkötelezett literatúra. Mű­velői a cionista szocializmus szel­lemében dicsőítik a függetlenségi moz­galom hőseit, a kibucok élmunkásait, a jövendő specifikusan zsidó, kollektivista társadalmát. E túláradó lelkességében nagyvonalúan egyszerűsítő s intoleran­ciájában – a figurák nagy része vagy árnyalatlanul jó vagy rossz, makulátlan hős vagy elvetemült ellenség, hébe-hó­ba aztán akad néhány „ingadozó” is -, a szovjet szocreálra emlékeztető szemlé­let hetykén utasítja el a diaszpóra évszázados hagyományait az európai kultúrákhoz való kötődéssel egyetem­ben, s fölényes magabiztossággal vallja: politikai feladat nélkül nincs és nem is lesz irodalom Izraelben. Lett.

Elsőként a lírikusok kezdenek kétel­kedni. Az érzéseiket sokszor patétikusan, afféle stílromantikus tónusban meg- éneklő nagy elődök nyomán – akik közül Hájim Náhmán Biálik, Sáúl Csernihovszki, Ávráhám Slonszki az orosz bi­rodalomból, Nátán Áltermán Varsóból, Ávígdór Háméiri pedig Magyarországról került a Szentföldre a század első felében – eladdig ők is e hangnemben zeng­ték a kollektív építő munka dicsőségét. Mi tagadás, hajmeresztőén giccses kla­panciák keletkeztek akkoriban költészet címén. Tanúi lévén azonban az arab la­kosság – nem egyszer az erőszak eszközeivel gyorsított – menekülésének, felvetik a kérdést: ugyan miféle humanis­ta ideál az, amely nem vonatkozik az im­már százezrével a hontalanságba kény­szerülőkre. Az erkölcsi felelősség dilemmájával szembenézve számtalan lírikus lázad fel az ötvenes években a kollektivizmus irodalma ellen, s fordul a stíluskísérletek felé, amelyekben megújhodva sokan már a totális költői szabadságot hirdetik. A kiváló Nátán Záh (1930) körül csoportosuló líriku­sok, köztük olyan tehetségek, mint Árjé Szíván (1929), Mose Dór (1932) és Tet Kármi (1925) megteremtik a protestáló költészetet. Ellentáboruk a romantikus hangvétel elvetésekor felháborodottan hörög, kozmopolitizmusként csepülve az élőbeszédhez való visszatérést, a szabad verset aztán hazaárulásnak minősíti s a palesztin terroristákkal vállalt szellemi közösségként ócsárolja.

A próza berkeiben domináló semati­kus realizmus helyébe hamarosan a mindmáig erős vonulatú hagyományos realizmus lép, olyan mesterek alkotásai­val, mint Benjamin Tammuz (1919), aki – magyarul is megjelent – Úszóver­seny című ragyogó elbeszélésében el­sők között mutatja be mesteri kézzel a zsidó-arab konfliktus emberi vetületeit. Két gyerekkori jóbarát – az egyikük kato­na, arab földműves a másik – áll ki egy­mással, hogy megismételje hajdani játé­kát, amelynek végezetével a zsidók téve­désből lelövik a győztest. Ámosz Oz (1939) ekkor hja nagy feltűnést keltő novelláját Ugrás a semmibe címmel egy közösségi megszállottsága közepette önző vadállattá vált hajdani pionír apá­ról, akinek tutyimutyi fia ejtőernyősként a szeme láttára pusztul el fennakadva egy magasfeszültségű vezetéken. Az azóta nemzetközi hírű szerző több mű­ve – köztük a Gonosz tanács hegye s a Keresztül-kasul Izráel országán – magya­rul is olvasható. Oz hőseinek sorsa már annak belátásáról tanúskodik, hogy a szocialista mozgalom céljai elérhetetle­nek, hisz a lakosság többségét alkotó városok és települések polgárait csupán az individuális boldogulás foglalkoztatja. A hatvanas évek végére az irodalom le­számol az elkötelezettséggel, s egyre job­ban megnyílik a kortárs nyugat-európai áramlatok felé. Az individualizmust hir­dető avantgárd egy része a francia nouveau roman-ra esküszik, többen az ab­szurd irányába indulnak, sokak számára a német realizmus a mérce, s ugyancsak gyarapszik azok tábora, akik az amerikai literatúrában tájékozódnak. A fiatalab­bak közül sokan akkor fedezik fel a hé­ber literatúra nagyságának számító Sáj Agnont (1888-1970). A galíciai születé­sű remekírót – aki legnevesebb regénye­it – köztük A hozományt s a Tegnap s tegnapelőttöt még az államalapítást megelőzően alkotta meg -, 1966-ban Nobel-díjjal tüntetik ki. Kritikusai gyakran rámutattak jegyezték meg – nem keve­sen köztük némi rosszallással -, hogy Agnon voltaképp egyetlen irányzatba sem sorolható be. Valóban, a nyelv és a szerkesztés mestere szinte kezdettől fogva pontosan tudja, milyen nyomasztó példának okáért a jelzők halmozásával gigantikus hatásra törő nyelvi kényszer, hisz a kicsi attól még nem válik hatal­massá, ha megötszörözzük, s nem titkol­ja: az irodalomnak voltaképp az irodalmiasság egyik legfőbb ellensége. A mon­danivalónak, vallja, ott kell rejtőznie a formában, a legparányibb részletekben is s csak az Egészből kiindulva szabad dolgozni. Regényeiben, akár el­beszéléseiben pontosan nyomon követ­hető a valamennyi kapcsolatában önma­gát feltételező lényeg. Vádolják is ezért konzervativizmussal – sőt, „reakcióssággal” – azok, akik jobb híján csupán ifjúságukból csinálnak programot. Ag­non hőseinek sokrétűsége – alkotójuk pontosan tudja, az elhallgatás vagy csu­pán sejtetés bizony gyakorta százszorta többet mond a hosszas elemzésnél s áb­rázolásnál – olykor félmondatokon su­gárzik át. A szerző óriási erővel tartja fé­ken magában s rendszerezi élményvilá­gának keserűségét – legyen szó akár a galutban szerzett sebekről, vagy annak felismerésétől, hány sorstársa csalódik az Ígéret Földjében, úgy érezvén, iga­zán itt szakadt meg számára a kapcsolat az ég s a föld között.

A soá-irodalom

A növekvő kiábrándultság, a jóléti társadalomra áhítozó egyén konfliktu­sai, a túlélésért folytatott háború nyo­masztó traumája, az arab lakossággal való együttélés problémái s a zsidó azo­nosság kérdése – az irodalom tematikai kihívásai a hetvenes években. A nagy bevándorlási hullám következtében a közvélemény ekkor szinte sokkszerűen szembesül a soá jól-rosszul a tudat alá gyűrt problématikájával. A hétköznap emberének is felül kell vizsgálnia az ad­dig rendíthetetlen alapigazságként hirde­tett állítást, mely szerint testvéreik birka­mód hagyták lemészárolni magukat. Jorám Kárniuk (1930) s a Lengyel- országból származó Áhárón Megged (1920) – akinek Jád Vásem című el­beszélése magyarul is megjelent – pró­zai műveikben ugyancsak a megtes­tesült Gonosz iszonyatával viaskodnak, amely azóta is állandó kihívás megannyi kiváló szerző, köztük német Dávid Sic (Schütz) és Szávion Liebrecht, vala­mint a magyarországi születésű Itamár Jáoz-Keszt számára.

A líra berkeiben a modern héber iro­dalom egyik klasszikusának számító Dán Págisz (1930-1981) szenteli mun­kássága nagy részét a soá témájának s honosítja meg hazája költészetében azt a hangot, amelyben az iszonyat élménye ötvöződik a gondolatisággal. A Buko­vinából származó költő, aki gyerekfejjel éveket töltött egy román koncentrációs táborban, vallja és hirdeti: nem igaz az Adorno által a köztudatba plántált hang­zatos tétel, mely szerint Auschwitz után már lehetetlen verset írni – habár a köl­tő épp a lehetetlenre vállalkozik, amikor megkísérli felfogni s feldolgozni a bűn felfoghatatlanságának tudatát. „Kioltott szemmel, eltakart árnyékkal / várom, hogy legyek én a tévedés, / ne nézz, ne, kérlek, jaj, ugorj át, /a létszám teljes lesz hiányom nélkül, / itt, most, holnap – s az Örökkévalóban.” ( Sorakozó.)

S ugyan cseppet sem bibliai poéta, csaknem állandóan foglalkoztatja az em­beri azonosság s az isteni akarat kérdése. Vajon mi lehet a Mindenható szándéka a még befejezetlen teremtésben, amelyet egyaránt mozgat a gyalázat, az irgal­massága s a végtelen magány? Págisz Kis ars poéticája pedig akár egy közép-euró­pai költő művészi hitvallása is lehetne: ha tehát meggyőződtél róla, hogy tiéd han­god és kezed, akkor: „Végy mély lélegze­tet, / érintsd meg az eget ujjaiddal, / s en­gedj az üres lapok parancsának.”

A pozsonyi születésű Túvia Rívner soá-költészetében a gyűlölet elutasításá­val ellenpontozza a bénító rettegést s a Gonosz erőinek való kiszolgáltatottság ér­zését Tudja, végső soron a megfejthetetlennel áll szemben, amely előtt azonban a líra nem kapitulálhat, hisz lényege a ki nem mondható s meg nem nevezhető. Minden más csupán eszköz ennek sejtetéséhez. „És lestük, vártuk szüntelen a hangot / – és évekké vált minden pillanat -, / hogy elmondja: béke veletek / éljetek benne rettegésem nélkül, / nem igaz semmi, szenvedés, gyalázat, / ami meg­történt, merő irgalom.” (Tenyérben)

A hetvenes évek derekán már mind több prózai mű hőse roppan bele a jólé­ti társadalom útján járó izraeli világ hétköznapjaiba, amelyeket beárnyékol az erőszakkal való együttélés kényszere s a tudat, hogy az időleges békével lehe­tetlen osztozni. A mindettől való elfor­dulással felel minderre a lírában a héber irodalom első posztmodem misztikusa, Joná Voláh (1944-85). Nevezték fene­gyereknek, feministának, nonkonfor­mistának, hisz valóban hátat fordított a konvencióknak, tilalmaknak, társadalmi elvárásoknak, miközben iszonyú szenvedések közepette próbálta meg vállalni önmagát. Költészete a lassú önmegsem­misítés eszköztelen, tapasztalati lírája; kortársai között elsőként merte versek­be foglalni a megélt spirituális viviszekciót s énjének széthullását. Hagyatékának egyik utolsó alkotásában (Zárd el) meg­fogalmazza s testamentumként a többi­ekre hagyja ars poéticáját, amely – lété­nek lényege volt: „A fájdalom forrását / erős gáttal zárd el, / s őrizd, óvd, vigyázd / mint a drága vizet / Ügyelj, hogy szét ne peregjen / hisz / ez az életed.”

Az önfelfüggesztés és azonosság között

A ’80-as évek általános kiábrándultsá­ga és illúzióvesztése a prózairodalom formai megújulását is magával hozza. A szerzők magabiztos kézzel alkalmaznak perspektívaváltásokat, s használják a belső monológokat, a dinamikus el­beszélés-technikát, sőt, a levélregény-formát. E váltás élharcosa az évtized elején elhalálozott Jákov Sabtáj (1934-1981) a Folyamatos múlt című művével. Vele csaknem egyenrangú a már említett Dá­vid Sic (Schütz), akinek generációs regé­nye, a Fű és homok a század elején kez­dődik s 1973-ban, a Jóm Kippúr-háború idején végződik. Főhőse egy Német­országban zajló családi találkozót köve­tően a rokonság történeteiről készített feljegyzésekből, belső monológokból, képzelt és valós párbeszédekből, s leve­lekből regényt akarna írni, ám lemond róla, visszariadván az értelem diada­laként ünnepelt emberi butaságtól, a jóságként tisztelt megátalkodottságtól s a felismeréstől, hogy e família tragédiája nem a zsidó, hanem az emberi azo­nosságra való képtelenség. Mind­azonáltal a társadalmat ekkoriban újfent foglalkoztatja a zsidó identitás, s a jiddiskejt kérdése. Áháron Megged Fojglman című remekműve is az ebből faka­dó konfliktusokat elemzi. Hőse, egy izra­eli tudós felesége halála után végre szembenéz legbensőbb énjével. Egy Párizsban élő jiddis költő házában döb­ben majd rá, hogy zsidó azonosságtu­datának megtalálásához a szeretetkeresés vállalásában visz az út. A fiatal Orly Castel Bloom (1969) bemutatja az iz­raeli nagyváros polgárát, aki már elvet minden konvenciót és hagyományt, s csupán arra képes, hogy felháborodot­tan másokat kárhoztasson, amiért rácsa­pódott a magány csapdája.

Divaton innen és túl

A kilencvenes évek nem kedveznek a szépprózában jelentkező posztmodem szövegprodukciónak. A kifáradt s pers­pektívái beszűkülését nap mint nap ta­pasztalható olvasók többsége szíveseb­ben vesz kezébe „követhető” alkotáso­kat, amiéit is a kiadók a realizmusra haj­ló szerzőket részesítik előnyben. Ennek folytán az évtized második felében színvonalcsökkenés figyelhető meg az epikában. Számtalan új, az igényeknek megfelelően alkotó szerző válik diva­tossá, akiknek tehetségéből jobbadán csupán holmi elkedvetlenítő pararealizmusra telik. De hát a divat soha nem volt s nem is lesz esztétikai kategória.

Az eleddig is csak szűkebb köröket vonzó líra művelői azonban megveszte­gethetetlenek. Köztük a közelmúlt és a jelen egyik legtermékenyebb poétája, az immár ötven esztendeje töretlenül alko­tó Jehúda Ámiháj (1924), a modem iz­raeli poézis nesztora, némely kritikusa szerint establishment-poéta, aki művé­szetéhez kisajátította magának Erec Jiszráélt. Vitathatatlan: Ámiháj nem csak hazájában népszerű, bízvást ő a legtöbbet fordított kortárs héber költő. Sokoldalú, igényes és szigorú egyéniség, soha nem függött a kor követelményeitől. nemet mondott az állami irodalom szocreál-elkötelezettségére, amint a há­borúkat sem volt hajlandó idealizálni s számon kérte az arab lakosság diszkri­minálását. Mindvégig megmaradt a ha­gyományos európai értékek tiszte­letében, figyelője és – szelektív – befoga­dója a kontinens mindenkori szellemi áramlatainak. Kétségtelenül birtokában van egy „személyes Izraelnek”, amelyet költészetében él meg és ad tovább. Aki közelebbről akarja megismerni az Or­szág spiritualitását, jól teszi, ha egy Ámiháj-kötettel a hóna alatt vág neki. nem keresi Istent – csupán belebotlik, s ilyen­kor rácsodálkozik, mind újabb vonáso­kat fedezve fel Benne, valamint „keze nyomán”. Mégsem vallásos költő; a tárgyi világ ihleti, háborítja fel, ösztönzi szá­monkérésre, a korlátoltság elleni láza­dásra – avagy ironikus mosolyra, amellyel néha önmagát is szemléli. Szerelmes versei kegyetlenek. Alkotójuk ismeri a gyarlóság mozgatóit s tudja, kezdettől fogva tehetetlen velük szemben – magá­ban és a másikban egyaránt. Jehúda Ámiháj átfogó költő, aki, miközben fél évszázada beszéli el saját történetét, szüntelenül értelmet keres azokban a válaszokban, amelyeket világának lakói adnak életükre. Persze: „…más vagyok, világos: / teremtett lény, Isten s ember fia. / napjaimat már számláljuk az Úrral. / Ennyi elég lesz. / Alleluja.” (Mondd, mi­féle ember vagy)

*

A kortárs héber irodalom számtalan al­kotója ihletét a jelen izraeli valóságból merítve sokszor öntudatlanul is abból az anyagból építkezik, amelyet a Közelkelet-Európa e fertályáról vitt magával ő, vagy elődei. Ez nem a kiábrándultság literatúrája, mivel művelői – s ez módfelett fon­tos – olykor cseppet sem megnyugtató felismeréseiket, tapasztalataikat s szoron­gásaikat félelem nélkül alkotják egy olyan közösségben, amely geopolitikai fenyege­tettsége dacára is szabad az évezredes rettegéstől. Írói és költői kertelés nélkül szólnak, óvnak, figyelmeztetnek és osto­roznak, Jesájával vallván: „Nem fárado­zik, s nem születik veszedelemre többé ivadékaival az Úr áldott népe.”

Címkék:1998-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Jehuda AMiháj: A zsidók (vers) –

Jehuda Ámiháj A zsidók A zsidók kirakati fotók úgy együtt apró és mélák, élő és halott legény és arája, bár-micvó...

A nagy vízválasztón innen és túl

A nagy vízválasztón innen és túl Amikor a világ minden tájáról érkező zsidó írók össze­gyűltek az öböl városában, San Francisco-ban,...

Close