Szombat előfizetés 2017

Kistörténelmi zavaraink

Írta: Vadász Ferenc - Rovat: Archívum, Belpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

TALÁN SZOKATLANNAK, kissé erőltetettnek tetszik ez az összetett szó: kistörténelem. Azokat az eseményeket szeretném kifejezni általa, amelyek az utóbbi években, évtizedekben itt, Magyarországon, a közelünkben zajlottak és zajlanak. Mondhatnám úgy is: a két világháború között, alatt, után, még előbb és napjainkban. A nagy, történelmi jelentőségű események tudományos megítélése és elhelyezése a fejlődés folyamatában hamarabb és egyértelműbben megy végbe – következetesebben -, mint a „kistörténelmi” zűrzavarok tisztázása. Az utóbbiak sokáig lappanghatnak, s mint búvópatakok előbukkannak, hangot kapnak, szóbeszéd tárgyai, eltűnnek, elnémulnak, hosszú időre láthatatlanná válnak…

Miként lehetséges, hogy én semmit sem tudtam erről? – teszik fel napjainkban különböző hírek hallatán önmaguknak a kérdést ezrek és tízezrek, annak a generációnak a tagjai, amely már felnőttként élte végig az eltelt fél évszázadot, vagy annak néhány évtizedét. Ki-ki meg is nyugtatja magát: bármilyen hihetetlen, soha egyetlen szót nem hallottam erről, nem is sejtettem, hogy itt és itt, ez és ez megeshetett.

Másként áll a dolog, ha a „vallató” nem önmagának teszi fel a kérdést, hanem közéleti fórumokon, rádióban, televíziós kamerák előtt vagy az újságok hasábjain, másoknak. Ilyenkor a kérdésekben már eleve kételkedés, olykor vád bujkál: lehetséges volna, hogy nem hallott, nem tudott róla? Ez nehezen képzelhető el.

Az ilyen feltételezések, erkölcsi felelősségre vonások, gyanúsítások alól csak az újszülöttek, esetleg a tizenévesek mentesülhetnek, ha az utóbbiak nem voltak stréberkedő úttörők, túlságosan lelkes kispajtások.

Törvénytelenségek feltárásának, mártírok, meggyötörtek rehabilitálásának korát éljük. Egy ország, egy nép lelkiismeretének megtisztulása megy végbe. Deportálások, kitelepítések, tömeges jogfosztások, konstruált perek, halálos ítéletek, Auschwitz, Gulág, háromszázegyes parcella, Recsk, Pócspetri és a többi szörnyűség. Merényletek az ember, az emberiség ellen. Csak a nagyságrendek, a körülmények különbözőek.

*

NEMRÉG MEGDÖBBENÉSSEL olvastam az alábbi hírt: Deportáltakra emlékeztek vasárnap Balmazújvárosban. A Szovjetunióba 547 lakost vittek kényszermunkára, közülük 136-an haltak meg otthonuktól távol. Emlékükre a nevüket feltüntető közös síremléket avattak a város temetőjében.

Több évtizeden át megszakítás nélkül dolgoztam újságíróként, beutaztam az egész országot, jó néhányszor megfordultam ebben a Hajdú-Bihar megyei helységben is. A sajtó dolgozóit általában jól informáltaknak tartják, mégis, ha azt kérdeznék tőlem, lehetséges-e, hogy semmit sem tudtam, semmit sem hallottam erről az 1945 elején történt tragikus eseményről, azt kellene mondanom: az égvilágon semmit. Bizonyos vagyok benne, hogy milliók élnek ebben az országban, akik ugyanilyen tagadó választ adnának erre a kérdésre. Jómagam abban az időben hatodik évemet töltöttem fogságban, ötöt itthon, a hatodikat az alsó-sziléziai Dörnhau koncentrációs táborában, ahonnan csak május 9-én, a háború utolsó napján szabadultam.

Az eközben újra Csehszlovákiához csatolt szülővárosomból, Komáromból a nyár derekán jöttem át Magyarországra. Kecskemétre kerültem. Egy alkalommal Budapesten, az akkori Tisza Kálmán téri pártközpontban Rajk Lászlónétól hallottam, hogy férje aznap délután a Zeneakadémián tart gyűlést. Júlia asszony tudta, hogy egy évvel korábban, a német megszállás után a garanyi táborban találkoztunk. – Jöjjön – mondta -, hallgassuk meg Lacit.

Rajk is nemrég érkezett haza. Ekkor már a budapesti pártbizottság titkára volt. Beszéde nyomán meglepő felszólalásokra került sor. Jó néhányan panaszolták, hogy szovjet katonák „kicsi robotra” vittek civileket – köztük párttagokat és különböző tisztségeket viselő, kétnyelvű igazolvánnyal ellátott személyeket is -, s még mindig nem tértek vissza, nyilván hadifogolyként kezelték őket. Ahogy láttam, Rajknak sem volt könnyű elfogadható magyarázatot adni a történtekre. Azt mondta, hogy sajnos a rettenetes világégés után előfordultak kilengések, amelyek csak a háború okozta elvadultsággal, a fegyelem és a rend felbomlásával magyarázhatók, de ő bízik abban, hogy hamarosan normalizálódnak az államközi kapcsolatok és akkor az elhurcoltakat viszontláthatják családjaik.

E megrázó élmény, a zeneakadémiai Rajk-gyűlésen elhangzottak nyomán sem Kecskeméten, sem máshol az országban nem hallottam a balmazújvárosiakhoz hasonló rémségekről. (Évekkel később a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján, ungvári, munkácsi, beregszászi barátaimtól bizalmasan értesültem a negyvenötben ismeretlen helyekre történt nagyarányú „áttelepítések­ről”, amelyeknek túlnyomórészt magyarok, egyházi személyek, a régi közigazgatás emberei, értelmiségiek és megölt családjukat, hozzátartozóikat gyászoló, csoda folytán életben maradt zsidók is áldozatul estek.)

Ami Balmazújvárost illeti, „kistörténelmi zavaraink” jellemző példája lehet mindaz, ami ott történt. A helységet ismereteim szerint 1944. október 22-én harc nélkül adták fel a németek. Mint a különféle dokumentumokból kiderül, néhány héten belül megszerveződött a közigazgatás, a pártoknak helyi csoportjai alakultak, kommunisták, parasztpártiak, kisgazdák, élükön ifjabb Veres Péterrel, Szarvas Imrével, Juhász Józseffel, Kerekes Péterrel és másokkal. Odasereglett Debrecenbe az Ideiglenes Nemzetgyűlés, ott alakult meg a koalíciós kormány, onnan irányították az országot három hónapon át.

*

VERES PÉTER Balmazújváros szülötte, újkori irodalmunk egyik legtermékenyebb alkotója tudtommal egyetlen művében sem tett említést a helység 136 mártírjáról – igaz, a jóval több halálba hurcolt földijének sem adózott egyetlen jelentősebb írással sem – még csak nem is utalt a hadifogságba hurcolt civilek megrendítő sorsára. Nem tudott erről, vagy hallgatnia kellett róla? Sem a balmazújvárosi zsidó deportáltaknak, sem a Debrecenből elszállított hétezer mártírnak, akiket a precízen működő közigazgatási apparátus hiánytalanul összegyűjtött a téglagyárakba és előkészített az auschwitzi gázkamrákban történő megsemmisítésükhöz, nincs emléktáblája. Irodalmunkban is kevés nyomuk maradt. (Szabó Magda igaz emberséggel emlékezett meg a zsidó deportálások egyik áldozatáról, a 84 éves Kardos Albert irodalomtörténész professzorról, akit éppen olyan szadizmussal hurcoltak a halálba, mint a szülő asszonyokat, mint betegeket a műtőasztalról és mellőlük az operációhoz beöltözött sebészeket.)

S még egy adalék Balmazújvároshoz: Húsz éven át helyettes rovatvezetőként közvetlen munkatársam volt a Népszabadság szerkesztőségében az azóta elhunyt Gém György, aki kora ifjúságától kezdve Veres Péterék köréhez tartozott. Zavartalan, baráti bizalommal viseltettünk egymás iránt, sok-sok utat tettünk meg együtt. Jártunk kollégám szülőhelyén, a gyepsoron, írt is róla nemegyszer, megfordultam családi otthonukban, de soha egyetlen szóval, suttogva, titkolózón sem tett említést a náluk történt gyászos eseményekről, amelyekre ország-világ előtt most derült fény. Sem őt, sem hozzátartozóit nem érinthette ez közömbösen, és bizonyos, hogy nem a cinkosság tette őket némává.

Nem beszélt senki egy emberöltőn át a 301-es parcelláról sem. Kik tudtak, kik tudhattak létezéséről? Feltehetően nagyon kevesen. S még kevesebben arról, hogy kiket zárnak magukba az ott rejtőzködő jeltelensírok. Amikor a múlt év fájdalmas emlékű június 16-áján elhangzottak sorban a nevek, Nagy Imrénél ez jutott eszembe: Negyvenötben, első találkozásunkkor ott álltam mellette Kunszentmiklóson a népgyűlés emelvényén, amikor a szemük elé húzott fekete kalpag alól állhatatosan lefelé néző, pipázó férfiak láttán megjegyezte: „De jó lenne kitalálni, mi jár ilyenkor ezeknek a makacs kiskunoknak a fejében.” Szilágyi József nevének hallatán felrémlett előttem a szegedi börtönfolyosó, ahol negyvenkettőben naphosszat tapostuk a rokka pedálját, hogy az ujjaink között sodort kenderkócból elkészüljön az előírt havi tizenhat ezer méternyi fonal. Losonczi Gézával a háború utáni első hónapokban gyakran ültem együtt a ceglédi kaszinó egyik kirámolt, fűtetlen helyiségében, ahová betegségéből lábadozva be-bejárt, hogy okos, higgadt szavával segítsen elsimítani a Németh Sándor párttitkár és Szelepcsényi Imre polgármester között ki-kiújuló villongásokat. Gimes Miklóssal is sokáig dolgoztam együtt. Vele akkor még a József körút felé nyíló szerkesztőségi épületben. Mint az olvasók százezreit, engem is megdöbbentett annak idején a néhány soros újsághír elítélésükről és arról, hogy „az ítéletet végrehajtották”. Ki sejthette volna, hol takarja a föld kihűlt tetemüket?

*

ELHANGZOTTAK a mártír hősök nevének felolvasása közben más nevek is. Életkorom és hivatásom sok-sok megőrzött feljegyzés, adat, újságírói jegyzet birtokosává tett, emlékezetem, névmemóriám frissebben tárolja a fél évszázad előttieket, mint a tegnapiakat. Bárdos János, Monostori Lajos, Ökrös Vince, Palotai Ferenc, Pesti István és még néhányan a háborús évek csendőrnyomozói Újvidéken, Óbecsén, Bácstopolyán, Zomborban és másutt teljesítettek szolgálatot. Razziáik, partizánvadászataik, sortüzeik nyomán a „hideg napok” idején ezernyi családi hajlékból elhurcolt felnőtt és gyermek zuhant a Duna és a Tisza jeges hullámai közé. Rasztik Péter, a zsablyai községi elöljáróság altisztje tarkólövéssel és fejszecsapásokkal végzett azokkal, akikben a part menti kivégzésekkor még pislogni látszott az élet. Meggyesi Ágoston segédmunkás a valóságban Félegyházi Meggyesi Ágoston csendőrhadnagy, Adolf Eichmann megsemmisítő kommandójának egyik legkegyetlenebb megbízottja volt a nagyváradi gettóban. A Dreher sörfőzde pincéjében az általuk gúnyosan „pénzverdének” nevezett helyiségekben az elrejtett értékek után nyomozó csoport kínvallatásait irányította.

Bizonyos vagyok abban, hogy akik a drámai hangulatú szertartás közben az említett nevek elhangzása után is felkiáltottak: Velünk maradsz! Nem feledünk! – éppen úgy nem tudhatták, mit tettek, mit követtek el életük során ezek az ismeretlenek, ahogy bírósági tárgyalásuk idején állampolgárok milliói nem értesültek arról, hogy hol, kit, miért ítéltek börtönbüntetésre vagy halálra.

Ahogy az ötvenes évek első felében, úgy ötvenhat után is sokan kerültek börtönbe. Jóllehet mi – azok a kint levők, akik a hatalommal nem álltunk szemben, sőt, különböző helyeken és különböző eszközökkel támogattuk politikai, gazdasági, kulturális törekvéseit -, az ítéletre várók, az elítéltek, a kisebb-nagyobb jogsérelmeket, üldözést elszenvedettek körülményeit közelről nem ismerhettük, azt azért nem állíthatjuk, hogy semmiről nem szereztünk tudomást. Csak hát többségünk fokozatosan elszigetelődött attól a világtól, amely szenvedett. És a megbántottakban is csak azok iránt ébredt bizalom, akik együttérzést, segítőkészséget tanúsítottak irántuk, csak azokhoz fordultak panaszaikkal, akikben felfedeztek legalább annyi bátorságot, hogy szóvá tegyék, bírálják a kisebb-nagyobb visszásságokat, melyeket mi magunk talán túlontúl sokáig „nem törvényszerűeknek”, inkább holmi „torzulások” következményeinek hittünk. A hatalmi manipuláció, a demokrácia hiánya okozta, hogy a társadalom sok mindenről valóban nem értesült, nem tudott.

*

NÉHÁNY SZÓT MÉG a nemzeti kegyelettől övezett sírkert kétféle halottairól: Nem vagyok jártas hitbéli dolgokban, de azt tudom, hogy a zsidó tanítás szerint senkinek, semmilyen indokkal nem szabad megzavarnia a holtak nyugalmát. Izraelben jártamkor hallottam, hogy a rabbik tilalma félbeszakította sok helyütt felbecsülhetetlen értékű, több ezer éves leletek feltárását azért, mert ásatások közben emberi csontok maradványaira bukkantak. Legyen, maradjon nálunk is zavartalan a 301-es parcella minden halottjának nyugalma.

Régi újságíró kollégám, Kőbányai György Jancsi nevű kisfiát kisiskolásként gyakran láttam. Aztán sok évre eltűnt a szemem elől és az utóbbi években már mint Kőbányai Jánost, világlátott szerkesztő-publicistát tisztelhetem őt anélkül, hogy személyesen akár egyszer is találkoztunk volna. Figyelemmel kísérem írásait. Nemrég A Duna színe című jeruzsálemi jegyzetében arról írt, hogy a magyar kultúra véres fejjel kilökött száműzöttjei – magyarul beszélő izraeliek – milyen olthatatlan szerelemmel őrzik fiatalkori óhazai emlékeiket. A többi kö­zött – írta – szó esett magyar nyelvük Duna-Tisza-Maros melléki gyökereiről, a virágzó magyar-zsidó együttműködés nagyszerű korszakairól, a modern európai Magyarország megszületéséről és arról, hogy miként érte a vészkorszakban ragaszkodó, hűséges közösségüket a végzetes csapás: kiszolgáltatásuk a gyilkosoknak.

Egy idős asszony azt mondta Kőbányainak: „A Duna színét én mindig véresnek látom.” A látogató azt felelte: „Én a sok bizonytalanság és lehetetlenség tusájában csak egyetlen biztos helyet látok: a Duna megtisztulásának és méregtelenítésének terepét… Ágnes asszony rettenetes, vérfoltos lepedőjét csak itt lehet tisztára mosni.”

A véletlenek egybeesése folytán e sorok olvasásával szinte egyidejűleg baráti levelet kaptam dr. Gergely Mihálytól Szolnokról. Arról értesített, hogy mikor lesz Salkaházi Sára néhai szociális testvér, a magyar ellenállás nyilasok által megölt mártírja emléktáblájának avatása a pesti Duna-parton. „Sára és anyám édestestvérek voltak – írta. – A család élő és holt tagjai nevében számítok megjelenésére, minthogy ön egyike volt azoknak a keveseknek, akik Salkaházi Sára önfeláldozását elismerték és megörökítették.”

A megtisztelő hívásnak sajnos nem tudtam eleget tenni – Csehszlovákiában voltam. Az ünnepség után Gergely doktor ezt írta újabb levelében: „Én a mi szerény koszorúnkat feltűnés nélkül a Dunába dobtam. Úgy gondolom, ez így volt helyes.”

Íme: Gergely doktor és a zsidókat mentő, mártírhalált halt Sára nővér hozzátartozói is azt érzik, amit a fiatal Kőbányai János: Magyarország Európába történő végleges visszatérésének ideje talán most végre elérkezik. De ez csak a Duna megtisztításának és méregtelenítésének útján érhető el.

Úrrá kell lennünk kistörténelmi zavarainkon, huzakodó, vádaskodó, mindenki múltjában vétkek után szimatoló, indulatokat és új félelmeket keltő hajszáján. Enélkül a hőn óhajtott jogállamisághoz, az igazi demokráciához, ne adja Isten, a legkedvezőbb esélyt is elveszíthetjük.

Vadász Ferenc

 

Címkék:1990-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kun Béla, a japán

CSURKA ISTVÁN izgalmas játékba fogott az utóbbi időben: megpróbálja kipuhatolni a gyakran emlegetett „zsidó érzékenység” ingerküszöbét. Ha egy-egy nyilatkozata túlságosan...

Bundapálinka és magyar jövő

CSURKA ISTVÁN ÚR, a Magyar Demokrata Fórum jeles tagja, valószínű képviselőjelöltje, az Új Esztendő 14. napján sokféle reagálást kiváltó eszmefuttatást...

Close