Kispipa

Írta: - dibbuk - - Rovat: Archívum

Kispipa

Legenda. Ez az első gon­dolat, ami beugrik az embernek, amikor a hetedik kerület szívében, az Akácfa utcában bandu­kol, hogy hosszú idő után felmérje, mi a helyzet Kispipában. Kétségtele­nül tetten érhető tehát egyfajta bi­zonytalanság, már-már rossz előérzetként azonosítható félelem, amelyet ter­mészetesen elnyomunk magunkban, mi­előtt belépünk az étterembe. Amely tök üres. Régi kispipások vagyunk, tudjuk, hogy a minden asztalon kint felejtett „foglalt” tábla az első szűrő. Nem min­denkinek van hely még akkor sem, ha egyébként – úgy tűnik – nem is akar be­menni senki. Leülünk az egyik – foglalt – asztalhoz és körbenézünk. A berendezés szakasztott olyan, mint régen. (Az étla­pon sem észlelhető különösebb változás. Legalábbis a bal oldalán, mert az árak, hát, kicsit elléptek a racionalitás mellől.) íme, a jó értelemben vett polgári miliő, ahogy azt a 80-as években elképzeltük. Pincérünk régimódian tökéletes. A legen­da „sarokköve”, a zongorista is az, ráadá­sul meg vagyunk tisztelve: egyetlen asz­tal kedvéért is strapálja magát. Az exklu­zivitásérzet kicsivel később szerencsére csökken, a hely folyamatosan megtelik. Érkeznek a külföldiek, jön egy ismert új­ságíró, érkeznek a múltat felidézni vágyó családok. És a rendelés után nem sokkal érkeznek a leveseink is. Sajnos annyira hamar, hogy megmelegíteni nem is jutott elég ideje szegény szakácsunknak… Ennél viszont nagyobb baj, hogy ezek a legjobb pontjai a vacsoránknak. A langy- meleg libamájas erőleves kimondottan Fi­nom. a máj omlik, a lé egészséges színű, ízgazdag – és ugye langyos is. A húsleves aranysárga, sűrű, puha marhahúsdarabok, sűrű cérnametéltfelhő és zöldségek gaz­dagítják. De hűvöske ez is, sajnos. A főételekre már kicsit többet várunk. A töl­tött harcsa „Kispipa módra” olyan, mint egy SZOT-üdülőben a veszprémi párttit­kár 1982-es nyaralásának búcsúestéjén felszolgált figyelmesség a konyha ré­széről. A hal panírja nehéz, a rizsköret egyetlen nagy ragacsos csomóban tömörködik magában. A töltelék viszont finom, tippünk szerint lazackrémből és sajtból áll. A báránygerinc Pékné módra is csak félsiker: a hús omlós, de zsíros és fád, a köret rusztikusán eltúlzott, hatalmas dara­bokra kaszabolt krumpli és hagymadara­bok kergetőznek egymással a túlpakolt tányéron. A főételekhez érkező paradi­csom- és uborkasaláta viszont tényleg klasszikus, ezen nem sokat kellett tökéle­tesíteni a 80-as évek eleje óta. A desszert lesz aztán az este mélypontja. A lángoló palacsinta még rendben van, lángol is. pa­lacsinta is, a diós töltelék sűrű, friss. A csokoládés fánk szintén „friss”, olyannyi­ra az, hogy egyszerűen nem sült át, a tész­tamassza egy része nyers maradt, liszt ízű, kellemetlen jelenség. Ráadásul – hi­szik, vagy sem – sós is. Egy csokoládé­fánktól ezt igazán nem várjuk, de a Kispipától sem. A kávé aztán már felüdülés, kis üvegpohárban, retró ízjegyekkel. A Kispipában tehát az a helyzet, hogy a konyha sajnos rossz, de legalábbis perma­nensen gyengélkedik. Arról lehet vitat­kozni, hogy megállt-e az idő, miközben a vendégek igényei magasabbak lettek, vagy tényleg visszaesett-e a színvonal. Én egyébként akkorra datálom az étterem lejtmenetének kezdetét, mikor az élő pon­tyokat felvonultató akváriumot megszün­tették, és asztal került annak helyére is… Egy év múlva megint bekukkantunk.

– dibbuk –

Címkék:2006-01

[popup][/popup]