Szombat előfizetés 2017

Kioltott mécsesek

Írta: Isaac Bashevis Singer - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szokás szerint a hánukkágyertyákat otthon gyújtottuk meg, nem a zsinagógában vagy a tanházban, de ez a bizonyos tanház Bilgorajban kivételnek számí­tott. Az öreg reb Beris voltaképpen ott lakott. Imádkozott, a Misnát búvárolta, eddegélt, néha még aludt is a kemence melletti pádon. Ő számított a város leg­vénebb emberének. Beismerte, már betöltötte a kilencvenet, de egyesek szerint átlépte a százat is. Emlékezett az Oroszország és Magyarország közöt­ti háborúra. Ünnepeken a kuzmiri Hankele rabbinál meg egyéb hajdankori rabbiknál tett látogatást.

Azon a télen Bilgorajban szinte na­ponta havazott. Éjjel a Híd utcai háza­kat betemette a hó, s az embereknek reggel úgy kellett magukat kiásniuk. Reb Berisnek saját réz hánukkámécse se volt, melyet a samesz az imádkozó­asztalban tartott más szent tárgyakkal – sófárral, Eszter könyvének pergamenre írt változatával, csavart hávdálá gyertyá­val, tálesszal meg imaszíjjal együtt -, to­vábbá boroskupával és tömjéntartóval.

Hánukká első éjszakáján nincs hold­világ, ám azon az éjjelen a csillagok fé­nyétől úgy szikrázott a hó, mintha gyé­mántokkal volna teleszórva. Reb Beris a törvény szerint az ablakba állította hánukkámécsesét, olajat töltött a tartá­lyába, kanócot helyezett bele, s elvé­gezte a szokásos áldásokat. Majd lete­lepedett a nyitott agyagkemence mellé. A gyerekek zöme hánukkáesteken ott­hon maradt, de néhány fiú eljött a tan­házba avégett, hogy meghallgassa reb Beris történeteit. Mesemondó hírében állt. Mesélés közben krumplit sütöge­tett parázson. Így mesélt:

– Manapság, ha havazik és fagy, az emberek télnek hívják. Az én időmben olyan telek jártak, hogy nyomukba se léphetnek a mostaniak. Akkor a hideg­től tölgyfák repedtek meg az erdőben. A hó egészen a tetők gerincéig ért. Éhes farkascsordák jöttek éjjel a faluba, az ember reszketett az ágyában üvöltésük­től. A lovak istállóikban nyerítettek, fé­lelmükben megpróbálták kitömi az ajtó­kat. Veszettül ugattak a kutyák. Bilgoraj kisváros volt még akkor. A mai Bajno utca helyén legelő terült el.

A legeslegkeményebb télről fogok mesélni nektek, napközben szinte éj­szakai sötétség honolt. A fellegek ko­romként feketélltek. Egy asszony kivit­te a konyhából a szennyvizes dézsát, s a víz jéggé fagyott, még mielőtt kiürít­hette volna.

S most hegyezzétek a fületeket! A fér fiák abban az évben is, mint mindig, a hánukkámécseseket az első estén ál­dották meg, de hirtelen szél kerekedett a semmiből, és egytől egyig elfújta őket, az összes házban egy időben. Má­sodszor is meggyújtották, ám azok újra elaludtak. Akkortájt gazdag erdők biz­tosították a házak fűtését. Hogy a szél ne fújjon be, az ablakrepedéseket vat­tával vagy szalmával tömködték be. Va­jon miképp juthatott be a szél? S miért minden házba ugyanegy időben? Min­denki megdöbbent. Az emberek fölke­resték a rabbit, hogy kikérjék a taná­csát, s ő úgy döntött, gyújtsák meg újra a mécseseket, némely istenfélő kakas­kukorékolásig a gyertyákat gyújtogatta. Ez hánukká első estéjén történt, majd a másodikon és az azt követőkön is megismétlődött. A hitetlenek azt állítot­ták, az egész csak természeti jelenség. Csakhogy a többség meggyőződése szerint valamilyen titokzatos hatalom rejtezik mögötte. De miféle – démon, tréfacsináló vagy manó? S miért éppen hánukka ünnepén?

Félelem szállta meg a várost. A vén­asszonyok szerint ez háború vagy jár­vány előjele volt. Az apák és nagyapák olyannyira megzavarodtak, hogy hánukkápénzt is elfelejtettek adni a gyermekeknek, akik így nem játszhattak a trenderlivel. Az asszonyok sem sütöt­tek fánkot, mint a korábbi években.

S ez így ment a hetedik estéig. Mikor már mindenki elaludt, és a rabbi a szo­bájában tanulmányozta a Talmudot, kopogtattak az ajtaján. A rabbi rend­szerint kora este tért nyugovóra, s éj­fél után fölkelt tanulni. Általában fele­sége szolgálta föl a teát, de az éjszaka közepén a rabbi maga öntött vizet a szamovárba, gyújtotta meg a szenet, és készítette el a teát. Hajnalig teázgatott és olvasgatott. Meghallván a kopo­gást, fölállt és ajtót nyitott. Egy öreg­asszony állt a küszöbön, s a rabbi be­hívta a házába.

Az asszony helyet foglalt, s előadta a rabbinak, hogy előző évben hánukká előtt kisunokája, az árva Altele, meghalt. Megbetegedett a nyáron, és nem akadt doktor, aki tudott volna rajta segíteni. A nagy ünnepek után, amikor Altele meg­értette, hogy közeleg a vég, így szólt;

– Nagyanyó, tudom, rövidesen meg­halok, de szeretném megérni a hánukkát, amikor nagyapó hánukkápénzt ad nekem, és trenderlit játszhatok a lá­nyokkal.

Bilgoraj összes lakója a lány felgyó­gyulásáért imádkozott, ám ő története­sen éppen egy nappal hánukká előtt merült örök álomba. Halálát követően nagyszülei egy éven át soha nem ál­modtak róla. Ezen az éjjelen viszont a nagyanyja egymás után háromszor is látta álmában unokáját. Altele fölkeres­te, és elmondta neki, hogy mivel a vá­rosiak nem elég buzgón imádkoztak ér­te, hogy megláthassa az első hánukkágyertyát, megharagudott, s ő oltotta el a hánukkámécseseket a házakban. Az öregasszony elmesélte, hogy az első álom után fölébresztette férjét, s közöl­te vele a történteket, ám az ura szerint csak álmodott, minthogy oly sokat tépelődött unokája sorsán. Amikor Altele másodízben jelent meg álmában, nagyanyja megkérdezte, mit tehetnének a városiak lelki békéje érdekében. A lány belekezdett a válaszba, csakhogy az öregasszony fölébredt, mielőtt megér­tette volna, mit mond a lány. Csak a harmadik alkalommal tudta Altele ért­hetően előadni kívánságát: hánukká estéjén a bilgorajiak – a rabbival meg az elöljáróval egyetemben – keressék föl sírját, s ott gyújtsanak hánukkámé­cseseket. Vigyék magukkal a gyerme­keket is, egyenek fánkot és játsszanak trenderlit a jeges havon.

A rabbit e szavak hallatán remegés fogta el, s így szólt:

– Mindebben én vagyok a vétkes. Nem imádkoztam eleget a gyermekért.

Szólt az öregasszonynak, hogy vár­jon, teát öntött neki, s utánanézett a könyveiben, vajon a lány kérése össz­hangban áll-e a törvénnyel. Ugyan könyvtára egyetlen kötetében sem akadt hasonló eset nyomára, önhatal­múlag úgy döntött, hogy a bánkódó lé­lek óhaját teljesíteni kell. Elmagyarázta az öregasszonynak, hogy egy hideg, szeles éjjelen kicsi az esélye annak, hogy odakinn mécsest gyújtsanak. Bár ha a lány ki tudta oltani az összes mé­csest a házakban, hatalmában állhat az ellenkező megtétele is. A rabbi megígér­te az öregasszonynak, hogy tiszta szív­ből imádkozik a sikerért.

Kora reggel, mikor a samesz eljött a rabbiért, az megkérte, járja fakalapácsá­val sorra a házakat, kopogjon be az ab­lakokon, s közölje az emberekkel, mité­vők legyenek. Hánukká ugyan ünnep, a rabbi mégis elrendelte, hogy délig böj­töljenek, s kérjenek bocsánatot a lány szent lelkének; továbbá imádkozzanak, hogy szélcsend legyen azon az estén.

Egész nap szélvész süvített. Kémé­nyeket döntött le. Sötét fellegek borítot­ták az eget. Nemcsak a hitetlenek, de még néhány istenfélő is kételkedett benne, hogy ekkora viharban égve ma­radnak a mécsesek. Némelyek azt gya­nították, hogy az öregasszony találta ki az álmokat, vagy hogy démon jelent meg előtte megboldogult unokája alak­jában, hogy gúnyt űzzön a hívőkből és félrevezesse őket. A városi orvos, Ni­szán, aki nyírta a szakállát és csak szom­batonként járt a zsinagógába, hazugnak nevezte az öregasszonyt és figyelmezte­tett, hogy a gyerekek borzasztóan meg­fázhatnak a temetőben és tüdőgyulla­dást kaphatnak. A hóvihar percről perc­re erősödött. De hirtelen, míg az embe­rek az esti imát kántálták, az idő meg­változott. Kiderült az ég, alábbhagyott a vihar, langy szellők támadtak a környe­ző mezőkből és erdőkből. Már tévét ha­vában jártunk, milliárdnyi csillag kísére­tében feljött az újhold.

A hitetlenkedők közül néhányan döb­benetükben egy szót se tudtak szólni. Niszán, a doktor megígérte a rabbinak, hogy többé nem éri olló a szakállát, s a hét minden áldott napján eljár majd imádkozni. Nemcsak a nagyobbacska gyermekeket, hanem az apróságokat is kivitték a temetőbe. Mécseseket gyúj­tottak, áldásokat mondtak, az asszo­nyok lekváros fánkot hordtak körül. A gyerekek trenderlit játszottak a tükörsi­ma havon. Arany fény ragyogott a kis­lány sírja fölött, annak jeleként, hogy lelkének tetszik az ünneplés. Sem előt­te, sem utána nem tűnt olyan ünnepé­lyesnek a temető, mint akkor, hánukká nyolcadik estéjén. Minden hitetlen bűn­bánatot tartott. Még a gójok is hallottak a csodáról, s elismerték, Isten nem hagyta cserben a zsidókat.

Másnap Mendel, az írnok megörökítet­te az egész históriát pergamenen a fele­kezet könyvében, de a könyv évekkel később az Első Tűz martaléka lett.

  • Mikor történt ez? – kérdezte az egyik gyerek.

Reb Beris megmarkolta szakállát, mely valaha rőt színű volt, majd megőszült, végül megsárgult a szívott burnóttól. Egy darabig töprengett, majd így válaszolt:

  • Nem kevesebb, mint nyolcvan esz­tendővel ezelőtt.
  • S te ennyire emlékszel rá?
  • Mintha tegnap történt volna.

Reb Beris hánukkámécsesének láng­ja sercegni, kormozni kezdett. Árnyak népesítették be a tanházat. Csupasz uj­jaival az öregember három szem krumplit vett ki a kemencéből, eltördel­te őket, s megkínálta vele a gyerekeket.

  • A test meghal, de a lélek Istenhez száll és örökkön él – mondta.
  • Mit csinálnak a lelkek együtt, ha Is­tennel vannak? – kíváncsiskodott az egyik fiú.
  • A Paradicsomban ülnek aranyszé­ken, fejükön koronával, s Isten a Tóra titkaira tanítgatja őket.
  • Isten talán tanító?
  • Igen, az, és minden jó lélek az Ő ta­nítványa – válaszolt reb Beris.
  • Meddig fognak a lelkek tanulni? – kérdezte egy fiúcska.
  • Míg el nem jön a Messiás, és föl nem támadnak a holtak – felelte reb Beris. – De Isten még akkor is folytatja a tanítást örök jesivájában, mivel a Tóra titkai mélyebbek az óceánnál, magasabbak az égnél, élvezetesebbek a test összes gyönyörénél.

Balázsi József Attila fordítása

Címkék:1995-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Magyar Zsidó Szemle, 1895 A zsidók a büntető statisztikában A németek az antiszemitizmust is nem­zeti jellemvonásuknak megfelelően tudo­mányosan és alaposan...

Gershom Scholem: Zsidó ébredés* II. rész

Hihetetlenül hangzik, ha azt mondom, hogy az első világháború előtti nagyszámú, gazdag berli­ni zsidóság állhatatosan ellenezte az általuk támogatott vallásos...

Close