Kinek a békéje?

Azt már biztosan lehet tudni, hogy ki vesztette el az Öböl-háborút totálisan. Szaddám Husszein még intézhet néhány, az iraki hadsereg győzelméről zengő szónoklatot az általa kézben tartott nyilvánosságon keresztül népéhez, ez azonban mit sem változtat a helyzeten: tábornokainak lediktálták a feltételeket. Ezeket pedig – nem tehettek mást – elfogadták. Ezzel azonban még csak kezdetét vette egy nagyon hosszú és nagyon kényes folyamat, amelyben vélhetően nem születik könnyű béke.

Nem lesz könnyű ugyanis a térségben a pánarab eszméket bármilyen szerződéssel semmissé nyilvánítani, hiszen azok hosszú ideig a gazdasági és szociális problémák megoldása helyett mindig kapóra jönnek, hogy feledve mindent, egységbe kovácsolják a „nagy arab nemzetet”, amely főként a hatalmukat megerősíteni és kiterjeszteni kívánó diktátorok kedvenc eszköze – éppen az arabok valóságos érdekeivel szemben.

Az Öböl-háború sok minden más mellett – a világ negyedik legerősebb hadserege iraki legendájának órák alatti szétfoszlásától – rávilágított a leglényegesebb kérdésre. A modern világ nem képes közlekedni olyan térséggel, amely történelmileg más dimenzióban él és gondolkodik. Nincsenek meg a megfelelő illeszkedési pontjai, ehhez a világhoz az olajon kívül, vagy hogy a számítógépek nyelvén szóljunk: a modern világ nem kompatibilis a klánharcokból születő, vallási megszállottságtól átitatott régiókkal. Jó példa erre, hogy a Száddám elleni megmozdulásokat korántsem fogadta kitörő örömmel az Egyesült Államok, tudván tudva, hogy egy esetleges síita hatalomátvétel még konzervatívabb –

kőkorszakbelibb berendezkedés felé – mozdíthatná a térséget. Ezek előbb-utóbb vereséget szenvednek. Ha nem fegyveresen, akkor úgy, hogy szinte elszigetelik magukat az egyre inkább hasonló gazdasági elvek alapján gondolkodó és működő fejlett világtól. Az egyetlen kapcsolódó cérnaszál, az olajkincs ugyanis könnyen csábít irracionális megoldásokra – hol innen, hol onnan kívánják vagy átvágni, vagy megszerezni. A háború utáni nagy kérdés tehát az, hogy a régió felismeri-e valóságos érdekeit?

Nem lesz könnyű, hiszen valóban történeti és történelmi lépcsőfokokat kellene, ha nem is átugrani, de sietősen meghaladni a térség országainak. Ennek a nagy kérdéskomplexumnak egyik döntő eleme, hogy miként képes Izrael kezelni a palesztin-kérdést. Az Öböl-háború egyik igazi nagy vesztese az Arafat vezette PFSZ, amely egyoldalúan Szaddám mellé téve a voksot, politikailag lehetetlen helyzetbe hozta magát.

Izraelnek és a palesztinoknak olyan békét kell közösen keresniük, amely véget vet az eddigi áldatlan, prolongált patthelyzetnek és stimulálólag hat az egész térség rendezésére. Egyelőre azonban még az is talány, hogy az izraeliek kikkel, milyen palesztin vezetőkkel köthetik meg ezt a békét. Egyáltalán; a palesztinok képesek lesznek-e a PFSZ helyébe új érdek- és politikai akaratképző elitet elismerni és megteremteni.

A nagy valószínűséggel – időben és résztvevőkben egyaránt – több fázisú békekezdeményezések lényege tehát az lesz, hogy ez a béke diktátumok alapján, a tűz lefojtásával teremtődik-e meg, vagy pedig azzal az igénnyel, hogy a térséget ténylegesen beemelje a világ vérkeringésébe. Kiiktatva ezzel egy állandó feszültséggócot.

Nem nehéz megjósolni, a békét megnyerni sokkal nehezebb lesz, mint a háborút.

Szigethy András