Szombat előfizetés 2017

Kincskeresés

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Világ

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Adolf Hitler egyik legnagyobb szenvedélye a műkincsek gyűjté­se volt. A hajdani festő rögeszmésen törekedett arra, hogy mű­tárgyakat szerezzen saját maga és a Harmadik Birodalom szá­mára. Személyesen irányította a németek nagyméretű műkincsrablási hadműveletét. A töméntelen mennyiségű összera­bolt festmény szétszóródott a világban, jelentős részének sor­sa ma sem rendezett.

A náci fosztogatás 1933-ban kezdődött, amikor Hitler hata­lomra került; az első károsultak a német zsidó műgyűjtők vol­tak. A háború kitörése után Németország módszeresen rabolta az európai országok műkincseit; nem menekülhettek sem a hírneves múzeumok (mint például a Louvre, az Uffizi és a Rijksmuseum), sem a magánszemélyek: gyűjteményeiket nagy gonddal választották ki – katalogizálták, majd elszállították Né­metországba.

E műkincsek a tervek szerint a Hitler által megálmodott linzi múzeumban leltek volna végső otthonra. Amire Hitler nem tar­tott igényt, magas rangú német tisztek (például Göring), illetve német múzeumok birtokába került. Egyes becslések szerint a nácik mintegy egymillió műtárgyat raboltak össze a háború alatt.

Mi lett ezek sorsa? Némelyek visszakerültek eredeti őrzési helyükre vagy eredeti tulajdonosaikhoz (mint a Rothschild-gyűjtemény darabjai). Ám mi történt azokban az esetekben, amikor az eredeti tulajdonosok örökös nélkül haltak meg vagy akkor, ha nem tudták előírás szerint igazolni tulajdonjogukat? Mi tör­tént ezekkel a műtárgyakkal?

1994-ben jelent meg Lynn Nicholas könyve: The Rape of Europe (Európa kifosztása), amely bőséges dokumentumokkal támasztja alá a nácik műkincsrablását. Az oroszországi Puskin Múzeum 1995-ben rendezett kiállításán pedig első ízben állí­tották ki azokat a felbecsülhetetlen értékűeket, amelyeket a szovjet hadsereg vitt el Németországból a háború utolsó évé­ben. Ezek között voltak olyanok is, melyeket zsidóktól a néme­tek raboltak el.

Elképzelhető, hogy a svájci bankszéfekben lévő zsidó vagyo­nokhoz hasonlóan műkincsek, műtárgyak is rejtőzködnek az Alpok hegyei között.

Október 29-30-án került sor arra az aukcióra, amelyen kala­pács alá került az a nyolcezer, osztrák zsidóktól elrabolt fest­mény és egyéb műtárgy, amelyet a mauerbachi kolostorban őriztek. A befolyt összeget az Ausztriai Zsidó Hitközségek Szö­vetsége kapta meg- az összeg egy része a holocaust túlélőinek kártalanítását szolgálja majd.

Miért kellett több mint negyven évnek eltelnie ahhoz, hogy megrendezzék ezt az aukciót, hiszen 1952-ben a szövetséges hatalmak, különféle kárpótlási szervezetek részéről megszületett a döntés, hogy a birtokukban lévő azonosítatlan és vissza nem igényelt tárgyakat visszajuttatják azokba az országokba, ahon­nan származnak, azzal a feltétellel, hogy ezek kormányai felku­tatják az eredeti tulajdonosokat vagy örököseiket.

Ez nagyon nagy hiba volt – állítja Alfred Lipson, aki évek óta kutatja a zsidó műkincsek háború utáni sorsát. – Ezek a tár­gyak nagyon sok esetben olyan állami tisztviselők kezébe ke­rültek – például Ausztriában és Magyarországon -, akik annak idején együttműködtek a náci Németországgal.

Ausztriában az így visszakerült festményeket, műkincseket a Bécs közelében fekvő mauerbachi kolostorban helyezték el, azt állítván, hogy eredeti tulajdonosaikat nem sikerült felkutat­ni. 1984-ben a New York-i ART-News magazinban felháborodott hangú cikk jelent meg a Mauerbachban őrzött műtárgyakról. A cikket éles vita követte. Egyik oka volt ez annak a hatalmas nyomásnak, amely végül az említett aukcióhoz vezetett.

A mauerbachi műtárgyak között szinte egyetlen impresszio­nista festmény sem található, ami azért feltűnő, mivel a műkin­csek között meglehetősen sok 19. századi francia festmény is volt. A szóbeszéd szerint az osztrákok mintegy ötszáz műtár­gyat emeltek ki saját múzeumaik számára. S azt is mondják, hogy bizonyos állami tisztviselők, például Kurt Waldheim, sa­ját gyűjteményeiket gyarapították a legszebb, legértékesebb festményekkel.

Mi történik azokban az esetekben, amikor egy ország vissza­kapja a háború alatt elrabolt műkincseit, ám az eredeti zsidó tulajdonosok már nem élnek, tehát képtelenek visszaigényelni ezeket? 1972-ben az NDK-ban felbukkant egy jelentős, 19. szá­zadi francia festők műveit tartalmazó gyűjtemény; az a Wehrmacht-tiszt, aki a háború alatt részt vett e festmények össze­gyűjtésében és Franciaországból való elszállításukban, átadta a gyűjteményt egy katolikus papnak, aki eljuttatta a hivatalos kormányszervekhez. A két német állam egyesítése után a fest­mények, hosszas tárgyalások végén, 1993-ban végül visszake­rültek Franciaországba. Néhányat ezekből eredeti zsidó tula­jdonosai vagy örököseik megkaptak, de túlnyomó többségüket soha nem igényelte vissza senki. Martin Weyl, a jeruzsálemi Iz­rael Múzeum nyugalmazott igazgatója, aki maga is holocaust-­túlélő és Teddy Kollek volt jeruzsálemi polgármester megpró­bálta elérni, hogy néhány festményt ajándékozzanak Izraelnek. Az a jól ismert elv vezette őket, hogy Izrael Állam az elpusztí­tott európai zsidóság valódi örököse. Nem jártak sikerrel.

Tárgyalásaink eredménytelenek maradtak. Való igaz, hogy Izraelnek semmiféle jogi alapja nincs e festményekhez, hiszen az áldozatok francia zsidók voltak, nem izraeliek – mondta Weyl. A szóban forgó festmények ma különböző francia múzeu­mokban vannak.

A német múzeumok falain szintén függenek olyan festmé­nyek, amelyeket annak idején a nácik raboltak el. Weyl szerint ezekben az esetekben azért körülményes a visszaigénylés, mert 1939 előtt a német zsidókat arra kényszerítették, hogy ér­tékeiket messze piaci értékük alatt „eladják” a német állam­nak, mielőtt elhagyhatták az országot. Éppen ezért az érintett múzeumok jogilag kifogástalan adásvételi szerződést tudnak felmutatni, még ha a vétel körülményei igencsak megkérdőjelezhetőek.

Németország egyébként Oroszországtól is megpróbálja visszakövetelni műkincseit, melyek egy részét a Harmadik Biro­dalom zsidóktól rabolt el. A Puskin Múzeumban kiállított fest­mények között szerepelt Goya és El Greco egy-egy műve, ame­lyek tulajdonosa eredetileg a magyar származású Andreas Herzog volt.

Korántsem biztos, hogy a kép, a minden kétséget kizáróan azonosított műtárgy visszakerül eredeti tulajdonosához vagy örököseihez, amennyiben felbukkan a nemzetközi műtárgy-kereskedelemben. 1987-ben például felbukkant egy Degas- portré, amely eredetileg a német Paul Rosenberg gyűjtemé­nyébe tartozott. Amikor a Rosenberg család érdeklődni kezdett a festmény iránt, az hirtelen eltűnt

Hasonlóképpen járt Adolf Schloss gyűjteményének néhány darabja, amelyet a Gestapo 1943-ban rabolt el. Az 1990-es évek elején az egyik Schloss-örökös megpillantotta egyik festményüket, amikor azt a New York-i Newhouse Gallery próbálta eladni egy magánszemély megbízásából. A francia hatóságok lefoglalták a festményt, miután értesítették őket, és a Schloss-örökösök most nem csupán azért perelnek, hogy visszakapják a festményt, hanem a galéria és a megbízó ellen is vádat emel­nek orgazdaság miatt. A kérdéses festménynek azonban bo­nyolult története van: a háború után többször eladták-vették.

A Christie’s mindig betartja annak az államnak a törvényeit, amelyben az eladás történik – állítja Anke Adler-Slottke. – Vannak azonban olyan országok, melyekben nem emelhető ki­fogás a valamikor jogtalanul szerzett festmény vagy más mű­tárgy értékesítése ellen, ha az már többször gazdát cserélt

Ezen országok sorába tartozik Svájc is, amely régóta biztos menedékhelye a kérdéses eredetű műtárgyaknak.

A náci fejesek, köztük Göring és Goebbels már a háború előtt is a svájci piacon adták el, busás haszonért, az általuk „degenerált művészethez” sorolt modernista műveket, mint például Picasso műveit, amelyeket alkalmatlannak tartottak a német közönség számára.

Ez év szeptemberében Greville Janner, a brit Munkáspárt parlamenti képviselője (aki egyben a Holocaust Oktatási Alapít­vány elnöke is) bejelentette, a nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumok arra utalnak, hogy a háború alatt mintegy 20 milliárd dollár értékű műkincs került Svájcba.

Meggyőződésem – nyilatkozta Janner -, hogy a nácik hatal­mas kincseket halmoztak fel Svájcban.

E kincsek egy része minden bizonnyal svájci műtárgykeres­kedők kezébe került, és már aligha szerezhető vissza. Ám van­nak még visszaszerezhető darabok. 1993-ban megalakult a Zsi­dó Kárpótlási Világszervezet, amely egyik legfontosabb felada­tának a holocaust előtt svájci széfekben elhelyezett zsidó va­gyon visszaszerzését tekinti.

A Jerusalem Report 1996. október 31-i számában megjelent cikk alapján fordította Seleanu Magdaléna

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Néhány mondat a bűn ritmusáról

Meghökkentem, amikor feltették nekem a kérdést, hogy ma, amikor hiányzik „a katasztrófa tapasztalata” és megszűnt „a fenyegetettség-érzés”, a vallásos tradí­ció...

Gondolatok a bolygó zsidó konfliktusairól és kulturális alkalmazkodásáról

1. Hannah Arendt Rosa Luxemburgról készült tanulmányában a következőt ír­ja: „Míg az asszimiláns zsidók önbecsa­pása abban nyilvánul meg, hogy azt...

Close