Szombat előfizetés 2017

Kiírtunk magunkból mindent?

Írta: Vadász Ferenc - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT, az akkor már halálosan beteg, azóta elhunyt kolozsvári író, Szilágyi András ágya mellett hosszasan beszélgettünk az odalátogató Gáli Ernő professzorral, a Korunk című nagy múltú er­délyi folyóirat főszerkesztőjével. Első, személyes talál­kozásunk alkalmából elmondtam neki, milyen megdöb­bentő és katartikus hatást gyakorolt rám egy számomra felejthetetlen írása – drámai vallomása Ettersbergről, megpróbáltatásokkal teli rabsága színhelyéről, Buchenwaldról. Töprengő emlékidézése azon a helyen, ahol a történelem szédületes anakronizmusáról tanúskodón – nemrég még szervezetten, precíz tervszerűséggel ölte meg gázzal és égette porrá emberek tíz- és tízezreit Hit­ler odarendelt SS-különítménye. S ahol valaha az egye­temes emberi kultúra német halhatatlanja, a Götz von Berlichingen, a Faust, a Werther és a többi remekmű alkotója tette meg napi sétáit weimari lakóháza környé­kén a festői erdei tájakon …

Megemlítettem, hogy én is jártam azon a helyen az egyik berlini szerkesztőség vendégeként 1954-ben. A gépkocsi vezetője, aki odavitt, jól ismerte a környéket, ott született, ott töltötte ifjúkorát. Álltunk egy magas­laton és lenéztünk a koncentrációs tábor helyén folyó építkezésre. Akkor emelték a különböző nemzetek és or­szágok mártírjainak oszlopait, Fritz Cremer monumen­tális emlékművét, betonozták a múzeumi sétánnyá sze­lídült golgota nagy idegenforgalom befogadására alkal­mas széles útjait. Odahallatszott a munkagépek zaja, a lánctalpak csikorgása. Az önkéntes társadalmi munka­társak segédcsapatai félnaponként váltották egymást. Sofőrünk arra a kérdésre, hogy annak idején ő és csa­ládja tudtak-e a táborról, hallottak-e az ott végbement szörnyűségekről, azt felelte: nekik azt mondták, munka­tábor foglyai élnek odalent a barakkokban, a kémények gomolygó sűrű füstjét ipari feldolgozó üzemek lövellik ki. – Háború volt, elhittük, hogy haditermelés folyik, a lakosság nem közelíthette meg az őrtornyokkal körül­vett lágert – mondotta.

Én nem hittem el, hogy őszintén beszél, hogy igazat mond. Megjártam Auschwitzot, egy évig az alsó-szilé­ziai Dörnhau kényszermunkatáborban raboskodtam, a szabadulásom óta még senkivel sem találkoztam, aki – ha csak közvetetten is – a valóságnak megfelelően ér­tesült volna sorsunk 1945. május 9-ig tartó alakulásáról Gáli Ernő Végső búcsú az Ettersbergtől című, bennem a korábbinál nem kisebb emóciót kiváltó újabb írása a közelmúltban jutott el hozzám. A Romániai Írók Szö­vetsége központi hetilapjának, a Helikonnak 26. számá­ban látott napvilágot. A körülmények jóvoltából sok ta­pasztalattal gazdagodva, az esszé szerzője ezúttal még sokoldalúbban és nyíltabban beszél mindarról, amit a legnehezebb időkben is volt bátorsága elmondani. „Ne áltasd magad – írja bevezetőül -, visszatérsz te még gondolatban Goethe fájához, mondotta volt egyik bará­tom, miután a buchenwaldi koncentrációs tábor kap­csán papírra vetett harmadik meditációmat elolvasta. Ebben ugyanis – alcíme szerint – búcsút mondottam a hajdani megpróbáltatásaim színhelyének, ahol az a tölgyfa is állt, amelyet – állítólag – a költőfejedelem sétái során gyakran felkeresett.”

A szerző „bevallja”, már-már azt hitte, nincs több mondanivalója a vészkorszakról, kiírt magából mindent, ami benne a lágerek apokaliptikus világából felgyűlt. De újra és újra rá kellett jönnie, hogy koránt sincs így. Jelképesnek érzi, hogy ez év tavaszán – négy és fél év­tized múltán – került nyilvánosságra – idézem -: „hogy az általunk elhagyott barakkokba is, távozásunk után, nem sokkal később a megszálló nagyhatalom ret­tegett titkos rendőrsége, az NKVD terelte be foglyait. A silány, elégtelen élelem, a rossz bánásmód és a járvá­nyok utódaink között is hatalmas mértékben pusztítot­tak, és köztük tízezrével voltak olyanok, akik teljesen ártatlanul szenvedtek és haltak meg az újból villamos árammal feltöltött szögesdrótkerítések között. Nem ti­tok többé az sem, hogy az SS áldozatainak öröklánggal megjelölt tömegsírjaitól nem messze kaparták föld alá azokat, akiknek a GULAG szigetcsoport e nyugati nyúlványában kellett a megsemmisített milliók végzeté­ben osztozniuk.”

NEGYVENÖT ÉVVEL ezelőtt az Ettersbergen minder­ről nem volt tudomásunk – mondja drámai vallomásá­ban Gáli Ernő. Beismeri, hogy azokat a hasonlóságokat, amelyek a sztálini önkény rendszerét a Harmadik Biro­daloméhoz közelítették, életében a holocaust élményével és emlékével, sokáig nem tudta elfogadni, mígnem rá kellett döbbennie, hogy Kolima és Ivan Gyenyiszovics sorsa Buchenwaldhoz és az ő sorsához hasonló. Arra is, hogy Jorge Semprun figyelmeztetése, mely szerint a „nagy utazás” egyedi történelmi tapasztalata kimeríthe­tetlen – nagyon is megalapozott. „Nem csupán az ál­dozatok számának, az elpusztításuknál alkalmazott mód­szereknek az egybevetéséről van szó – folytatja Gáli Ernő -, noha ez távolról sem irreleváns. Auschwitz a halálgyárakban nagyiparilag űzött népirtás, a bürokra­tikus tökélyre emelt tömeggyilkosság modelljeként egye­di a maga nemében, és a civilizáció csődjét jelenti. A Soah, a holocaust, és minden, ami előkészítettségéhez, végrehajtásához tartozott, az elembertelenedés mély­pontját képviseli. Nem tudom azonban egyértelműen cáfolni Semprunt sem – írja -, aki 1980-ban kijelen­tette: számára nincs alapvető különbség aközött, hogy az embereket elgázosítják, utána a holttesteket elégetik, vagy pedig halálra dolgoztatják és éheztetik, majd a hullákat a jégmezőkbe robbantott lékekbe dobják.”

A sztálinizmus rémtetteit leleplező XX. kongresszus óta Gáli Ernő – mint elmondja – szenvedélyes érdek­lődéssel kutatta Erdélyben azokat a túlélőket, akik a szovjetunióbeli emigrációból visszatérve szülőföldjükre adalékokkal szolgálhattak volna számára az ott történ­tek felderítéséhez. Találkozott a kivégzett romániai munkásvezér, Köblös Elek özvegyével, az elvesztett fér­jéről alig valamit mondó Rozvány Jenőnével, a haza­tért Kertész Rezsővel és feleségével, meg másokkal, de csaknem mindannyian hallgattak.

HALLGATTAK AZOK IS, akiktől jómagam Budapes­ten, több évtizedes újságírói tevékenységem során ezek­ről a dolgokról felvilágosítást kaphattam volna. Az Újságíró Szövetség elnökségében évekig együtt üléseztem több olyan Szovjetunióból hazatért volt emigránssal, aki ott – mint a szakmabeliek tudni vélték – nem kevés időt töltött táborokban. Közülük talán a legtöbbet, állí­tólag kilenc évet, Komor Imre a Népszava, a Szabad Nép, majd a Magyar Nemzet szerkesztője. Egyikük sem említette soha a vele szemben alkalmazott törvénytelen eljárásokat, Komor sem szólt ezekről soha. A Bajza utca sarkán levő sajtóház klubjában – hét évig volt ott a munkahelyem – gyakran megjelent Kassai Gézáné, a korszak egyik legbeavatottabb szovjetszakértőjének fe­lesége, aki férjétől eltérően közlékeny, barátkozó termé­szetű ember volt. Olykor tolmácsolt is, ha megszorul­tunk, amikor Szimonov, Ehrenburg vagy más érkezett Moszkvából nemzetközi találkozóra a szövetségbe. Az ő közlékenysége sem terjedt soha odáig, hogy az 1919 utáni több ezer magyar emigráns sorsáról bármit mert vol­na mondani. Élénken megmaradt viszont emlékezetem­ben, amikor egy alkalommal unszolásomra, hogy me­séljen valamit moszkvai életükről, azt a történetet hal­lottam tőle, hogy a szovjet főváros építői a lakók kiköltöztetése nélkül elhúztak régi helyéről és máshová tettek át egy többemeletes épületet. (Csak érdekesség­ként említem, hogy ugyanezt az építészeti bravúrt Far­kas Vladimir is megemlíti most megjelent Nincs ment­ség című könyvében mint olyan történetet, amelyet ti­zenévesen hallott Moszkvában.)

Hallgattak, akik féltek, akiket megfélemlítettek és el­némítottak, hallgattak azok is, akik nem tudtak semmit, vagy a diktatúrák fojtott légkörében éppen csak meg­érezték valamit, többet-kevesebbet a körülöttük tombo­ló, nem látható, nem hallható szörnyűségekből.

Visszatérve Gáli Ernő felkavaró, az olvasót önvizsgá­latra késztető tanulmányához, felvetődhet mindannyiunkban a kérdés: Nemzedékünk legjobbjaiban, a sorsukból vagy az üldözöttek iránt érzett szolidaritásuk­ból sarjadt, egész életüket meghatározó antifasizmus miért nem szélesült bennük – bennünk – antitotalitárius magatartássá? Miért nem idejében? Ezt kérdezi ön­magától Vásárhelyi Miklós is, akinek drámai válaszát arra, hogy egy kategóriába sorolható-e a nácizmus és a sztálinizmus, annak bizonyítására idézi a Helikonban Gáli Ernő, hogy aláhúzza: mindkét oldalon, nagyon so­kan, akarva-akaratlanul is eszközei voltak a totalitárius rendszerek zsarnokságának.

NEM HITTEM EL ötvennégyben a weimari fiatal gép­kocsivezetőnek, hogy ő és családja nem tudta évtizedek­kel korábban, miként ölnék meg tízezreket tőlük kőhajításnyira Buchenwaldban. Lehet, hogy valóban nem tudta. Ahogy sok mindent nem tudott évtizedekkel ké­sőbb Gáli Ernő, s ahogy ő is, mi is, akik pedig ugyan­csak nem éltünk a társadalom peremén, nem voltunk közömbösek a közéleti események iránt, csak elkéset­ten szereztünk tudomást akkorra már jóvátehetetlen tragédiákról, elhurcolásokról, kitelepítettek sorsáról, koncepciós perekről, ártatlanokról, akik névtelenül süllyedtek el a temető 300-as és 301-es parcellájának televényében. Ma sem tudunk róluk mindent.

A Belgiumban élő Töttösy Ernő Téboly című, a kö­zelmúltban Budapesten is megjelent könyvének élén mottó olvasható: Ajánlom az 1956-os nemzeti fölkelés mártírjainak, élükön Rajki Mártonnak, az első forra­dalmi bizottság elnökének, a jó barátnak, a kollégának; közös eszméink hordozójának.

Róla – az 1901-ben született és 1959-ben kivégzett dr. Rajki Márton ügyvédről, a 301-es parcella halottjáról – az USA-ban élő dr. Faragó András egykori budapesti ügyvéd az év elején ezt írta a New York-i Figyelő cí­mű lapban: 1920-tól évfolyamtársam volt a jogi fakul­táson. Indexe szerint Klein Mórnak hívták. Nyírségi zsidó kisgazdálkodó családból származott. Az év nagy részében rövid szárú csizmában járt. Biztonság okából néha fokost hozott magával az egyetemre, amit előadá­sok alatt az altiszti szobában tartott. A jelentkezéseknél felállva, jellegzetes tiszántúli hangsúllyal Klájn Móricnak mondta magát. A harmincas évek végén véletlenül összetalálkoztunk a pesti utcán. Akkor már Újpesten ügyvédkedett, Rajki Márton lett a neve …

A hetvenes évek elején Magyarországra látogató egy­kori diáktárs már csak tragikus sorsáról hallott bizony­talan híreket.

A VÉGSŐ BÚCSÚ ETTERSBERGTŐL című esszé olvasása közben megszámlálhatatlan mozzanat elevenedik meg az eltelt fél évszázadot felnőttként átélt kortárs emlékezetében. És meggyőződése, hogy a szerző, Gáli Ernő, ezúttal is hiába beszél „végső búcsúról”. Úgy lesz, ahogy egy barátja korábban megjósolta: visszatér még újra és újra Goethe fájához. Sosem fogja kiírni magá­ból sem a vészkorszak, sem az azóta eltelt idők emlékeit.

A világ már nem hallgat, mi sem hallgathatunk. Buchenwaldot, Auschwitzot, Dörnhaut, a GULAGOT, Recsket, az Andrássy út 60-at, a 301-es parcellát és a többieket nem lehet elfelejteni, csak megfogadni lehet – és kell is -, hogy a túlélők, valamennyien, együtt állják útját megismétlődésük veszélyének.

Címkék:1990-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hol az arany?

AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEKBEN fel nem tehetett kérdések egyike volt, hogy mi lett a háború alatt a pénz­intézetekben letétbe kényszerített, tehát...

A meghatározatlan védelme

VAN EGY ORSZÁG, ahova oda­mehetsz, ha minden kötél szakad. Van egy darab föld, ahol azonnal teljes jogú állampolgár lehetsz. Van...

Close