Szombat előfizetés 2017

Kibbuc: egy álom szertefoszlik

Írta: Yehuda Lahav - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A kibbucok keletkezese két, egymástól független tényező szerencsés összefonódásának eredménye volt. A 19. század vége fe­lé különböző gazdag zsidó filantró­pok, mint Rothschild báró, valamint kevéssel később maga a Cionista Vi­lágszövetség kívánt zsidó földműve­lést teremteni Palesztinában. Ennek érdekében földet vásároltak. De a ter­melés megkezdéséhez szükséges ere­deti tőkebefektetések és a gazdaságok modern gépekkel való ellátása lehetetlennek bizonyult a kis magángazdasá­gok esetében. A modern mezőgazda­ság kifejlesztésére csak földművelési nagyüzemekben volt mód. Miután Pa­lesztinában nem volt zsidó nagybirto­kos réteg, és ilyet nem is lehetett te­remteni, kapóra jöttek az akkor Oroszországból érkező, a szocialista és kol­lektivista eszmék által áthatott fiata­lok. Ők művelték meg a földet, ők teremtettek modern mezőgazdaságot, idővel ők lettek a zsidó fegyveres erő, a Hagana legfontosabb sejtjei – és per­sze mindeközben a kibbucokban lehetőséget láttak, hogy megvalósítsák szocialista eszméiket.

A mozgalom ideológusai a kibbucban az eszményi kommunizmus meg­valósulását látták: a termelési eszkö­zök kollektív tulajdonban vannak, mindenki képességei szerint járul hoz­zá a kollektív gyarapodáshoz, a kol­lektíva pedig – lehetőségei szerint – mindenkit szükségletei szerint lát el. Ez az elv évtizedeken át nagyon jól működött. A kibbucok virágzó, mo­dern mezőgazdaságot és később ipart is létrehoztak, a termelékenység a kib­bucokban magasan meghaladta min­den más mezőgazdasági alakulatét, és élő cáfolata volt azoknak az elméle­teknek, amelyek szerint csak a közvetlen személyes anyagi érdek lehet a magas munkaerkölcs ösztönzője. Per­sze ennek fő oka volt, hogy a kibbu­cok (a kelet-európai szocialista orszá­gok termelőszövetkezeteinek többsé­gével ellentétben) az abszolút önkén­tesség elvén alakultak és működtek. E különbség miatt nézték a 60-as évek­ben a szocialista országokból érkező, mégoly jóindulatú és jóhiszemű láto­gatók is csodálattal, de teljesen értetle­nül a kibbucokat: „Ugyanúgy jutal­mazzák a szorgalmas tagokat és a lus­tákat? Akkor miért dolgoznak az emberek?”

A kezdeti évek kollektivizmusa mai szemmel nézve nem csak túlzottnak, de már-már komikusnak tűnhet. Az ötvenes évek elején még arról vitat­koztunk a kibbucban, hogy ha takaró­kat vesznek a családoknak hat fontért (akkor még nem volt sekel), nem sér­ti-e a közös tulajdon elvét, ha egy-egy család megtoldja az árat egy fonttal, hogy jobb minőségű takarót kapjon? Hiszen ez sérti a kollektív tulajdon el­vét! És voltak kibbucok (a teljes igaz­ság kedvéért meg kell jegyezni, hogy elsősorban azok, amelyek tagjai Ma­gyarországról származtak), ahol en­nél is tovább mentek, és még a fehér­nemű is kollektív tulajdonban volt… Nagyon is természetes volt, hogy a kibbuctagok, akik hét közben mint parlamenti képviselők, gyárigazgatók, pártvezetők tevékenykedtek, szomba­tonként kibbucukban az ebédet szol­gálták fel a közös étkezőben.

A kibbucok úttörők kívántak lenni. Ideológusaik úgy képzelték, hogy fo­kozatosan a társadalom többi csoport­ja is magáévá teszi a kollektív tulajdon elvét, és az egész ország egyetlen nagy kibbuchálózattá alakul át. A va­lóság azonban rácáfolt ezekre az elvá­rásokra. Nem a társadalom alkalmaz­kodott a kibbucokhoz, hanem – főleg Izrael megalakulása után – a kibbucok voltak kénytelenek alkalmazkodni a fennálló társadalmi rendhez. Ehhez sok minden hozzájárult: a 70-es és 80-as években, az izraeli szuperinfláció idején sok kibbuc, saját hibáján kívül, óriási adósságokba keveredett. Csak állami segéllyel tudtak fennmaradni, és némelyikük máig is nyögi az akkori adósságok terhét. Nagy befolyása volt az államalapítás után megnövekedett karrierlehetőségeknek, a tiszti pálya vonzásának a hadseregben, hiszen a „szabre” (Erec Izraelben született) kibbuci fiatalok előtt szinte korlátla­nul nyitva volt az előrehaladás a had­seregben, de elveikhez hűen a kibbu­cok hazarendelték őket, mielőtt karrierjük csúcsára értek volna. Paradox módon a kibbucok ipari fejlődésének is voltak negatív társadalmi hatásai: az üzemekben kiemelkedett egy vezetői réteg, amely megszerzett tapasztalatai miatt szinte pótolhatatlan volt – s egy­re gyakrabban a sajátjához hasonló, de magántulajdonban lévő üzemek ve­zetőinek életszínvonalára kezdett vá­gyódni.

A holokauszt-túlélőknek juttatott német kártérítések is megbontották az egyenlőség elveit, mert sokan – nem jogtalanul – nem akarták a kibbuc ren­delkezésére bocsátani a nekik járó kártérítést. Így aztán a továbbra is va­gyontalan tagok mellett voltak olya­nok, akiknek a privát bankszámláján gyűlt a német jóvátétel. De a bomlás legfontosabb tényezője talán a generá­cióváltás volt. Az alapítókkal ellentét­ben gyerekeik, unokáik és dédunokáik nem maguk választották a kollektív életformát, hanem „beleszülettek”. És egyre kevesebben voltak hajlandók vállalni minden vele járó következ­ményt.

A múlt év decemberében egy nagy kibbuci tanácskozást rendeztek, min­den kibbuci mozgalom vezetőinek részvételével. A tanácskozásnak víz­választó jellege volt a kibbuci mozga­lom történetében. Elhatározták, hogy a mintegy 270 létező kibbuc három csoportra oszlik. Az egyik lesz a ha­gyományos kibbuc, ahol továbbra is döntően a kollektivizmus elvei érvé­nyesülnek majd, habár (például a gyermeknevelés terén) mérsékeltebb formában, mint a múltban. Ezek képe­zik a mozgalom kisebb részét. A má­sik, számszerűen a legnagyobb csoport az ún. „új kibbuc” lesz, ahol a ta­gok, munkájuknak megfelelően, diffe­renciált fizetést kapnak, minden szol­gáltatást meg kell fizetniük, de a szo­lidaritás bizonyos foka érvényesül a rosszul fizetett, idősebb vagy beteg ta­gokkal szemben. Például bizonyos összegű nyugdíjat utalnak ki nekik. A kibbucok ugyanis korábban nem fizet­ték be a járulékot az állami nyugdíj­alapba, hiszen alapelveikhez tartozott a kollektíván belüli gondoskodás az öregekről és betegekről. De az „új kibbucban” az egyszerűbb munkát vég­zők vagy a nyugdíjasok gyakran nyo­morognak. Végül a harmadik csoport a „közösségi település” lesz. Az ilyen­ben értékesítik vagy felosztják a ter­melőeszközöket és a vagyontárgyakat, a tagok nevére írják a házat, amelyben laknak – s mindenki éli az életét, aho­gyan tudja.

Tulajdonképpen ezzel a végéhez kö­zeledik a cionista mozgalom és Izrael állam történetének több mint száz évig tartó, csodálatra méltó fejezete. Deganja, Merhavja, Ejn Harod és a többiek sok ezer ember életének adtak tartalmat. A kibbuc, ahogyan az idők folyamán kialakult és megismertük, rövid időn belül megszűnik létezni. Talán így kellett történnie – de az „alapító atyák” nem így gondolták. Egy szépséges álom szertefoszlik.

Yehuda Lahav

(Tel-Aviv)

Címkék:2004-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Izrael – A high-tech befektetések konjunktúrája visszatér

Izrael - A high-tech befektetések konjunktúrája visszatér Az izraeli tőkebefektetésről szóló éves jelentés meg­erősíteni látszik, hogy a high-tech szek­tor lassan...

Antiszemitizmus és Amerika-ellenesség

ALVIN H. ROSENFELD Antiszemitizmus és Amerika-ellenesség A régi gyűlölet, vagy valami újdonság? Bush és Sharon Hitler gyerme­kei” - olvasható a...

Close