Szombat előfizetés 2017

Ki kérdezett téged?

Írta: Tímár Éva - Rovat: Archívum, Interjú, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 Tímár Éva beszélgetése Magén István festőművésszel

Keskeny falépcső vezet a műterembe. A lakás minden szegletében képek, nemcsak a műteremben, de a nappaliban és az emeletre vezető lépcső mentén is. A műtermet az ablakon beszűrődő éles fénysugár szeli ketté. Vegyszerek szúrós szaga terjeng, meg a lenolaj és a damárlakk édeskés illata. A sarokban szerszámok, vásznak, keretek, vegyszeres üvegek, sprayk, zsákban modellgipsz, cement, réz- és fa lemezek gondosan élükre állítva. Az alábbi beszélgetés 1991 őszén készül Magén István műtermében.

– Ön nem élt a holocaust idején. Képei megrázóak, mintha ott lett volna, mintha mindent átélt volna. Egy 25 éves fiatalembert mi késztetett a holocaust-sorozat elkészítésére?

– Honnan tudja, hogy nem éltem a holocaust idején? Le­het, hogy egy kárpátaljai, vagy lengyel kabbalista reinkarná­ciója vagyok. Fejét lemeztelenítették, megfosztották büszke oldaltincseitől, kétágú prófétai szakállát röhögve mutogat­ták. Nem korbácsolták meg, mint ama kétezer éves történet­ben egy másik rabbit. Szeme láttára égették el apró gyerme­keit és légiesen finom asszonyát. Megfeszíttetés helyett gáz­kamra, fuldoklók üvöltése, egymásba csavarodott testek. Bűneinket csak Isten érti. Beszédünk van egymással.

Ne mondja senki, hogy nem éltem a holocaust idején. Anyám pontosan tudja az évszámot, egy liftben bújt meg ép­pen, én dobogtam a szíve alatt. Apám kikötve Ukrajnában, fejét jéggé fagyott hótömbök zárták kalodába. Ott lapultam bennük. S mikor apámat részeg katonák levágták a kötélről, lezuhant a teste, mint a megmerevedett hal, csuklójából pa­takzott a vér. Valakinek nem kellett a halála.

És én még a halálról akartam beszélni, és tessék, mi mentették az apámat. Csak ne számolgatná folyton, hogy családtagjaiból hány veszett oda, csak ne gondolna folyton apró, feketeruhás édesanyjára, mert a férfizokogást nem dóm elviselni.

Hát ezért csináltam a holocaust-sorozatot. Ott álltam gödör szélén, mely már egészen megtelt az ember nevű képződmény maradványaival, ragacsos, nyúlós amőba-szol formák tapadtak egymásba. Nevük volt egyszer, kalapot viseltek, asztalnál ültek fehér ingben, és most azt kérdezgeti! Istenem, annyit beszélgettünk. Miért hallgatsz most?

Olyan sima volt a litográfus kő a műhelyben, mint a friss hullák bőre. Meszet hintenek ránk, a pusztulás ínycsiklandozó látvány, meg kellene festeni, mondjuk Caspar David Friedrich modorában, amint egy ködös hajnalon németek serénykednek egy hatalmas gödör körül. Élmény. Éri mes volt bevonulni Lengyelországba. Turistaút, százezrek kinyiffantása, kattog a fényképezőgép.

Miért készültem a holocaust-sorozatra 25 évesen, 20 évesen? Nem tudtam felrajzolni a Jupiter holdjára, ezért rajzol­tam egy kődarabra, itt, a Földön. Mi egyébként is kőlapokon kapjuk az utasításokat, így kommunikál velünk Isten. Meg­csókolom a selymesre csiszolt követ, ahol az enyéim feksze­nek, készülődve egy újabb útra ezen a Föld nevű agyrémen.

A holocaust megmenekültjeivel találkoztam. Fehér lepel­ben meneteltek, az elmegyógyintézet udvarán. Igazuk van, akik legyintenek. Visszavonom a holocaust-sorozatot, nem történt semmi, sokan visszajöttek, itt ülnek dagadt lábbal, asztmásán, fekélyesen, sajgó prosztatával. Visszajöttek. El­nézést.

Ki kérdezett téged? (Mármint engem.) Többen vannak, mint annak előtte. Hogy lehet ez? Tőlük minden kitelik. Vissza akarnak menni a lakásaikba. Ilyenekről holocaust-so­rozat! Nevetséges.

Húsz fokos hidegben, meztelenül fogtok állni. Egy kicsit meg is fogunk locsolni benneteket. El vagytok kényeztetve. Ez nem négycsillagos hotel. Ez nem operaház. Fel a fára és kukorékolj. Vizet neki! Szobrok lesztek. Jégből. Lámpaer­nyőt, meg szappant csinálunk, meg gyerekhajból puha pár­nát. A hóhér vasárnapja. Auschwitzi idill. Halk Wagner, te­tovált lámpaernyő, rugalmas párnák szőke copfokból. És ál­modozni…

Gyerekek az iskolában. Tanító néni kérem, az apukám azt mondta, hogy a zsidókat ki kell nyírni. Tanító néni ké­rem, ezzel a bikacsökkel az apukám verte a zsidókat. Hajrá Tito, fuj-fuj zsidó. Nagyszünet, kis pogrom.

Van egy figura a holocaust-sorozatban, amelyik rád ha­sonlít. Él. Élve felejtették. Nem tehetnek róla. Egy szép, kö­vér fenék is van. Valószínűleg egy nőé…

És ez a létra! Csontvázszerű figurák táncolnak a hulla-he­gyen. Fejükön frissen sarjadt haj. Vad örömtáncot lejtenek saját csontjaik zenéjére. Megmenekültek. Mert hát azért so­kan visszajöttek, kérem szépen. Tele van velük a diliház.

A pardésziai elmegyógyintézetben, Izraelben, például egy öreg lengyel asszony előtt nem szabad tüzet gyújtani, mert őrjöngeni kezd, ha lángot lát.

Ennyi hulla?! Normális maga?

– Jó kérdés. Csodák-csodájára én sem vagyok az. Mert amikor 43-ban Debrecenben kigyulladt a szénatér, a munka­szolgálatosokat vették elő. Leégett párszáz tonna, hálistennek. A katonák kirángatták a szőlőgyökereket a földből, és a rögös bunkóval csépelték őket órákon át. Köztük volt az apám is. Lehetek normális? Veszett farkas lett belőle. 32 éves volt, mint József Attila, születésnapi ajándékként lebunkózták. Horpadt aggyal szép az élet. Valakire rá kellett önteni azt a sok szart, hát ráöntötte az anyámra. El is váltak 49-ben. Három éves voltam és filozófus. Na de kit érdekel mindez? Bocsánat. Várom a kérdést.

Tehát Ön úgy érzi, hogy egyéni sorsa, magánélete szorosan összefügg azokkal a hatásokkal, amelyek családtagjait, sőt az egész zsidóságot a holocaust alatt érték?

– Úgy! Amikor vagont raktam a Józsefvárosin, minden lapát után úgy tűnt, mintha nem fogyna, hanem növekedne. Sovány voltam és csupa izom. Egy csepeli sráccal méreget­tük a szív-lapátot. A Fény utcai piacon megtanultam szak­szerűen felemelni a ládákat. Reggelenként kihalásztam a patkányokat a kovászos uborkából. A kábelgyárban átugrál­ni az izzó huzalokat. A kézműnél vállra billenteni a 120 kilós bálákat. Jóm Kippurkor nem ettem. Az egyik segédmunkás keretlegény volt, egy Kóbor nevű meg nyilas. Minden utcát ezekről a rohadt zsidókról neveznek el, – mondta V. elvtárs az IKV-nál. A zsidók, meg a svábok. – mondta Feri és újra töltött. Hova menjek? „Az Ön kiutazása közérdeket sért.” Tizenkétszer.

Most én kérdezek magától. Mire jó ez az egész?

Srác koromban a nyąrakat tanyán töltöttem, a keresztény mostohaapám szüleinél. Na, ez volt a buli. Látott már zsidó disznópásztort? Nézzen rám. Hú, de jó volt. Csak a károm­kodás ment nehezen, mert ugyebár úri gyerek vagyok. Egy­szer megbetegedtem a tejtől. Égy tanyasi gyereknek egy-két pohár langyos, egyenesen a csöcsből meg se’ kottyan. Egy pesti zsidókölyöknek, egy filozófusnak, aki három éves ko­rában már folyékonyan dadogott, hát annak … Megszeret­tem a parasztokat. Ok is engem. Mindenki szeretett, csak a mostohaapám utált szörnyen. Valami ősi ellenszenv honolt közöttünk. Magas rangú tiszt volt, a káromkodás atyameste­re, bikaerős, egyszer a meccsen egymaga szétkergetett vagy tíz embert. Nem tudom, miért gyűlölt. Valószínűleg, mert megvertem a sakkban. Én sem szeretek kikapni kilenc éves vakarcsoktól. Na hagyjuk. Szent a béke. Az élet pörög, öreg­szünk, változnak az erőviszonyok…

Bírja még? Szóval aztán annyira volt köztünk a gyűlölkö­dés, hogy kirúgtak otthonról. Leköltöztem egy kétszer há­rom méteres pincehelyiségbe, ott laktam négy évig. Leg­alább volt hova vinnem a csajokat. Téli éjszakákon úgy át­fáztak a beleim, hogy véreset… Ezt ne írja be. így volt. Inni kék – mondta egy haverom a gyárban. A macska a szekrény tetejére kölykedzett. Mosókonyhában volt a műtermem. Csóró, szerencsétlen voltam. Ez az igazság. Napi tíz forint­ból éltem. Na ne ájuljon el. Nagy pénz volt ez a hatvanas években. Tíz deka kolbász mustárral, fél kiló kenyér, korsó sör. Barátok? A Szentgyörgyi Jóskának sokat köszönhetek. Ha 6 nem segített volna, nem lettem volna festő. Eljöttek mások is a pincébe. Rengeteget kínlódtam az anyaggal. A Benedek Gyurka is lejött. A Kis Gyurka felháborodott. Ilyen sötéten festeni, baszd meg! És otthagyott. Igaza volt. Kissé komor korszaka volt ez az életemnek, úgy is mondhatnám, hogy „sötéten láttam a világot”.

Na, pihenjünk egy kicsit. Szívesebben festek, mint dumá­lok. Ne higgye, hogy hülye vagyok az irodalomhoz. Komo­lyan készültem az írói pályára. Nem vicc. Utoljára 86-ban je­lent meg versem a Népszavában. Az Itamár bevett az antoló­giába 1980-ban. A Hangyák című versemet 6 fordította ivrit­re. Én meg illusztráltam. Megvan a kötet. Erre büszkébb va­gyok, mint bármire, amit eddig elkövettem. Hogy-hogy me­lyik Itamár? Itamár Jáoz-Keszt, a költő. Az Eked kiadó. Nem hallott róla? Nahát, magával is meg vagyok áldva.

Ma fecsegőnapot tartok, és aztán két hétig nem tudok majd dolgozni. Nem szeretek a múlttal foglalkozni. Irodal­mi ösztöndíjat kaptam a Szohnuttól egy verseskötetre, amit hárman fordítottak, Itamár, Jákov Gát, a költő, meg Ziva Kajner festőművész. Már kész volt a kefelenyomat az Eked­nél, csak annyira vágytam látni Budapestet, hogy visszalóg­tam. Frankón. Az asszonnyal persze, meg a kutyussal.

Na, most mondja meg, hogy tulajdonképpen mit akar tő­lem? Hogy miért készítettem a holocaust-sorozatot, meg hol, meg mi késztetett…? Erre nem tudok válaszolni.

A közönség hol láthatta először ezeket a képeket?

A Műcsarnokban, a Nemzeti Galériában, meg az Ernst-ben, meg mit tudom én. Nem vásároltak, államin sem. Ért­hető. Ki vesz egy ilyen képet? Nézze például ezt. Egy csomó hulla és a jobboldalt egy háftling-zenekar húzza a talpalávalót a gázba menőknek. Agyrém! – mondja maga. De én tu­dom, hogy igazság. És a kerítésdeszkán egy töviskoronás lábfej, mint ama rabbié, akinek nevében halomra gyilkolták az őseimet. Vagy itt. Auschwitzi tájkép, hullahegyek. Úgy, ahogy volt, saját átköltésben. Már a csirkecsontokban is tete­meket láttam. Teljesen az agyamra ment. Akkor nősültem, albérletben laktunk, a feleségem tartott el. Csak úgy tudtam dolgozni, ha bekapcsolt a gépezet… Amikor ilyen állapotba kerültem, egy kortyot sem ittam, pedig nyolc korsóra vol­tam hitelesítve abban az időben. A tiszta, józan ész, illetve a józan őrület, örökletes dolgaim, beidegződött reflexeim irányítottak. Valamiféle automatizmus munkálkodott, gondol­kodnom nem kellett. Vázlatokat nem készítettem. Annál többet kutattam a Rabbiképző könyvtárában, a Zsidó Múze­umban és másutt. Rábukkantam egy fényképre, csak a fény­képek érdekeltek, melynek a hátára az volt írva: egy sor em­ber, egy sor fa. A Ívovi (régen Lemberg) embermáglyát ábrá­zolta, melyről már olvastam. Megrázó élmény volt. Mit megrázó – az az érzésem támadt és hetekig fogva tartott, hogy az emberi lét csak büntetés, maga a pokol, hogy majd valahol egy jobb világban megvalósítsuk mindazt, amit hu­manizmus címén megcsúfoltunk(tak). A fotó csak rálapátolt erre. Hát mégis igaz! – gondoltam. Mert a szívem csücské­ben végig abban reménykedtem, hogy hátha… hátha mégis kitaláció. Három hétig készült a kő. Napi két-három órát dolgoztam rajta, utána mindig elviselhetetlen fáradtságot éreztem. „V” alakban nőtt fákhoz, vagy oszlopokhoz, szö­gesdróttal kikötve áll a vézna Sámson, és tehetetlenül nézi a fahasábok között felismerhetetlenné zúzott testeket, az övéit. Nem volt Sámsonunk és nem volt Istenünk. Millió torok üvölthette volna az ősi fohászt: Aba, aba, lama sabaktáni! (Atyám, atyám! Mért hagytál el engem?) A gumizás, szárí­tás, a nyomtatás kábé egy hetet vett igénybe. Kis példány- számú, 15-20 lapos szériákat készítettem, melyek elkerültek mindenfelé, nekem már csak pár darab, főként próbanyo­mat maradt.

1974-ben a Zsidó Múzeumban mutattam be az egész anyagot. A háború óta az enyém volt az első kortárs kiállítás a Perlmutter-teremben. A 60-as évek vége óta rendszeresen jártam templomba. Valószínű, ennek volt köszönhető, hogy dr. Seifert Géza csak bekukkantott a mappába és bólintott. Ilyen egyszerűen ment. Az egész rabbikar segített. Mármint a mostani negyvenesek, akkor szeminaristák. Mindenesetre nem volt előny a művészeti élet asztalán egy zsidó múzeumi

meghívó. Színes, kőnyomatú plakát készült héberül, amit kitettünk a múzeum kapujára, azon vitatkoztunk, hogy az Istvánt aleffal írják-e, vagy ájinnal. A fogadtatás? Tömeg a megnyitón. Sírtak. Sajnálom. Nem akartam. Nemcsak holo­caust volt. Frászt… Szerelmes voltam a hászidizmusba. Sírig tartóan.

Hogy fogadta a sajtó?

– Na ez érdekes. Megkeresett egy ifjú titán. Sűrű, göndör haja volt a legszembetűnőbb. Tamás Ervinnek hívták. Ko­moly arccal jegyzetelt, majd megjelentetett egy remek kis beszámolót a Pestmegyei Hírlapban. Polnauer Sanyival el­mentünk az ÉS-be ahhoz a zsidó személyiséghez, akinek a nevét nem akarom megemlíteni. Kerek-perec megmondta, hogy ő erről nem írhat. Azóta is tisztelem az őszinteségéért.

1975 őszén a Ferencvárosi Pincegalériában (Fiatal Mű­vészek stúdiójának galériája) nyílt kiállításom, kizárólag a holocaust-sorozatból. Én akkor már Amerikában voltam negyven képpel, a Herman Lipót festőállványával, egy bib­liával, egy Radnóti, meg egy József Attila kötettel. Sikereim voltak, csak mindig azt kérdezték, hogy hol az eredeti? Hi­ába magyarázkodtam, hogy az eredeti a kövön volt, lecsi­szoltam. Az egyik kiállításomon egy katolikus pap tolmá­csolt. Megsértettem azzal, hogy azt mondtam neki, hogy nem hiszem, hogy a zsidók megfeszítették Jézust. Máig saj­nálom…

A ferencvárosi kiállításomat S. Nagy Katalin nyitotta meg, 1975 októberében. Nem tudom, mi történt, kritika egy szál se’, halott ügy a halottakról. Az Új Élet majd minden ki­állításomról beszámolt, jó volt a kapcsolatunk. Sós Zsuzsá­val, a megboldogult Kecskemétivel, meg Zsadányival. Ál­dott legyen az emlékük! Én azonban fontosabbnak tartot­tam, hogy odakint, a nyílt vízen hogyan reagálnak.

Izraelben hogyan fogadták?

– Dávid Giládi megnézte, húzódozott. Aztán figyelmez­tettek, hogy ha elterjed, hogy holocaust-festő vagyok, senki sem fog vásárolni. 1976-ban a tel-avivi újságíróházban 45 ké­pet állítottam ki, abból mindössze 8 darab holocaust kép volt. Nagyszerű kritikákat kaptam a Háárecben, meg a Máárréban. Az Életben maradottak karneválját is lehozták. Nem akarok dicsekedni, de nagy siker volt. Dugig telt a hatalmas terem, még az utcán is álltak. A tel-avivi alpolgármester, Jichák Árci nyitotta meg. Rengeteg barátot szereztem. Egy­másnak adták az emberek, hogy jött egy magyar festő. Máig sem tudom, hogy minek köszönhettem. Még Haifáról is jöt­tek, Herzlijáról, Rehovotról, Natanyáról, Rámát Gánból, Bné Brakból… Hadd ne soroljam.

Van-e Izraelben holocaust művészet, és egyáltalán hogyan viszonyulnak ehhez a témához?

– Az izraeliek nem szeretik, ha sajnálják őket. A holoca­ust festészet nem jelenik meg tárlatokon, galériákban. A Jád Vasém falai között szembesülhetünk vele, s aki járt ott, tud­ja, hogy mártírjaink emlékének méltóbb helye nincs. Aki egyszer felment Jeruzsálembe, az tudja, hogy ide miért men­nek fel. Aki elzarándokolt a Herzl-hegyre, annak begyó­gyulnak a sebei. Ember ennél többet nem tehet. A másik ho­locaust-központ a Hákibuc Hálohámé Hágetáot (A Gettó harcosainak kibuca), a legszínvonalasabb holocaust képgyűjtemény ott van, állandó kiállítás formájában, melyben négy munkával képviselve vagyok.

Festményeinek nagy része erősen kötődik a zsidósághoz. Zsi­dó művésznek vallja-e magát?

– Izraelben négy évig tanítottam az Avni Institute-ban. Én vezettem be Barcsay művészeti anatómiáját. Az ország színei elsöpörték a sötétet, a komor tónusokat. Jeruzsálem, a Galil, a tengerek, a Kineret, a Negev színeit látom ma is munka közben. Tegyem le a nagyesküt, hogy melyik skatu­lyába vágyom? Ezt úgysem lehet szavakkal eldönteni. Én úgy érzem, hogy oda is tartozom, meg ide is. Aki címkézni akar, annak most törnie kell a fejét…

*

Besötétedett. Az ablakok nyitva vannak. A sarokban egy perzsa macska figyel. A csípős esti levegő átfúj a műtermen. Csak most veszem észre, hogy az egész testem remeg.

Címkék:1992-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

ETIÓPIAI ZSIDÓ NÉPMESÉK

A só panasza Egyszer a só találkozott Istennel, és elpana­szolta neki a bánatát: - Ezek az asszonyok, miután megőröltek, és...

Változások

A közelmúlt változásaira utalt a Budavári Palotában na­pokban zárult fotókiállítás cí­me. A beküldött kétezer kép negyedét állították ki. Közülük a...

Close