Szombat előfizetés 2017

Kezünkbe vesszük az emlékezést

Írta: Szécsi Éva - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A történelmet nem lehet a történelemmel magyarázni, s a történelmi emlékezet sem magyarázza meg a történelmet. Különösen nem azt, ami alig ötven évvel ezelőtt történt, ami – végső fokon – jelenkor. A „jelenkor” értelmezésem szerint azt jelenti, hogy „jelen van”.

Európának ebben a régiójában most kezd kialakulni a zsidóság közös történelmi tudata. Nyugaton, ahol tudomá­nyos intézetek, dokumentációs központok, konferenciák, könyvek, dokumentum- és játékfilmek tucatjai, százai fog­lalkoznak a Holocaust-tal, már régen tisztázták az emlékezés mechanizmusát, célját és következményeit. A diaszpórában a zsidóság inkább családi közösségekre tagolódott, mint ko­herens társadalmi, vagy vallási közösségre. Közvetlenül a Holocaust nyomában az emlékezés is inkább családi volt, mint a későbbi, a közös tudatból fakadó.

Ez utóbbi nem nélkülözi a gyógyíthatatlan és megszüntethetetlen gyászt, de más funkciója is van: harcolni, figyel­meztetni, új, kemény magatartásformát kialakítani. Ez az emlékezet tudja, hogy „ez volt”, de ebbe soha nem fog beletörődni. Ez az emlékezet soha nem hozhat megnyugvást.

A filozófiában, a történettudományban külön helyet foglal el a Holocaust. Hogyan történhetett, a XX. században, Európában? Azt tudjuk, hogy ilyen méretű népirtásra csak a XX. századnak volt meg a technikája. Ám a nagy „miért ?”-re sok gondolkodó úgy véli, nincs ésszerű magyarázat, ez már az értelmen túli szférába tartozik. De ha átlépünk az irra­cionális világába, óhatatlanul előjönnek azok, akik azt mond­ják, hogy „ez nem volt”. A Holocaust tagadása ma tudomá­nyos és politikai áramlat.

De fenyeget egy másik veszély is.

Az emlékezés példaértékű felhasználásának legnagyobb veszélye az aktualizálás”- írja Jean-Michel Chaumont pro­fesszor, a Louvain-i egyetem filozófia tanára, a fran­ciaországi Holocaust 50. évfordulóján rendezett tudományos konferencia igazgatója. „Óriási a veszélye annak, hogy min­denütt és mindenben Auschwitzot lássunk, következéskép­pen banalizáljuk azt… Ha viszont minden kapcsolatot meg­tiltunk Auschwitz és a jelen, vagy a múlt eseményei között, akkor radikálisan megszüntetjük annak lehetőségét, hogy levonjuk a történelem tanulságait”.

Szüntelenül találkozhatunk ezzel a „kétes relativizmus”- sal: örmények, grúzok, vietnámiak, kambodzsaiak, szlávok, cigányok… mindig voltak háborúk, öldöklések. A sántító analógiákból csak az örményeket lehet kiemelni. A banalizálástól nemcsak a Holocaust passzív szemlélőit, a ke­resztényeket kell óvni, hanem az ifjabb zsidó nemzedékeket is. Azokat, akiknek még a rokonai sem „túlélők”. Vegyék tudomásul, hogy 1967. április 16-án megtörténhetett a követ­kező epizód: Cyrankiewicz miniszterelnök mondott beszédet Auschwitzban, a nemzetközi emlékmű leleplezésénél. „A gázkamrák a lengyel nép kiirtását szolgálták” – mondta, s beszédében egyetlen egyszer sem szerepelt a „zsidó” szó. Az Auschwitzot felszabadító szovjet csapatok egykori pa­rancsnoka, egy tábornok pedig többet beszélt Vietnamról és az amerikaiakról, mint Auschwitzról és a nácikról. Mindezt egy francia, Robert Waltz jegyezte fel, a Nemzetközi Ausch­witz Bizottság elnöke, aki ott volt és kegyelettel adózott a hatmillió emléke előtt. De francia nyelvű beszédét sem­milyen nyelvre nem fordították le.

A háború után, amikor a nyilvánosság megismerkedhetett a tényekkel, s amikor ezekből nyilvánvaló lett, hogy a tömegek „passzív részvétele” nélkül ilyen méretű népirtás nem lett volna lehetséges, a szovjet dominancia alá került Kelet- és Közép-Európában – de Franciaországban is – visszamenőlegesen harcos antifasisztává kellett avatni a tömeget. Következésképpen a deportált „ellenálló” volt, a hazatérő zsidó „üldözött”. Ma már, például a francia köztudatban, a „deportált” „deportált zsidót” jelent. Tizenöt évvel ezelőtt egy volt francia rendőrfőnök még előállhatott azzal, hogy „Auschwitzban csak a tetveket gázosították el”, de ma már ezt nem mondhatná büntetlenül. A deportáltakról meg kell emlékezni az év egy bizonyos napján, s az iskolák­ban a kötelező tanterv előírja a Holocaust és a zsidótörvények (!) tanítását – Franciaországban. A demokrácia többre képes, mint a diktatúra: még saját történelmét is el tudja viselni.

A demokráciában a történelmi tudat szerves részévé vált a Holocaust tudata. Ez nem ment harc nélkül, s voltak ki­emelkedő stációi. Konrad Adenauer 1951. szeptember 27-én a bonni parlamentben bocsánatot kért a világ zsidóságától, vállalva – a német nép számára – az elkövetett genocídium politikai, gazdasági következményeit. Willy Brandt térdre borult a varsói gettó felkelőinek emlékműve előtt; Juan Carlos király bocsánatot kért a spanyolországi zsidók 1492-es kiűzetése miatt – két évvel ezelőtt.

1945. március 17-én Magyarországon is született törvény, amely hatályon kívül helyezi a zsidótörvényeket és megál­lapítja, hogy „a zsidóellenes intézkedések nem voltak összhangban a magyar nép alkotmányos érzületével”. (Sic!)

Mi most érkeztünk el a magyarországi Holocaust 50. évfordulójához. Minden politikai erő meg fog róla emlékezni – ki-ki saját múlt- és jövőképe, irányítható memóriája szerint. Aligha várható, hogy az 50. évforduló lesz az „igazság pillanata”. Kérdés, hogy csak egy történelmi igazság létezik-e? Az viszont bizonyos, hogy a történelmi tények igazsága egy és oszthatatlan.

Tény, hogy 1944. március 19-e megpecsételte a magyar zsidóság sorsát. Tény, hogy a német megszállás előtt nem voltak deportálások – legalábbis Auschwitzba nem -, s tény, hogy az 1944-es deportálásokat a magyar államapparátus és a magyar csendőrség bonyolította le, az Endlösung kinyilvánítása óta példátlan gyorsasággal és brutalitással.

Ki emlékezzék és mire?

1944. szinte tálcán kínálja az orwelli tudathasadásos gon­dolkodást. Csak meg kell húzni a választóvonalat: vasárnap előtt és vasárnap után; a júniusi koronatanács előtt és után. A deportálásokat német parancsra hajtották végre, s a budapesti zsidókat Horthy Miklós mentette meg. Végső soron pedig a Holocaust egy tragikus, szörnyű, de mégis csak egy epizód 1944. véres történetében.

Igaz, hogy a megszállás előtti magyar kormányok ellenáll­tak annak a német követelésnek, amely a „végleges meg­oldást” sürgette. De az is igaz, hogy még a megszállás előtt érkeztek nyomatékos figyelmeztetések a szövetségesek részéről, személy szerint Roosevelt elnöktől, hogy Európa megmaradt, s immár legnagyobb, mintegy 800 ezer főnyi zsidó közösségét, ne pusztítsák el.

1944. május 14-én gördült ki Nyíregyházáról az első de­portáló szerelvény, 3200 emberrel, Auschwitz felé. S 1944. június 26-án érkezett meg Horthyhoz Roosevelt elnök ul­timátuma: „Magyarország sorsa nem olyan lesz, mint bár­mely más, civilizált nemzeté… hacsak nem állítják le a de­portálásokat”.

Horthy ezután leállíttatta a budapesti zsidók deportálását. Az ő, immáron nem szervezett, hanem pogromszerű gyil­kolása csak a Szálasi puccs után indult be

Rettenetes adósság, hogy 50 év múltán még mindig tényekkel és adatokkal kell megismertetni a zsidó és a nem zsidó közvéleményt. S ennyi elfojtás, politikai, ideológiai okokból történő elhallgatás, hamisítás után a feladat egyre nehezebb.

Álljon itt mementóként a sárvári kisegítő toloncház pa­rancsnokának jelentése, amelyet a Budapesti Rendőrkapitányságnak küldött ,,a németeknek átadott” egyénekről: „Schrey Mária Ágnes 2 évest és Steiner Judit 7 évest átadták a német hadseregnek németországi munkára”. Kelt: 1944. július 14.

S említsük meg, hol voltak pogromok 1945. után: Miskolc, Diósgyőr, Kunmadaras, Ózd, Tótkomlós, Sajószentpéter, Szeged.

1944. előtt kiirtották a lengyel, az ukrajnai, a szlovákiai, a baltikumi zsidóságot, a francia zsidóság tekintélyes há­nyadát.

Az angolszász sajtó, a BBC időnként foglalkozott a szörnyű eseményekkel, de nem sűrűn. Háború volt, s a szövetségesek nem akarták, hogy antiszemitizmustól nem mentes saját közvéleményük úgy érezze: a zsidók védelmében folyik a harc a náci Németország ellen. De ez még mindig nem válasz arra, hogy „miért nem bombázták a síneket”? Miért bombázták az Auschwitz körüli iparvidéket, de a tábort soha? Merjük kimondani: mert nem akarták. Mert a nürnbergi perhez Auschwitzra volt szükség. A szövetsége­sek vezető politikusai csak a bűnösök megbüntetését ígérték az európai zsidóságért közbenjáróknak.

1944. április 21-én érkezett Szlovákiába a két szökevény az „auschwitzi jegyzőkönyvvel”, amelyben pontos adatok, térképek, leírások szerepeltek, beleértve a gázkamrák helyét, működési mechanizmusát. 1944 augusztusában a világ különböző pontjain, a Vatikánban, Genfben, Londonban és Budapesten még mindig fordították a jegyzőkönyvet, el­lenőrizték a fordítások hitelességét. S a síneket változatlanul nem bombázta senki. Viszont 1944 júliusában a berni német követségen levetítették azt a híradófilmet, amely egy magyarországi deportálóvonat Kassára érkezését mutatja. A filmen láthatók a csendőrök, akik korbáccsal hajtják a gyere­keket a vagonba (valódi felvételek), s azután a megrendült német vöröskeresztes ápolónők, akik ellátják, megetetik és megitatják a már minden emberi arculatot elveszített de­portáltakat a kassai átvevő állomáson. (Ez is valódi felvétel.)

S ezen a ponton az emlékezés könyörtelenné válik. Miért nem tudtuk mi ezt akkor? Miért kerestük a térképen kétségbeesetten Waldsee-t, ahonnan a tízéves móri Zsuzsi üzent? Miért nem mondták meg a zsidó vezetők, hogy mi vár ránk, amikor ők ezt tudták? Miért hallgattak az amerikai zsidók, amikor ők is tudták? De rákérdezhetnék egy korábbi dátumra és helységre is: 1941. Kamenyec-Podolszk. Akkor a magyarországi zsidóság (és annak vezetői) tudták, hogy „Kamenyec-Podolszkban mozog a föld”.

Nemrégiben találkoztam valakivel – egy kórház folyo­sóján csoszogott, félig vakon – aki megjárta Kamenyec-Podolszkot. Abban a magyar utász alakulatban szolgált, amely sorfalat állt, hogy senki meg ne szökhessen. Az ukránok vetkőztettek, a magyarok biztosítottak, a németek belelőtték a 18 ezer embert a bombatölcsérekbe. „Pedig milyen szép nők voltak közöttük!” – sóhajtja a veterán katona, aki mos­tanában sokat álmodik azokról az augusztusi napokról, (s akiről sokan úgy vélik, „a jó oldalon harcolt”).

Akkor énekeljük az Internacionálét, ha majd kihalt az utolsó antiszemita is” – írta Jevtusenko „Babij Jar” című költeményében. Tudom, ez a dal ma nem divat, de korunkhoz igazítva a gondolatot, úgy vélem, korai még azt mondani, hogy békésebb lesz a társadalmi tudat, egészségesebb (kevésbé neurotikus), és főként: kevésbé érzékeny a zsidó magatartás, ha már túllépünk a Holocauston, ha a túlélők nem rezzennek össze, valahányszor a villamoson egy részeg alak zsidózik. Ha már nem lennének felriadó, összerezzenő túlélők.

Legyen kötelező a Holocaust tanítása. Mutassák be a középiskolásoknak Spielberg filmjét, s a nézőtéren legyen pedagógus és rendőr. A közvéleményre olyan formában kell hatni, amilyet a közvélemény megért. Német­országban, Franciaországban elnéptelenedtek az utcák, amikor 1979-ben a tévé bemutatta az amerikai sorozatot, a Holocaust-ot. (Mrs. Minniver utazása Berlintől Auschwitzig – írta kritikájában a Newsweek magazin.) Igen, de ez a giccs késztette a német s a francia fiatalokat arra, hogy vallatóra fogják szüleiket. S ha a washingtoni – ugyancsak giccses – Holocaust múzeum ébreszti rá az amerikai zsidóságot arra, hogy fenntartás nélkül ki kell állnia Izraelért, akkor ezt az eszközt kell megragadni.

A magyar televízióhoz a 80-as évek elején érkezett el a Holocaust sorozat. Nem engedték bemutatni. Lanzman Soah- ját is csak a zsidók nézték, egy-két klubvetítésen.

A koszorúzások, a beszédek nem helyettesítik a tények ismeretét. Egyetlen évforduló nem teszi meg nem történtté, ami volt, s nem pótolja 50 év politikai, erkölcsi, anyagi, lelkiismereti mulasztásait.

Az emlékezés előtt még hosszú az út.

Címkék:1994-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ismét új főrabbi-jelölt

Lapzárta után Raj Tamás után Kardos Péter sem vál­lalta a Dohány utcai zsinagóga főrabbi tisztét. Nem hivatalos információink szerint a...

„Ennyi marad belőlünk”

...Amikor erőt vettem magamon, elmentem a nagyváradi családi házhoz. A síri hangu­latot idéző, tragikus módon elhagyott lakás­ban családi fényképekre bukkantam,...

Close