Két út

CHRISTA EXNER mindig akkor jut eszembe, amikor a különböző vallás­felekezetek merőben eltérő térítési gyakorlata kerül szóba.

Christa augsburgi evangélikus né­met lány, a Gruber-csoport tagja­ként érkezett Izraelbe 1960-ban. Gruber lelkész a zsidókkal szemben lelki jóvátételt hirdetett, német fia­talok tucatjait hozta az országba. Az akkor még élő Martin Buber és Hu­go Bergman körül pezsgő szellemi élet folyt, és a Gruber-csoport né­met fiataljai integráns részt vállal­tak a jeruzsálemi Beit Hillél híres vallásfilozófiai ankétjain.

Christa Exner maga teológiát és filozófiát tanult egy német egyete­men, jól beszélt héberül, és izraeli látogatása alatt doktori disszertációt készített Franz Rosenzweigről, a fia­talon elhunyt nagy német-zsidó fi­lozófusról, ugyanakkor rendszeresen hallgatta Dávid Flusser professzor vallásfilozófiai előadásait. Flusser bécsi születésű vallásos zsidó, az összehasonlító vallástudományok tanszékét vezette, és a korai keresz­ténység egyik legnagyobb nemzet­közi szakértője volt. Jézusról írott könyve máris klasszikusnak számí­tott.

Christával időnként találkoztam az egyetemi könyvtárban. Hatalmas mennyiségű könyvet olvasott el a munkájához. Ilyen átolvasott könyv­tári órák után némileg izgatottan kopogtatott Flusser professzor egye­temi szobájának ajtaján, közölte a meglepett tudóssal, hogy csalódott a kereszténységben, és át szeretne tér­ni a zsidó hitre. Flusser nyugodtan meghallgatta, és megkérte, hogy délután öt órakor keresse fel recháviai lakásán. Délután a vallásos zsi­dó professzor két és félórás ragyo­gó magánelőadásával, amelybe min­den retorikai és szaktudását beleve­tette, visszavezette Christa Exnert a kereszténységhez.

Nyíregyházi Tivadar az áttérésnek egy másik variációjáról mesélt ne­kem Rio de Janeiróban.

– 1938-ban, a két zsidótörvény között, magunkfajta nem vallásos zsidó fiatalok tömegesen jelentkeztünk áttérésre a különböző buda­pesti plébániákon. Egy pesterzsébeti plébános olyan hírben állt, hogy ná­la rendkívül gyorsan lehet kikeresz­telkedni. Lengyel Jánossal együtt mentünk ki Pesterzsébetre, és meg is találtuk az erősen kopasz, kicsit kancsal plébánost.

– Ötven pengő darabja – mond­ta. Majd a pitvarajtón keresztül ki­ordított:

– Marcsa, hozza gyorsan a keresztvizet!

A Joint pesti visszatérése elé

A Jointról életemben először Krausz Banditól hallottam a dachaui kon­centrációs táborban, miután az ame­rikai hadsereg felszabadította a tá­bort. Hogy honnan tudott Krausz Bandi a kiskunlacházai munkatá­bor, Buchenwald, Offenburg, Da­chau és egyéb táborok elszigeteltsé­gében a „mindenható” segélyszerve­zetről, ez természetesen rejtély. Egy­szerűen tudomásul vettük, hogy Ban­di – ez a gyöngyösi bóher – min­dent tud. Tud az eukleidészi geo­metriáról, az empiriokriticizmusról, a Szent István Társulatról, az atom­robbantásról, a malthusi elméletről, a mesterséges megtermékenyítésről, a magasabb matematikáról (később matematikadoktor lett minden kö­zépiskolai végzettség nélkül), hát miért ne tudott volna az American Joint Distribution Commitee-ről?

Két hónappal a hírhedt dachaui tábor felszabadítása után a tábor lakói túlnyomó többségükben már hazatértek eredeti otthonukba. Ha­zatértek a románok, a csehek, a lengyelek, a jugoszlávok, a franciák, a belgák és a többiek; csak a ma­gyar kormány nem hallatott semmit magáról a deportáltak repatriálása ügyében.

– Nem lesz semmi baj, gyerekek – vigasztalt bennünket Bandi. – Én ugyan nem megyek vissza Magyarországra, de ha senki más, úgy a Joint meg fogja szervezni az uta­zást, kifizeti az útiköltséget, enni ad, szállást ad, sőt majd ki is tanít­tat benneteket.

Pontosan így történt. „Joint pa­pa” megetetett, megitatott bennün­ket; valami fedelet is adott a fejünk fölé (a régi lakásunkban éppen va­laki más lakott), majd kézen fogott minket, elanyátlanodottakat, és be­íratott az egyetemre. A legfurcsább a dologban az volt, hogy ezért a Joint nem kért semmilyen hűség- nyilatkozatot, nem tartott igényt semmiféle politikai vagy világnéze­ti állásfoglalásra (mint mások an­nak idején). Jó szívvel (és talán még jobb humorral) elviselte, hogy párt­fogoltjai itt-ott leimperialistázzák, a CIA ügynökének aposztrofálják, az­zal vádolják, hogy az ajándékcsoko­ládé veszélyes anyagokat tartalmaz. Az egyik volt Joint-ösztöndíjas kita­lálta, hogy az amerikaiak baktériumháborút folytatnak Koreában, és a Joint természetesen bűnrészes, így akadtak „haladó” egyetemisták, akik délelőtt felvették a Joint-segélyt és -csomagot, délután pedig tüntettek ellene. Soha olyan szélső­ségre azért nem vetemedtek, hogy visszautasították volna a segélyt. „Joint papa” valódi szülőként visel­kedett; jó képpel eltűrte gyerekei éretlenségét és hálátlanságát.

Így aztán nem csoda, hogy a Joint Ausztriában is lehetővé tette, hogy befejezzük tanulmányainkat. A mi csoportunk Stájerország fővárosába, Grazba került. Grazban már egy na­gyobb lengyel diákcsoportot talál­tunk, és a magyar Kallós Pétert. Kallós, ellentétben velünk, az ille­gális határátlépést választotta, amely abban az időben majdnem lehetet­lennek számított. Nemcsak dupla drótkerítés akadályozta meg a szö­kést, de magába a határzónába sem kerülhetett be senki kívülről alapos indok nélkül. Az igazoltatások a ha­tárzónában napirenden voltak. Így az 1949-ben disszidálok inkább a magyar-szlovák-osztrák dupla ha­tárátlépést választották.

Hogy kerülhetett mégis Kallós Pé­ter a határzónába? Kőszegen igazol­tatták. Elmondta, hogy egy Sachs motorkerékpár megvételére érkezett a városkába, és ennek igazolására elő is vette a zsebéből az újságot az erre vonatkozó gondosan bekerete­zett hirdetéssel.

Természetesen ő adta fel a hirde­tést …

199, Jeruzsálem