Szombat előfizetés 2017

Kertész Péter: Akik alijáztak és akik visszajöttek

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Izraeli zászló a pesti szoba falán

Hogy volt-e értelme vagy sem a 26 éves korában meggyilkolt Hirschberg Gábor (Gábriel) életének és halálának, azt nyilván mindenki eldönti magában, bárhol is él zsidóként a világban. Az alábbi riportban – ha úgy tetszik, a budai Árpád gimnáziumban érettségizett, s a Jeruzsálemben hôsöknek kijáró katonai állami temetésben részesített fiatalember emléke elôtt tisztelegve – olyan magyar zsidó fiatalok arcélét villantjuk fel, akik félbehagyták illetve változatlan elszántsággal folytatják Izraelben megkezdett tanulmányaikat.

Salgó Adrienne:

,, A Szent István Gimnáziumban érettségiztem, ’90-ben mentem ki Izraelbe, Darányi Andrissal és Hirschberg Gáborral együtt. Nem volt bennem semmiféle késztetés, az történt, hogy anyukám nézte a tévét és így értesült, hogy a követség szervez kinti tanulást és miért ne próbálnám meg én is. Tizennyolc évesen ez elég jó ötletnek tűnt. Különösebb kötôdésem nem volt a zsidósághoz, bár jártam az Oneg Sabbat klubba, a Bethlen térre.

Azért említem hármónkat a csoportból, mert a többiek humán elôkészítôre jártak a három hónapos ulpán után, s csak mi maradtunk a természettudományos elôkészítôn, amit aztán el is végeztünk. Matematikát tanultunk, kémiát, történelmet, angolt meg hébert természetesen. Ez sokkal keményebb elôkészítô volt, mint a humán, ezért eléggé egymásra voltunk utalva. Együtt tanultunk, jól éreztük magunkat, nem volt semmi bajunk. A Givat-Ram-i koleszban voltunk, amely minden szemponból a legrosszabb szinvonalú kollégium. Két hónap után azonban már nem tűnt fel, hogy milyenek a körülmények.

Amikor bekerültünk a jeruzsálemi egyetemre, engem – ki sem merem mondani – német irodalom és politológia szakra vettek fel. Felvettek volna máshova is, de nem éreztem elég biztonságosnak a héber tudásomat ahhoz, hogy valami komolyabbat megpályázzak. S nem mellesleg a nyelvi szakoknak az elsô éve eléggé laza volt. Szóval abszolut ilyen racionális meggondolásból választottam szakot, s gôzerôvel belevetettem magam a tanulásba. Közben felköltöztünk az egyetem mellé, a Reznik nevű koleszba, az már elég normális hely volt, s akkor ott eléldegéltünk. Két és fél évet voltam kint, 90 júliusától 92 decemberéig. Most jubilálok, öt éve vagyok itthon.

Azóta se bántam meg, hogy visszajöttem. Többek között azért, mert nekem se ismerôsöm, se rokonom nem volt Izraelben, amikor kimentem. Találtam ugyan egy nagyon jó fej családot, ahol hétvégézni lehetett néha meg az ünnepeket eltölteni, de mindig nem lóghattam a nyakukon. Az, hogy a megélhetés esetleg gondot okozott, nem zavart különösen, mert mindenki dolgozott, s ez nem volt ciki. Nehezen azt viseltem el, hogy jön a hétvége,amikor nem tudok mit csinálni és be vagyok zárva a kollégiumba. Nincs akit felhívjak, nincs akihez elmenjek, eléggé egyedül voltam. De persze, ha nem vagyok ilyen magányos, akkor se biztos, hogy maradok, mert egyéb, többek között magánéleti problémák is adódtak, amikrôl nem kívánok beszélni.

Itthon elég szépen alakult a sorom, elvégeztem a pénzügyi fôiskolát, ami még mindig nem egy nagy dolog, bár elég jó diplomát ad. Most járok egy ilyen jogi szakokleveles közgazdász képzôre, és szerkesztô riporter vagyok a magyar királyi televízióban, amit szintén nagyon szeretek. Fôleg a Parlamenti Naplóban dolgozom meg gazdasági műsorokban.

Hogy az Izraelben eltöltött két és fél év mit jelent számomra? Szerintem mindenkire ráfér, hogy 18 évesen egy kicsit egyedül maradjon, nekem legalább is ez nagyon jót tett. Nekem kellett gondoskodnom magamról, s egy kicsit felnôtté váltam. Csomó mindent megtanultam, bár nem biztos, hogy baj lett volna, ha egy diplomát is hazahozok. Ezzel együtt szerintem az egész volt jó, ahogy volt. Bár Izraelbôl Jeruzsálemen kívül csak akkor láttam valamit, amikor a szüleim meglátogattak, s közösen tettünk egy körutat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olykor nem kerekedtünk fel a magyar barátaimmal, de egy turista, aki egy hónapra kiutazik és mindent megnéz, biztos, hogy többet látott az országból, mint én.

Az elmondottakból nyilván nem derült ki a hihetetlen függôségem Izraelhez, és ez nincs is így. Tény viszont, hogy, mivel nálunk a zsidóság azelôtt soha nem volt téma, én megfertôztem a családot. Az apám mindenféle zsidó rendezvényre eljár, hihetetlen identitástudata lett. Bármilyen furcsa, s ez mindenképpen Izrael javára irandó, de a mi generációnk az, amely tanítgatja a saját szüleit.

***

Darányi András:

,, A Radnóti Gimnázizumban érettségiztem, majd fogtechnikusi diplomát szereztem. Több izraeli úttal a hátam mögött, úgy mentem ki a legelszántabb cinonistaként, hogy ott fogok élni és soha az életben haza nem jövök. Nekem akkor már tényleg nagyon mély zsidó érzéseim voltak. Egy évvel a kiutazásunk elôtt, 1989-ben Hirschberg Gáborral résztvettünk az auschwitzi élô meneten, amikor Elie Wiesel beszélt Birkenauban. Egy hetet töltöttünk Lengyelországban, majd Izraelben egy hetet, ahová a Jom Haacmaut alkalmából érkeztünk. Az egyetemen szállásoltak el minket, ahol kaptunk egy tájékoztatást arról, hogy milyen lehetôségek lennének, ha ott tanulnánk tovább. Gyakorlatilag akkor eldöntöttem, hogy lediplomázok fogtechnikából, utána Izraelben megpróbálok egy elôkészítôt, s majd meglátom, mi lesz. Abban 99 százalékig biztos voltam , hogy a fogorvosira nem tudok bejutni, hiszen minden izraelit se vesznek föl.

Együtt mentünk ki az Adriennel, lehetett a csoportban vagy száz diák. Ez volt az elsô ilyen népes társaság, amelybôl a legtöbben Jeruzsálembe kerültek. Elvégeztem a mechinát, de már a felénél kiderült, hogy nem akarok továbbtanulni. Inkább meg akartam ismerni Izraelt, nem csináltam meg a házi feladatokat, délutánonként a városban mászkáltam. Igazából azzal voltam elfoglalva, hogy a gyökereimet valahogyan visszakapjam. Akkor lettem igazából vallásos, kipát hordtam, körülmetéltettem magamat, próbáltam a tradicionális zsidó életet elsajátítani. Volt két-három évem arra, hogy megtanuljam, melyek ennek a külsôségei meg a lelki része. Azelôtt nem tudtam imádkozni, s ha most bemegyek egy templomba, tudom, hogy mikor, mit kell imádkozni. Magamtól tanultam meg mindent. Tizennégy éves koromig, amikor beiratkoztam a Radnótiba, nálunk a családban az járta, hogy mi zsidók vagyunk, de ennek nem volt semmi konkrét tartalma, tehát karácsonyfás, télapós zsidók voltunk és semmi chanuka meg egyebek.

Mondhatni persze, hogy miközben Izraelben a bensômben is zsidó lettem, ennek ellenére visszajöttem. Mégis úgy gondolom, hogy a hovatartozásomban nem változott semmi. Izraelben, mikor abbahagytam a tanulást, elszegôdtem fogtechnikusnak, jó állásom volt, szerettem csinálni. Utána elmentem katonának, egy év múlva leszereltem, s akkor döntenem kellett, hogy akkor most mi legyen. Maradjak Izraelben, gürízzek tovább, mint fogtechnikus segéd, keressek annyit, amibôl félretenni nem nagyon lehet, s talán húsz év múlva lesz egy lakásom, öt év múlva egy használt kocsim, három év múlva egy használt feleségem, vagy kezdjek el itthon valamit, ahol a barátaim, volt osztálytársaim addigra már elég szép dolgokat elértek. Volt ez a privatizációs helyzet, s olyan lehetôségek adódtak, amik ott nem voltak meg, vagy száz évben egyszer vannak, s ezekbôl gyakorlatilag kimaradtam. Sokszor gondoltam arra, hogy most akkor én hülyébb vagyok, mint mások, s végén úgy döntöttem, hogy hazajövök. Ez ’94-ben volt, azóta – hogy érzékeltessem a változást – ,,magas vagyok, szôke és katólikus”, van egy kis üzletem, járok a jogra meg mindenféle dolgokat csinálok, amivel próbálom megalapozni a leendô gyermekeim életét. Mikor hazajöttem, már nem hordtam kipát, nem ettem kósert, nem tartok szombatot, mint Izraelben, ahol a hadseregben voltam a rabbiságnál is. Olyan zsidó életet élek, amely nem különbözik a pesti zsidó élettôl. Templomba járok, az ünnepeket megtartom.

Kétségtelen, hogy pragmatikus szempontok alapján döntöttem, bár hozzáteszem, hogy a diaszpórában ugyanúgy lehet bárki zsidó, mint az anyaországban. A mai napig azt gondolom, hogy ha lehetôségem lesz, akkor inkább kint élnék, de nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy megveregessék a vállamat, ,,te fiam milyen rendes cionista vagy”. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, beülnek a Mitsubishibe és hazamennek az ötszobás jeruzsálemi lakásukba, én meg felülök a 17-es buszra és hazabumlizok a bérelt lakásomba, amiben négyen laknak. Tévedés ne essék: én nem éreztem magam hátrányos helyzetben, mert új olé vagyok. Volt amiben úgy éreztem, hogy kevesebb vagyok, ez a hagyomány ismerete, és volt amiben úgy éreztem, hogy több vagyok, például gyakran voltam szinházban.

Nekem egyébként az agyam úgy működik, hogy csak a pozitív dolgokra emlékszem, Izraelben nagyon szerettem élni, a katonaságról s minden más córeszról a legviccesebb történeteket szoktam a barátaimnak elmesélni. Mikor kimentem Izraelbe, azt gondoltam, esély nincs rá, hogy valaha máshol éljek, most viszont már azt mondom – bár vágyódom vissza -: elképzelhetô, hogy nem ott fogok élni.

***

Bálintot és Pétert a szüleik egész nyáron nem tudták lebeszélni arról, hogy októberben visszamenjenek Jeruzsálembe a Héber Egyetemre. Az elôzô évhez képest annyi változás történt az életükben, hogy Bálint barátnôjével hármasban albérletbe költöztek Jeruzsálemben, fejenként havi 160 Dollárért. ěgy ,,megspórolják” azt, hogy naponta három órát buszozzanak, az arab negyeden át, az egyetem és a számukra kijelölt, nem túl jó hírnévnek örvendô kollégium között. Szabad idejükben bármi munkát elvállalnak, hogy az amúgy is egyfolytában aggódó ôseiket legalább anyagilag ne nagyon terheljék.

A két fiú nagyon nem hasonlít egymásra. Sorsuk mégis elválaszthatatlannak látszik egymástól. S nem valamilyen eleve meghatározottság okán, hanem mert nagyjából azonos idôben jutottak el életük meghatározó fordulópontjához, s ismerték fel, hogy – egyikük kifejezésével élve – ,,valójában hol tudják elhelyezni magukat a zsidóságon belül”.

Molnár Bálint és Zsolt Péter a békásmegyeri Veres Péter Gimnáziumban egy osztályban érettségiztek 1993-ban. Bálint különösebb nehézség nélkül, Péter ,,némi zökkenôkkel”. Bálintnak az Ĺllamigazgatási Fôiskolára nem sikerült bejutnia, Péter a Közgazdasági Egyetemen maradt el három ponttal a felvételtôl. Közösen vagy egymástól függetlenül múlatták az idôt, hol munkával, hol anélkül. Bálint dolgozott a Telemédiánál, a Hyponbanknál, legtöbbre a V.Ĺ.M. Design nevezetű butorforgalmazó cégnél vitte, ahol exportmenedzser volt. Péter még ezen is túltett,ô – azt követôen, hogy a Vilmos és Tsa cég költöztetéseknél alkalmazta – a ’94-es választásoknál szocialisták egyik kampányfônökének tudhatta magát. S egyszercsak úgy határoztak, véget vetnek a ,,lötyögésnek”, elmennek ulpánra Izraelbe. A döntésnek több összetevôje volt: kalandvágy, ingyenes nyelvtanulás, az ország megismerése és persze a szülôkrôl való leválás lehetôsége is, mivel úgymond ,,túlságosan védett környezetben éltek addig”.

Különösebb motivációjuk nem volt a nagy utazásra, miután értelmiségi családban, Holocaust-túlélô felmenôkkel, nem zsidó szellemben nevelkedtek, s ennek következtében a zsidósághoz, a zsidóságukhoz való viszonyukat sem tisztázták igazán. Másképpen szólva: ez a viszony ,,elég laza volt”. Bálint annyit tudott, hogy zsidó származású, de soha nem járt semmilyen zsidó közösségbe. Péter dettó, de nem is érezte ennek a hiányát. Bálintot eleinte zavarta, hogy az iskolában olykor lezsidózták, késôbb megszokta, vagy inkább hozzáedzôdött. A zsidózást Péter sem úszta meg az alma materban, ennek ellenére nem érezte magát zsidónak. Ezt a hovatartozást akkor még – ha nem is a legnemesebb indíttatásból – mások határozták el róla.

Az öthónapos Ulpán 1994 októberében kezdôdött az Eilat közelében lévô Yotvata kibucban, s kifejezetten kedvükre való volt. Dacára annak, hogy a kibuc-életforma nem jelentett számukra perspektivát. Elégedettségüket az váltotta ki, hogy komolyan vették a tanulást, s különösebb erölködés nélkül megszerezték az Alef minôsítést. 1995 márciusában jöttek haza, s mint Péter mondja: ,,öt hónapon keresztül semmi közük nem volt a héberhez”. Igyekeztek kis pénzt keresni, s magukban feldolgozni az elrendezetlen élményeket. Valami már bizsergett bennük, mint akiket ,,a mozdony füstje megcsapott” hogy ha egyszer belekezdtek, akkor ne is hagyják abba. Péter hamar eldöntötte, hogy visszamegy Izraelbe, Bálint vacilált egy ideig, s csak azután jelentette ki, hogy a barátjával tart, amikor megbizonyosodott róla: nem érdemes itthon maradni.

Az olé-státusszal könnyen megbarátkoztak, nem úgy a fiúk számára kötelezô katonaság gondolatával. Belátták azonban, hogy ,,a dolog” enélkül nem megy. Olyannyira, hogy még a mechina elején kis híján eldöntötték: ha letelik az év, berukkolnak. Lehetôség szerint ejtôernyôsnek, mivel ,,megvan hozzáa fizikai adottságuk”. Aztán mégis úgy gondolták, betartják a szolgálati utat, minden évben egy hónapot katonáskodnak, a maradék 20 hónapot pedig a diploma után húzzák le.

A jeruzsálemi Héber Egyetemre jelentkeztek, s már a startot sikeresen vették a mechinán, miután a felmérô teszt alapján héberbôl ,,befértek a bétbe”. Különösebb beilleszkedési nehézségeik nem adódtak. Valamivel nehezebb lett a soruk a mechina második félévében, mivel akkor már önellátók voltak. Kollégiumi elhelyezésért 380 sekelt, telefonért 100-150 sekelt fizettek havonta. A megélhetésre valót nagyobb részt munkával teremtették elô. Bálint pincérkedett a Hyatt Hotelben, takarított 25 sekel órabérért egy amerikai nônél. Legjobban egy Nargila nevű jemeni vendéglôben érezte magát, ahol Péterrel együtt szolgálták fel a keleti ételkülönlegességet. Maguk határozták meg, mikor dolgoznak, s így össze tudták egyeztetni a munkát a tanulással. Ĺltalában akkor keresnek munkát, ha fogytán a pénzük. Bár menetközben szert tettek némi pénzügyi szakismeretre is, s több bankban nyitottak bankszámlát.

A mechinán különbözô fakultációkra kínálkozott lehetôség, ami azért fontos, mert késôbb ezeket az egyetemen beszámítják. Mindketten választották a nemzetközi kapcsolatok studiumot, s Péter még felvette a közgazdasági matematikát és az Izrael kormányzása című tantárgyat is.

A Mechinát Bálint 88 százalékkal, Péter 96 százalékkal abszolválta, s ráadásul a matematika kurzusért plusz 10 százalék bonust is kapott, így az eredménye 107 százalék. Bálint úgy döntött, nemzetközi kapcsolatokat és politológiát tanulna a Héber Egyetemen, Péter közgazdaságtant és politológiát.

A két napbarnított fiúval még akkor beszélgettem, amikor a mechina után hazarepültek. Ami nem ment könnyen, hiszen ilyen alkalmakkor letétbe kell helyezni 100 ezer forintot. Aki erre képtelen, az marad. Bálint szülei a feladatot úgy oldották meg, hogy eladtak egy örökölt lakást, s az elôlegbôl kifizették a letétet, Péter pedig kölcsön kérte Bálint barátnôjétôl a kívánt összeget.

Közben elvégezték az elsô évet a Héber Egyetemen, s tisztában vannak azzal, hogy a neheze még csak ezután jön. A tandíjmentesség ugyanis csak három évig jár, s harmadéves korukban 2500 Dollár tandíjat kell majd fizetniük. Bálint nem tart attól, hogy ez leküzdhetetlen akadály lenne. Az olléknak, magyarázta, lehetôségük van további banki kölcsön felvételére, másrészt két hónap alatt ennyi pénzt meg lehet keresni. Ha másképp nem megy, Izraelben maradnak nyáron is.

Túl vannak a kamaszkor bizonytalanságain. Bálint ha Izraelben van, Magyarországon szeretne lenni, ha meg a szülei közelében múlatja az idôt, Erecbe vágyik. Az embernek, mondja kiérlelt bölcsességgel, megkopnak az illuziói, s újak lépnek a helyükre. Itthon szerinte, ha valaki nem szupertehetséges és a szülei nem támogatják, képtelen egzisztenciát teremteni. ,,Izraelben több lehetôség közül lehet választani. Ott tanulás mellett az ember el tudja tartani magát. És erre mindeki képes”. Péter szorosabbnak érzi a köteléket, amely a zsidósághoz fűzi. Bár ez, teszi hozzá, ma még nem jelent feltétlenül izraeliséget is. Bálint összehasonlíthatatlanul többet tud a zsidó néprôl, a hagyományokról, mint azelôtt tudott, s már el tudja helyezni magát a zsidóságon belül.

Bálint úgy véli, politológiát és nemzetközi kapcsolatokat tanulni ma a világon Izraelben a legérdekesebb. Azt még nem tudja, hogy diplomásként ott akar-e majd megtelepedni vagy sem. Az viszont biztos, hogy a tevékenysége kapcsolatban lesz Izraellel. Péter gyakorlatiasabb: szerinte egy izraeli közgazdász diploma jól hasznosítható. Különös tekintettel arra, hogy a kereskedelem 1997-tôl a két ország között vámmmentes. Ebben – ha nem is állami, de cég szinten – szivesen közreműködne.

Kertész Péter


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-01

1997. decemberi szám

Pécsi Katalin Röhrig Géza: Zsidó gyerekek a Fóti Gyermekvárosban Nagy Józsefné: Ötezer forintnál kevesebb ne legyen... Gyuri elment... Milyen gyertyát...

Lapozgatás az Interneten

www.ivba.virtual.co.il: Ha így ránézel, sohasem jössz rá, hogy ez az ISREAL YEARBOOK & ALMAMACH 1997 könyv címe a neten. Ez...

Close