Szombat előfizetés 2017

Képfogyatkozás

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Képfogyatkozás

Roskó Gábor- Turán Tamás: Képfogyatkozás, Akadémia Kiadó, 2004, 178 oldal, ár nélkül

Érdekfeszítő, és magyar nyelven hiánypótló mű­vet írt Turán Tamás a zsidó képtilalom­ról. A magyar responsum irodalomban is több döntvény érinti az ábrázolás kérdését, de nagy, összefoglaló mű nem igazán született, leszámítva Hahn István és Scheiber Sándor egy-két munkáját. Ám Turán Tamás könyve nemcsak az űrt hivatott betölteni, ha­nem abszolút és nemzetközi értelem­ben is kiemelkedő tudományos teljesít­mény.

Közhely, hogy a gazdag zsidó iroda­lom és zeneművészet mellett alig léte­zik zsidó képzőművészet. Ismerünk művészi tökéllyel díszített Haggadákat, kódexeket, ötvösművészeti reme­keket, olyan zsinagógákat, amelyek az építészet és a belsőépítészet mestermű­vei, ismerjük Chagall festményeit. Ám a zsidó képzőművészet fejlődését je­lentősen hátráltatták a Tóra ábrázolás tilalmai, és a vizualitással szembeni gyanakvása. Az viszont vita tárgya, hogy pontosan mire vonatkoznak a til­tások, és milyen jellegű ábrázolások til­tottak. A Tóra parancsolataiból kiin­dulva a rabbinikus autoritások sokszor egymásnak ellentmondó következteté­sekre jutottak, amelyeket a környezet, a történelmi miliő, a bálványimádás ve­szélye is befolyásolt. Ugyanakkor az ábrázolásokkal szembeni gyanakvást nemcsak a bálványimádás elleni küz­delem, hanem a látással (az Örökkéva­ló látásával, vagy egyszerűen a látás tö­kéletlenségével, veszélyével) kapcsola­tos hagyomány is invokálta. Az utóbbi miatt foglalkozik a könyv az élő lát­vánnyal, a tükörképpel, az erotikus, és a természetes látvánnyal is. Ezért kike­rülhetetlen Isten látásának problemati­kája is, ami – a Misna Hagiga traktátu­sa szerint – misztak-él, tehát Isten tudá­sa, és ezért, miként Turán megállapítja: hübrisz. A hagyomány számára már a fényképezés megjelenése is új problé­mákat vetett fel, de a mozgóképkultúra, annak gyors elterjedése, és mindene­kelőtt az Internet megjelenése új kihí­vások elé állítják a tudósokat.

A könyv Roskó Gábor Minján című szoborsorozatának kiállítási katalógu­saként indult. Ez a szituáció már önma­gában is ellentmondás, ahogy Roskó is érzékeli: képtilalomml szóló könyv, szobrokról készült fényképekkel. Mint­ha csak dacból szembemenne a rabbi­nikus szigorral, és felszólítana a kép-halakha újragondolására. A lázadás erejét azonban enyhíti, hogy Maimonidesz, vagy a Túr engedélyezték az áb­rázolás valamely formáját. A szűk, és mégis tág keretek közötti mozgás ala­kulását foglalja össze a Képfogyatko­zás, halakhikus szempontból. A könyv tehát nem művészettörténet, hanem rabbinikus vélemények tematikus összefoglalása, egészen napjainkig, responsumokkal bizonyítva, hogy mennyire élő problémával állunk szemben. A neves rabbikhoz intézett kérdések közül példaként hoz közép­korból származó és modern kérdéseket is (szabad-e növényi díszítményeket festeni a zsinagógák falára, szabad-e fotót készíteni emberről, megengedett- e régi, kultikus tárgyak kiállítása múze­umokban, felállítható-e az izraeli parla­ment előtt az angol parlamenti képviselők által ajándékul küldött menóra, amelyen a zsidó történelmet idéző figu­rális ábrázolások vannak). A válaszok értelmezéséhez nyújt segítséget a rab­binikus irodalomban megfogalmazott vélemények végigkövetése.

A vélemények forrása természetesen a Tóra, a Tora se-biktav, az írott tan. A szóbeli tan, a Tora se-bealpe (a Talmud, a rabbinikus irodalom) interpre­tálja a Tóra rendelkezéseit, és a Tóra kerítését vonja köréjük, hogy azok szelleme, betűje ne sérüljön. Így Turán Tamás is a kép-kritika bibliai alapjai­nak bemutatásával kezdi, közvetve bi­zonyítva, hogy az a vélemény, mely szerint az antik görög kultúra vizuális kultúra, míg a zsidó auditív, már a Bib­lia történeteivel is alátámasztható. Már a bűnbeesés történte is figyelmeztet: a látás lehetővé teszi, hogy a szemek ki­nyíljanak a jó és a rossz tudására, vá­gyakat gerjeszt, így az ember sebez­hetővé válik a rossz ösztönnel (jecer ha-ra) szemben. Az aranyborjú törté­nete nemcsak a bálvány elkészítése, de az attól való félelem is, hogy az al­kotás önálló életre kelhet. (Tanhuma, Ki tissza 19, Pirké de-R. Eliezer 44; Zóhár, Ki tissza [Ex. 32.4-hez], vol. 2, 192a-b) Turán hozzáteszi, hogy ez a nézet a Gólem történetét vetíti előre. Megkockáztathatjuk, hogy ez a gondo­lat kísérletként továbbfejleszthető, és a zsidó hagyományból kilépve idekíván­kozik Frankenstein története is, míg az édenkerti történet, a tiltott tudásra való vágy a Sátánnal szövetséget kötő Fa­ust, és a fausti ember mítoszával rokon.

A bibliai előzmények tanulsága, hogy még a Tóra ajándéka előtt felme­rülnek a fő problémák: a látás ve­szélyessége és a műalkotás „önjáróvá” válása. A Tóra négy szempontból fog­lalkozik a kérdéssel, az ezeket illusztrá­ló legfontosabb parancsolatok: „Ne ké­szíts magadnak faragott képet vagy bár­mely alakot (peszel és tmuna) arról, ami az égben fönt, a földön alant és a vízben a föld alatt van” (Ex. 20,4). „Ne készít­setek mellettem (itti) ezüstisteneket és aranyisteneket se készítsetek magatok­nak” (Ex. 20,20) „Isteneik faragott ké­peit égessétek el tűzben, ne kívánd meg a rajtuk levő ezüstöt és aranyat, és ne vedd el magadnak, nehogy kelepcébe kerülj általa, mert utálata az az Örökké­valónak, a te Istenednek.” (Dt. 7,25-26) „És legyen számotokra szemlélőrojt, hogy megnézzétek és emlékezzetek az Örökkévalónak minden parancsolatára és megtegyétek azokat; és ne fürkéssze­tek saját szívetek után és szemetek után, amelyek után paráználkodtok.” (Num.15,39) (p.22) Az első parancsolat általában az élő természetre, és az ábrázolás tárgyára utal, a második konkrétan az emberre, és az ábrázolt jelentésére. Az első megfogalmazása megengedi azt a következtetést is, hogy bármely képben benne rejlik a bálványimádás lehetősé­ge, de azt is, hogy csak akkor tilos, ha bálványimádás a célja. A harmadik pa­rancsolat mögött, amely a tárgy tartását, eladását is tiltja, a paradicsomi dilemma húzódik meg: csak a látásuk veszélyt rejt magában, és rosszra csábíthat. A negyedik parancsolat továbbmegy, a paráznaság bűne a rossz hajlamból származik, az pedig a látásból. Össze­kapcsolódik a földi és az égi hűtlenség: az Örökkévalóval kötött szövetség megszegése.

Az első parancsolat két interpretáció­ra ad lehetőséget, de magának a bál­vány fogalmának meghatározása is za­vart kelthet. A tudósok többsége tájé­kozatlan volt a különféle kultuszokban, hiszen nem ismerhették ezeket. Ezen túl: mi legyen a pénzérmékkel, a feszülettel, amelyeknek csupán látása is veszélyes lehet, ám egy középkori ke­resztény országban aligha vonhatta ki bárki is magát a templomok, a király nyakában lógó feszület vagy a pénzen lévő portré látványa alól. A legfonto­sabb talmudi helyek kilenc fő szem­pont szerint próbálnak választ adni: az ábrázolás témája, minősége (homorú-domború), funkciója, méretaránya, értéke, teljes volta, a tárgyhoz fűződő vi­szony, elhelyezése, készítőjének zsidó vagy nem zsidó volta. Ezekhez kapcso­lódott néhány újabb is: a szem hozzá van-e szokva a látványhoz, vagy sem, a tárgy kultikus vagy emlékeztető, stb. Ezen irányelvek alapján is különböző véleményekre jutottak a legnagyobb mesterek – Maimonidesz, Nahmani- desz, ROS, a Toszafot 12-13. századi francia-német szerzői, vagy a Sulhan arukh szerzője, R. Joszef Karo – akár általános, akár konkrét estekben. Joszef Karo például ellenzi a növényi motívu­mok festését a zsinagógák falára, mert Maimonideszből kiindulva veszélyes­nek tartja az áhítatra. Az említett menóra-kérdésben R. Joszef Karónak az adományokkal kapcsolatos megengedő véleménye (Sulhan arukhJore dea 254.2) is irányadó lehetett. Az adomá­nyok elfogadását a nem zsidó hatalom­mal fenntartott jó kapcsolatok miatt en­gedélyezi. Mind az askenázi főrabbi, R, Jicchak ha-levi Herzog, mind a szefárdi, R. Ben-Cion Uzziel elfogadó vá­laszt adott, arra hivatkozva, hogy a Szentély menórájára emlékeztető tár­gyat nem zsidók készítették. A legfon­tosabb kérdés az emberábrázolás volt: az engedékenyebb nézet képviselői kö­zül Maimonidesz csak a domború ábrá­zolást tiltja, ROS csak az egészalakost; a szigorúbbak, mint Nahmanidesz vagy követői, az egysíkú ábrázolást is.

A rabbinikus tekintélyeknek azzal is szembesülniük kellett, hogy a Bibliá­ban egy-egy ábrázolásra kimondottan Isten adott parancsot – ilyenek a kerubok (Ex. 25.18-20), a rézkígyó (Num. 21.8-9). A 13. századi R. Joszef ha-mekanne szerint (Szefer Joszef ha-mekane) a bibliai tilalom az égi, földi, föld alatti lények ábrázolását tiltja, és azt hogy látható helyen legyenek. A kerub egyik kategóriába sem tartozik, és a Szentek Szentjében csak a főpap láthat­ta, ő is csak évente egyszer. Második érve gyakori az irodalomban: a paran­csolat csak az avoda zara, tehát a bál­ványimádás, kultusz céljára készített ábrázolásokat tiltja. Harmadszorra arra hivatkozik, hogy nem teljes alakú ábrá­zolásokról van szó. A kígyó ábrázolá­sát Szota 9b és Rasi alapján magyaráz­za: Isten a kígyót lábbal teremtette, te­hát egy láb nélküli kígyó készítője nem hághatja át azt a törvényt, hogy az em­ber nem veheti át az igazi alkotó, Isten szerepét.

Az említett érmekérdésnek külön irodalma alakult ki. Az ókori zsidó ér­méken nem volt ábrázolás, csak a ró­mai kortól kezdődően. Az Avoda zara 50a még egy harmadik századi bölcs jámborságát emeli ki azzal, hogy egész életében nem nézett rá pénzérmére. En­nek ellenére R. Simon b. Gamliel misnai véleményéből kiindulva elfogadot­tá vált az a nézet, hogy a Talmud kö­zönséges (tehát használható) tárgynak tekinti a pénzérmét – bár ezt mások vi­tatják -, így a középkorban használtak és vertek is a zsidók a keresztény szim­bólumokat, vagy uralkodók képét vi­selő érméket.

A zsinagógák díszítése, a könyvek il­lusztrálása, a rabbikról készített portrék is időről időre utat törtek maguknak. A jeruzsálemi Talmud, és a szentföldi késő antik zsinagógák arról tanúskod­nak, hogy az autoritások ellenezték a zsinagógák díszítését, de nem tiltották. A középkori könyvillusztrációk általá­ban mellőzik az emberábrázolás – ami paradox módon azt jelenti, hogy sok ál­latábrázolást tartalmaznak. Az első rabbiportrékat a 16. századi reneszánsz Itá­liában, majd a 17. századi Hollandiában készültek, vagyis olyan országokban, ahol a festészet világkorát élte. Napja­inkban a vallási tekintélyek rosszallása ellenére a híres haszid rebbék portréi nagyon elterjedtek, és ez már a modernitás, egyfajta világias szemlélet betörését jelzi a hagyomány világába. Ettől függetlenül a zsidó vallási hagyomá­nyon belül nem létezik, nem létezhet esztétika. A rabbinikus irodalomra – Turán Tamás megállapítása szerint – az esztétikai közöny, vagy az antiesztétika jellemző. Talán nem merészség kibontanunk ezt a fontos megállapítást, és megkockáztatni, hogy egy Chagall-kép sem a zsidó hagyomány ismerete nél­kül, sem azon belül nem értelmezhető, mert hiányzik az az esztétika, ikonográ­fia, amely kereteket adna a hagyomá­nyon belüli értelmezéshez.

Peremiczky Szilvia

Címkék:2005-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“A történelem nem üdvtörténet”

„A történelem nem üdvtörténet” Karády Viktor szociológussal beszélget Várnai Pál Angol-magyar szakos volt Bu­dapesten az ELTE-n 1955-56-ban, majd irodalomtörténetet hallgatott...

Éj-apa

CARL FRIEDMAN Éj-apa Carl Friedman holland írónő, műfor­dító, újságíró 1952-ben született. Eddig két regénye jelent meg, me­lyeket több nyelvre lefordítottak....

Close