Szombat előfizetés 2017

Kelet, Afrika – anziksz a Sínairól

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kelet, Afrika – anziksz a Sínairól

Sharm El-Sheikh környé­két állítólag a hetvenes évek legelején fedezték fel maguknak azok a hatvannyolcas fiatalok, akik világforradalmi kísérleteik kudarca után kivonultak az európai hadszín­térről. Rossz esetben a Lumumba Egyetemen kötöttek ki, ám sokan, az ideális életkörülmények után kutatva (napfény, egzotikum, illetve olcsó tu­datmódosító szerek) szabadegyete­mek kommunáiban, buddhista asramokban, vagy a Sínai partvidékén ta­lálták magukat. Állítólag, mert a há­borús légkör, az iszlám és az egyipto­mi politika fenyegető konstellációi – sem akkor, sem most – nem tűntek igazán kedvezőnek egy amolyan pszichedelikus támaszpont létrehozásá­hoz, úgyhogy az ellenkultúra veterán­jai igen hamar elpályáztak. Helyettük inkább az idegenforgalmi lehetősége­ket csak meglehetősen későn felis­merő állam alapított itt néhány város­nak nevezett bazársort, amerikai gyorséttermekkel és erős rendőri je­lenléttel. A part mentén felhúzott kes­keny, szállodákból és kaszinókból ál­ló sávon túl, ameddig a szem ellát, csak meddő kő és homok. Helyi la­kosságról alig beszélhetünk, csupán vendéglátó-ipari idénymunkásokkal és örökké cirkáló egyenruhásokkal ta­lálkozunk.

Két hét a Sínai-félszigeten – utazá­si irodánál dolgozó barátomnak hála, mindössze egy tizenöt eurós illeték megfizetésének fejében – túl csábító volt ahhoz, hogy lemondjak róla. A búvárparadicsom csak jobb híján ér­dekelt, sokkal jobban vonzott, hogy viszontláthatom ezt a kietlen, holdbé­li tájat, egy gyerekkorból őrzött ké­pet: napbarnított, fegyverekkel hado­nászó izraeli katonák száguldanak dzsippel a sivatagi alkonyban, a szél­védőn pedig egy doboz piros Marlboro tükröződik halványan. Gondolom, a Panoráma egyik nyolcvanas évek­beli adásában lehetett.

Megérkezésünk előtt még leszáll­tunk Hurgadában, ahol a felszállási engedélyre való egyórás várakozás utána a pilóta bocsánatkérően közöl­te: ezen a földrészen semmi, így az adminisztráció sincs még azon a szin­ten. Főleg a közlekedés nem, reflek­tort ugyanis – attól való félelmükben, hogy fogyasztja a benzint (!) – egy sofőr sem használ, ahogy semmilyen egyéb jelzést sem, a mindent helyette­sítő dudát kivéve. Az arabok vélemé­nye szerint ennek oka az, hogy a taxi­sok jórészt a közutálatnak örvendő, mert keresztény beduinok közül kerülnek ki, akik hozzászoktak, hogy a tevén nincs lámpa. Az utakon tehát alapjáraton is teljes a káosz, melyet a bahreini herceg látogatása és a tabai merénylet miatti elővigyázatosságból két hónapos parkolási tilalommal te­téztek.

Ottani tartózkodásunk a Ramadán végére, illetve az azt lezáró Bairam idejére esett, ami szerencsésnek mondható, ha számításba vesszük, hogy a másik hasonló kaliberű, bár korántsem vallási ünnep a „Sínai fel­szabadítás”-ának napja. A környéket tehetős arabok, osztrák nyugdíjasok és a térség üdülőhelyeit különösen kultiváló orosz újburzsoázia képvi­selői özönlötték el, garantálva az is­merős kelet-európai légkört: kínos látványt a svédasztalnál. Az élelme­sebb étterem-tulajdonosok már kifejezetten az orosz turistákra specializá­lódtak, Naama Bay legszembetűnőbb, vörös fényben úszó épülete a Marx, Engels és Lenin neonportréjával dí­szített Back in the USSR nevű „téma­vendéglő” – Naama Bay egyébként is a Moszkva térhez hasonlít leginkább, eltekintve attól, hogy itt mindenütt a vízipipákban füstölgő nakhla gyü­mölcsillata terjeng. Kifáradt, kiszipo­lyozott turistarezervátum ez, ahonnan az alku erotikáját, csakúgy, mint a ke­leti alázatosságot, régen száműzték. A kereskedők arca közönyt, enyhe meg­vetést sugároz, noha a látszat kedvé­ért olykor erőszakoskodnak egy keve­set, hogy vegyük meg Nagib Maghfúz műveit, melyek még az utolsó sarki fűszeres kirakatában is ott lapulnak. Az európai vevők láttán néhányuk a csuklójára tetovált apró keresztet mu­togatja, mondván: semmitől sem kell tartanunk, hiszen ő is keresztény, akárcsak mi – ráhagyjuk.

Útlevél nélkül legfeljebb az első kereszteződésig juthatunk, úgyhogy két lehetőség adódik: végigolvasni A Gulag szigetcsoportot és megnézni néhány arab történelmi szappanoperát – ami hajlamossá teszi az embert, hogy túláradó hálával gondoljon a magyar közszolgálati televízióra vagy nagyobb túrákra indulni Dahab, Ras Mohammed és a Mózes-hegy fe­lé. Az ellenőrző pontokon, akár a rossz akciófilmekben, amelyek egy fiktív közel-keleti országban játszód­nak, az aktuális elnök vagy valamely másik politikus tűzfalnyi mozaikké­pe. Az utakon feltűnően sok autót lá­tunk izraeli rendszámmal, héber feli­ratokkal: ingázó arabok. Azok – mondja az idegenvezető – már nem szívesen merészkednek ide.

Helyette felkeressük Hasszánt, aki ígéretéhez híven elvisz minket búvár­kodni. Órákig lebegünk a merőlege­sen mélybe szakadó korallzátonyok fölött, és amit látunk: mese. Estig a hajón maradunk, Hasszán mérhetetle­nül kedves és udvarias, külsőre olyan, mintha most lépett volna le egy ókori falfestményről, de teste oly vékony, hogy valóban kétdimenziósnak hat; a hármasban töltött vacsora után megál­lás nélkül nevet, mesél, dohányzik, és kedvenc rai slágerét hallgatja. Mi a címe? – kérdezzük, mikor már vagy ötödször halljuk. Gyűlölőm Izraelt, hangzik a válasz, de Sharm El-Sheikh is the city of beauty and peace, teszi hozzá sietve és mosolyog hozzá, az­zal a gyönyörű fogsorával.

A Mózes-hegy tetejéről nézni a napfelkeltét nagyon közel lehet ah­hoz, amit Koestler „óceáni érzésnek” nevezett. A buszon odafelé másfél órán keresztül ószövetségi története­ket hallgattunk németül, az arab ide­genvezetőtől. Bizarr volt. (Másnap ámultunk, miféle vidéken vágtunk át: monumentális sziklák, oldalukban va­lószerűtlen kunyhókkal és egy-két vízszintesen növő, kínlódó fával. Au­tóroncsok és elhagyatott, bunkerszerű épületvázak tövében focizó gyerekek – elképzelni nem tudom, hogy kerül­tek ide, bár azon sem lepődnék meg, ha a Csillagok háborújának buckala­kói bukkannának fel hirtelenjében.) Éjfélre értünk a Szent Katalin-kolostorhoz, ahonnan a háromezer lépcsőt megkerülő teveúton vágtunk neki a csúcsnak. A kolostor, mint valami utolsó mentsvár a barbárok ellen: egy maréknyi apáca és szerzetes, akiket görög milliomosok tartanak el, pár száz négyzetméternyi megtűrt Bi­zánc: ében, cédrusok, tömjén, ikonok, millió csókkal illetett ereklyék. Lát­tuk a csontkamrát, ahol az elhunytak koponyáját és combcsontjait őrzik. Kérlelhetetlen őskeresztény szigor, akárha az Athosz-hegy vagy Lalibela sziklakolostoraiban lennénk. A hegy­oldalon hosszú sorokban araszoltak az elemlámpáik fényében botladozó emberek, akik fentről már csak pará­nyi, rendezetten vonuló szentjánosbo­garaknak látszottak. A teaházakban a szolgálatra ajánlkozó beduinok katatón motyogása: gut camel-right camel, amit a hegytetőn a carpet-blanket vált fel. Az ötfokos hidegben rá­kényszerülünk a bérbe adott pokró­cokra, igaz, csak egy fokkal rémisztőbbek a Deák téri aluljáró telefonfülkéjében lakó homeless plédjeinél. Meg se mertük nézni.

A kétezer-ötszáz méter magasban, az archaikus jelekkel televésett szik­lákon, néhány távol-keleti útitárs Nap-himnuszaira fülelve, egy kon­certről fantáziáltam: a zenekar, min­den közönség nélkül, a semmi köze­pén, előadná a Hénoch apokalipszisét Melis Lászlótól, és én valamilyen csoda folytán mégis hallhatnám. Erre gondoltam. Mert annyira üres, annyi­ra önmagáért való ez a táj, hogy nem­csak hihető, de egyenesen törvény- szerű, hogy az Örökkévaló a világnak pontosan ezen a helyén adta át a Tör­vényt. Számítottam rá, mégsem érez­tem. hogy jártam már ebben a siva­tagban, csupán azt, mennyire nem szükségszerű az ember jelenléte se itt, se máshol. Szeszély csupán.

Csáki Márton

Címkék:2005-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Papírforma

ÚJ ELNÖK A MAZSIHISZ ÉLÉN Papírforma Heisler András lemondása után - az alapszabályban rögzített két hónapos határidőnek megfelelően július 31-én...

„Hol szamárpad van, ott rendes ember abban ül”

„Hol szamárpad van, ott rendes ember abban ül” Bächer Ivánnal beszélget Várnai Pál Történelem szakos tanár, újságíró, író. 1991-től a...

Close