Szombat előfizetés 2017

A boszorkánykérdés végső megoldása

Írta: Karinthy Márton - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Karinthy Márton

Dénes Miklós. Karinthy Frigyes volt titkára, 1983.

Dénes: Cini a Rottenbiller utcai Né­met Birodalmi Iskolába járt, amikor én Karinthyhoz szegődtem titkárnak. Cini egyszer hazajött az iskolából, és meg­kérdezte: – Mondd, Apa, ha az ember megöregszik, zsidó lesz belőle?

Honnan veszed ezt a marhaságot?

Mert nálunk az iskolában mindenki­nek a nagyapja zsidó.

Mire Karinthy: – Mondd azt, hogy a tied néger.

(Nevet) Akkor már erősen fújtak a hit­leri szelek, és azt mondtam Karinthynak, hogy az ő fia nem járhat a német iskolá­ba. Tényleg kivette és beíratta a Reálta­noda utcai gimnáziumba. Cini akkor na­gyon megharagudott rám. Egyrészt, mert elszakítottam a barátaitól, másrészt, mert egy idegen iskolába került. A szó legszorosabb értelmében megharagu­dott rám. Mivel évközben volt, szinte kisírtuk az átíratását, és Karinthyra való tekintettel átvette Cinit az igazgató.

Az átíratásnál ül az igazgató a kated­rán, Cini megszólal: – Apám, a híres író. Aztán rám mutat:

Dénes Miklós államtitkár.

Mire Karinthy csendesen megjegyez­te: – Ha nem is államtitkár, minden­esetre nálam titkár.

Magnóbeszélgetés Endrei Walterrel, Cini osztálytársával, 1998.

Én: Te Cinivel a Német Birodalmi Is­kolába jártál együtt.

Endrei: Azért birodalmi, mert a né­met állam tartotta fönn. 1908-ban ala­pították, 1920-ban költözött utolsó he­lyére, a Damjanich utca 4.-be, amihez aztán hozzávásárolták a 6.-ot is. Most valami kirakatrendezői szakiskola.

Mindketten 1927-től jártunk oda. Fö­löttünk járt Székely Éva úszónő.

Én: A tanítás nyelve német volt?

Endrei: Kivéve az angolt, franciát, magyart.

Én: Zsidó gyereket felvettek ide?

Endrei: Amíg én odajártam, igen.

Én: Barátok voltatok?

Endrei: Amíg Cini odajárt, igen.

Én: Milyen gyerek volt Cini?

Endrei: Nagyon eleven, és nagyon életrevaló gyerek.

Én: Cinit nem zavarta, hogy ő Ka­rinthy Frigyes fia?

Endrei: Szóba se került. Csak arra emlékszem, hogy az Így írtok ti egyes részeit kívülről tudta, és az udvaron hangosan szavalta a szünetekben.

Én: És a többiek?

Endrei: Röhögtek.

Én: Nem mondta, hogy ezt az apja írta?

Endrei: Mondta. De ezt úgyis tudta mindenki. A németek védelmében el kell mondanom, hogy a nácizmus na­gyon későn vonult be az iskolába. Érettségiig, sőt ’39 után sem volt igazi zsidógyűlölet. Föntről kellett az iskolá­ra parancsolni, hogy ne vegyenek fel zsidókat. Szellemiségük ellenére kellett Hitlerjugend szervezetet alapítaniuk a németek számára. De Cini akkor már nem járt oda.

Én: Cinit a zsidósága miatt vette ki az apja?

Endrei: Lehet, hogy szempont volt ez is, de mi nem érzékeltük.

Én: Beszélgettetek ti erről a zsidó do­logról?

Endrei: Soha. Együtt jártunk evangé­likus hittanra. Fel sem merült senkiben a zsidókérdés.

Én: Senki sem tudta, hogy Aranka zsidó?

Endrei: Mindenki tudta, de senki sem beszélt róla.

(Szünet)

Én: Karinthy Gabit ismerted diákko­rodban?

Endrei: Köztünk Gabival hét év kor­különbség volt. Ezért csak néha, a Ver­peléti úti lakásban találkoztunk, amikor Cininél voltam. Jött-ment, bár ott lakott ő is, csak átutazónak látszott. Később már nemigen tartózkodott otthon.

Én: A Gabiból áradó idegenség is Karinthy-tulajdonság.

Ördögök

Gabi céltalanul ődöngött az utcán, mint rendesen. Az emberek bizalmatla­nul meredtek egymás arcába, szájuk elé húzták a sáljukat, vagy kabátjuk hajtó­káját. Siettek, mindenki sietett valaho­vá. Talán a korán beállt hideg miatt, tű­nődött meg-megállva egy-egy macskaköves utcasarkon, a sötét lámpaoszlopok alatt. Egy verset komponált, ködös képe­ket látott maga előtt, színeket, fényeket, árnyékokat. Főleg árnyékokat. Hirtelen kigyulladtak az utcai lámpák, bár a nap még nem tűnt el teljesen, sápadt fénye a budai hegyek sziluettjét sejtette.

Néhány fiatalember tűnt fel vele szemben. Izmosak voltak, tele energiá­val rohantak el mellette, csaknem elso­dorva az álmodozót.

Virradat! Virradat! – kiáltották a le­bukó napfényben, mint a jövő hírnö­kei. Olyan kedvesek és szépek voltak.

Hát igen – gondolta. – Így kell. Ezt kell. A jövő zenéje. Miért, hogy én még­is a múltra gondolok? Ördögszimfónia, ez lehetne a címe. Micsoda reményte­len vállalkozás. Az élhetetleneket elso­dorják. – Ő pedig betegnek érezte ma­gát, reménytelenül betegnek.

Beszélni kéne valakivel. Elmondani néhány dolgot magáról. Arról, hogy mi­lyen bajba került, vagy bármi másról. Egy különös szagról, amit érzett, egy apró mozzanatról, ami csak vele tör­tént meg, egy pillanatról, ami elsuhant mellette, belezuhanva a végtelen idő­be. Egy hajtincsről, színekről, a sárga szobákról, a zöld zsalugáterekről, a kü­lönös kisasszonyokról, vagy egy pápa­szemes öreg kis királyról, aki furcsa mormogással hívogat.

De hát kinek mondhatná el mindeze­ket? Az emberek nem érnek rá, más, fontosabb dolguk van, mind rohan va­lahová. Nem figyel rá senki.

Majd ha megírta azt a költeményt, amely teljesen beléköltözött már, majd akkor, igen. Akkor egyszer csak lesz rá idejük. Akkor fontos lesz nekik, amit ő mondhat. Akkor majd körbeveszik, megkérdezik erről-arról, kíváncsiak lesznek a véleményére. De akkor talán már ő sem tudja majd elmondani, amit akart, és talán nem is lesz addigra annyira fontos az egész.

Két katonaféle ember állt meg mel­lette. Mintha a semmiből érkeztek vol­na. Az egyik kicsit meglökte, na nem durván, csak éppen, hogy felébressze kábultságából. Rájuk emelte tekintetét. Két szürke szempár villant vissza rá éle­sen, szúrósan. Valami bizalomfélét ér­zett mégis. Emberi lények. Az egyiknek kis bajusza van. Beszélni lehet velük. Talán elkíséri őket egy darabon, ha nem sietnek nagyon. Csak úgy sétakép­pen. Ilyen kora téli estén jólesik a séta, bár vigyázni kell, nehogy meghűljön az ember. A hideg észrevétlenül támad, bemászik a kabát alá, ha nem vigyáz az ember, a bőre alá is. A kapualjakból alattomos kis huzatok csapnak ki várat­lanul… ezt is elmondja majd nekik.

– Az iratait! – harsant fel egy érces, bár neki úgy tűnt, kissé borízű hang. Nem is tudta pontosan, melyiküké, de ez lényegtelen. Meg se moccant, csak nézett rájuk. Pedig pontosan hallotta a felszólítást. De mivel nem erre számí­tott, lebénult. Az egyik szürke, talán a bajuszos, most erősebben is meglökte, majdnem kibillentve az egyensúlyából.

Nem hallotta? Az iratokat! Süket maga? – Most a másik is megszólalt.

Te, ez az lesz.

Szóval zsidó vagy? – förmedt rá me­gint az első, most már fenyegető ké­szenlétben.

Végre összeszedte magát. Halkan szólalt meg. A hangja különösen csen­gett.

A dolog úgy áll, kérem szépen, hogy én tulajdonképpen nem, de ez igencsak bonyolult kérdés, szívesen el­magyarázom Önöknek.

Te, ez zsidó! – bökte meg a bajszos a másikat. – Mutassa a papírjait!

Azonnal megmutatom, de előbb tisztázni szeretném, nehogy a félreér­tés folytán később….

Egy kéz ragadta meg, és durván taszított rajta. Egy rácsos rendőrautó állt az út szélén. Eddig észre sem vette.

Tisztázod ám, az anyád picsáját! Te szemét! – hallotta maga mögött, és be­repült a Kocsi belsejébe.

Egy métert csúszott a padlón, amíg megállt. Csak lábakat látott, férfi és női lábakat. A lábak között egy kosár volt, benne egy liba. A kocsi ajtaja bevágódott. Megindultak. Kint már teljesen sö­tét lehetett.

Eltörött a szemüvege – hallotta ma­ga fölött.

Maradj csendben, Jucikám – sut­togta egy nő, és magához húzott egy szőke, copfos kislányt, sárga szvetterben.

Néhányszor megálltak. Az ajtó ilyen­kor kivágódott, és valaki berepült. Egy ősz, sovány, csapzott kis ember. Egy katonaruhás. Egy kövér asszony.

Aztán mintha felfelé mentek volna.

BUDAPEST SZÉKESFŐVÁROS POL­GÁRMESTERE

463.1 77 szám

1940. – IV. Ezen tanúsítvány a 3.350/1940. M. E. számú rendelet 2. §-a alapján a földbirtok-politikai vonatkozású jogszabályoknak a zsi­dókra fennálló rendelkezései alól NEM MENTESÍT.

TANÚSÍTVÁNY

Az 1939: IV. t.-c. végrehajtása tár­gyában kiadott 7.720/1939. M. E.

m. kir közigazgatási bíróság 4.232/ 1940.-K. számú ítélete számú rende­let 64. §-a értelmében tanúsítom, hogy Karinthi László Ferenc, Kristóf budapesti lakos, aki Karinthi Frigyes és Böhm Aranka szülőktől Budapes­ten az 1921. évi június hó 2. napján született és akinek vallása ág. R. ev., az 1939: IV.

3. bek. c. pontja

t.-c. l.§-a értelmében nem tekinten­dő zsidónak.

Budapest, 1940. évi november hó 13. napján

A polgármester megbízásából:

olvashatatlan

tanácsnok

(Vajon miért írták i-vel a Karinthy ne­vet? Lehet, hogy tudtak valamit, amit mi még nem? K. M.)

Magnóbeszélgetés Endrei Walterrel, Cini volt osztálytársával és barátjával, 1998. június 9.

Endrei: Már rég a Goldbergerben dol­goztam, de beiratkoztam a Pázmányra is, és gyakran írtam a Cininek. Telefo­non is sokszor beszéltünk. Ő hívott, ne­ki nem volt fix telefonszáma.

Én: Miért hívott? Valami oka volt?

Endrei: Találkozni akart. Barátok közt kell más ok? Igazán közeli kapcsolatba akkor kerültünk egymással, amikor a háború előszele megsuhintott bennün­ket, mert egyikünk se akart bevonulni, így mindketten egyetemre iratkoztunk, ez némileg meghosszabbította a mentességi időt. A legvégén, amikor már semmi sem segített, az egyetemisták felmentése is érvénytelenné vált, sokat voltunk együtt. Cini egyik albérletből a másikba költözött. Utána jött 44, ami­kor kénytelen volt a barátainál meghú­zódni, mert természetesen nem akart zsidóházba költözni, és Arankával is bajok voltak.

Öcsikém, kelts föl, mielőtt elindulsz a kaszárnyába, hogy elbúcsúzhassunk, nagyon nyugtalan vagyok miattad, és bárcsak ezúttal is tudnám, hová fordul­hatnék, mint amikor az egyetemen Szekfű dékánnál sikerült kiverekedni, hogy új igazolást adasson. Akkor ezzel két évet nyertünk, és hiszem, most már nem tarthat soká, és okos és szeren­csés leszel. Akármennyit veszeked­tünk, tudod, hogy szeretlek. Vigyázz magadra és okvetlenül kelts föl!

Anya1

Endrei: Tehát leginkább 1940-49 kö­zött találkoztunk sokat, közös baráta­ink is lettek.

Én: Te mindennek tanúja voltál.

Endrei: 49-ig. Aztán eltávolodtunk.

Én: A reális életben mi számíthat a legnagyobb bűnnek? Mondjuk egy ki­élezett vészhelyzetben, mint a nyilas­idő? Nem mindenki szent vagy hős, hogy befogadjon üldözötteket. Félelme is akadályozhat valakit. Abszurd világ, amelyben percről percre próbára téte­tett az ember hite, ha vallásos volt, ha nem, akkor pedig az embersége.

Endrei: Fiatalon az ember sokkal könnyedebben, vidámabban fogja fel a helyzetét.

Én: Játéknak, heccnek, kalandnak te­ kinti csupán? Talán Ciniék is ezért bír­ták ki, élték túl?

Endrei: Igen. Mi röhögtünk az egé­szen. Kíváncsiak voltunk, hogy fogjuk megúszni. Mert azt biztosan tudtuk, hogy megússzuk.

Én: Kihívásnak tekintettétek?

Endrei: Semmi másnak.

Én: Hogy volt az a hamispapír-gyártás?

Endrei: Abban az időben nem oko­zott problémát a Goldberger gyárból olyan vegyületeket szereznem, pl. hidroszulfitot, ami a tintát eltüntette, és fö­léje lehetett írni valami mást. Arra kel­lett csak vigyázni, hogy a különböző tintaárnyalatok legalább hasonlítsanak egymásra. Nehogy a vallás rovatba be­írt ref. vagy római kat., vagy ág. ev. (többnyire az izr. helyett), más színben tűnjék föl, mint az okmány többi része. Volt olyan okmányunk is, amit teljesen kitöröltünk és újjáírtunk és még most is vannak a birtokomban abból az idő­ből maradt űrlapok, amelyeket remé­lem, soha többé nem kell felhasznál­nom.

Én: Ezek főként a vallásra vonatkoz­tak?

Endrei: Meg katonai iratok voltak, szabadságos levél, hogy lóghasson va­laki a városban. Szüleidnek ez egy sajá­tos élmény volt, de hozzám hetente jöt­tek ilyen problémával.

Törvényhatóság: BUDAPEST SZÉ­KESFŐVÁROS 133 folyószám

Sorozójárás: BUDAPEST VI. kerület.

Katonai Alkalmatlansági Bizonyítvány

Név: Karinthy László Ferenc atyja ne­ve: Karinthy Frigyes, szülőanyjának leánykori családi és utóneve: Böhm Aurélia, foglalkozása, élethivatása: egyet, halig. , aki született 1921. évi június hó 2-án Budapest községben (Pest várme­gyében, országban) ág. ev. vallású, 179 cm magas, Budapesten, az 1942. évi március hó 5-én Budapest székesfőváros sorozóbi­zottsága előtt megjelent, és mint min­dennemű szolgálatra és munkára al­kalmatlan, nem soroztatott be. Állítási kötelezettségének eleget tett.

Budapest, 1944. évi, november hó 25-én.

Dr. Szathmáry Sjző

Endrei: Hogy valami vidám is legyen benne: 1944. november végén razzia volt, és a házból, ahol a feleségemmel laktunk, több embert elvittek. Az alat­tam lévőt azért, mert Napóleon-aranya volt, engem pedig, fogalmam sem volt, miért. Összes iratommal be kellett vo­nuljak, éjjel kettőkor, a nyilasházba, a Kiscelli út-Bécsi út sarkán lévő pincébe. A szolgálatos testvér átnézte az iratai­mat, és jó nyilas hangsúllyal azt mond­ta: uram, ez tréfli. Ez nekem nagyon tetszett, de megpróbáltam komoly marad­ni. Megkérdeztem, mi a tréfli a papír­jaimmal. Akkor derült ki, hogy lejárt az egyetem által kiállított mentesítésem. Mondtam, hogy másnap bemutatom, hogy meghosszabbították. Nagy nehe­zen, ötezer pengőért, amit nem tudtam kifizetni, szereztem egy másik mentesí­tő oklevelet, amit bemutatva neki, nem volt egymással többé dolgunk.

Utána már csak olyanok kopogtak be az ablakon, akik civil ruhát kértek. Né­met volksbundisták, akik unták az egé­szet. Az egész ruhatáramat odaadtam nekik.

Én: Ki akartak szállni?

Endrei: Persze. Látták, hogy rosszul állnak a dolgok.

Én: A gyilkos is menekült.

Endrei: Ezek nem gyilkosok voltak, hanem kényszerbesoroltak.

Én: De a történelem mégiscsak gyil­kos szerepet osztott rájuk.

Endrei: Jól tudtak magyarul, és SS egyenruhájuktól szabadulni akartak.

Öcsi, életem, ezt egy padon írom, azért ilyen firkálás, a Central Parkban, ami egy gyönyörű, hatalmas Városliget és vurstli New York City kellős közepén, és akármerre néz az ember, minden ol­dalról óriási felhőkarcolók szegélyezik… Öcsikém, nagyon felkavart a leveled, egész éjszaka sírtam. Az érzelmi szem­pontjaid, amelyek miatt nem akarsz ide kijönni, tipikus európai gondolkozás, ezt innen világosabban látni. Sőt éppen ez a haszontalan és együgyű érzelmesség is bűnös benne, hogy hagyta a dolgokat addig fajulni, ahol jelenleg vagyunk… Mi az, hogy Fradi meg Lánchíd meg Krúdy Gyula? Te magad sem mondhatod ko­molyan. Efféle csacsiságok miatt marad­nál abban az országban, mely számodra az elkövetkező években a csaknem biz­tos pusztulást jelenti? Hallgass rám, kö­nyörögve kérlek, ezt ideátról pontosab­ban föl lehet mérni, ha már nem hiszel az anyai előérzetben. A háború megin­dult, föltartóztathatatlan, és a hitlerizmus gépezete nem fog a kedvedért meg­állni Magyarország határán. És ki az a Ka­rola? Csak nem az a vézna, bandzsa kis­lány, akivel hangversenyre meg korcso­lyázni jártál?…Vedd tudomásul, nekem is irtózatos a honvágyam, és pokolian hi­ányoztok, és ha nem jössz mégsem, ak­kor én utazom haza. Pedig esztelenség száz százalékig mintha egy tüzes kály­hába ugranék… Én vétkes vagyok, s er­re Amerikában ébredtem igazán rá, itt, ahol olyan keményen kell harcolnom ki­csiségekért is, parazita voltam életem nagy részében, csak élvező és eltartott és fogyasztó, aki maga nem produkál, és ez keserű felismerés az én korom­ban. De odaát Európában most nem a vétkeimért lakolnék, hanem olyasmiért, amiben ártatlan vagyok. Befejezem, gondold meg és írj, csókol

Anyád

Én: Ez témám egyik alapkérdése: ’38-41-ben, amikor a világ rohan vala­mi szörnyűségbe, Hitler sok éve ural­mon, de se a gyerekek, se a felnőttek nem vettek tudomást bizonyos dolgok­ról, amelyek pedig viharfellegekként tornyosultak felettük. Aminek Auschwitz lett a vége. Döbbenetes ez a töké­letes oda nem figyelés a világra. Ami­kor iszonyatos kataklizma előtt állt a világ, gyerekként hogy képzeltétek el a jövőt?

Endrei: ’45 tavaszán Auschwitzból visszatért zsidóknak sem hittem el, ami velük történt. Ezzel válaszolok is a kérdé­sedre. Azt láttam, hogy elviszik őket. Le is fényképeztem, mert érdekesnek tartot­tam. Felvettem képeket zsidókról, sárga csillaggal. De kuriózumnak tekintettem. Hogy munkára elviszik őket, azt persze el tudtam képzelni. De hogy kivégzik őket, azt akkor sem hittem el, amikor az oroszok már itt voltak és mesélték.

Én: Hogy lehetséges ez?

Endrei: Mert emberből kivetkezett szervezők agyából született olyan ötlet­nek tűnt, hogy az ember nem is tudta beleélni magát. Ahogyan te se tudod magadat egy skizofrénnek vagy mániás depresszív őrültnek az agyába belehe­lyezni.

Én: Pedig éppen ezzel próbálkozom. És Karinthy Gabi ördöggörcséhez mind­ez hozzátartozik. Az egész őrült század. Ez fogalmaztatja meg velem is, mi után nyomozok én voltaképpen. Benned és Ciniben és az egész korban – ami végül is egy teljes egész. Tehát a Gabi kilépé­se ebből az egészből, mint felfoghatatlanból – nevezzük őrületnek, vagy kí­vülállásnak -, egy sajátos életprogram is lehetett.

Endrei: Tudatalatti életprogram.

Én: De elhatározás kérdése. Megpró­báltam a körülötte élő közegben meg­találni azt az indítékot, aminek követ­keztében úgy döntött, inkább hülye lesz, de ebben nem vesz részt. És rá kellett döbbennem, hogy a saját hely­zetemet a világban sokszor nagyon ha­sonlónak érzem Gabi akkori helyzeté­hez. Anélkül persze, hogy megőrüljek bele.

Endrei: Önanalízist folytatsz?

Én: A génjeimen keresztül. Mint egy krimiben, önmagam után nyomozok.

Miután Aranka megtudta, hogy fia, Cini komolyabban udvarol valakinek, cselt eszelt ki, hogy megismerje jöven­dő menyét. Anyám első férje, Gyimesi Frigyes az orosz hómezőkön pusztult el, még 1942-ben. Anyám ekkor már megszülte későbbi nővéremet, Gyime­si Jutkát. (Őt később, a háború után, apám Karinthy Judit néven adoptálta.) Anyám, fiatal özvegyként, mint Gyimesiné, férje hivatását folytatva, a Sem­melweis utcai optikát vezette. Egy dél­után különös, fekete ruhás, vörös hajú asszony állított be az optikába. Olvasószemüveget rendelt az ifjú tulajdonos­nőtől. Amikor a megrendeléshez bedik­tálta a nevét, anyám kővé dermedt: a megrendelőt Karinthy Frigyesnének hív­ták. Egy pillanatra egymásra bámultak.

A pillanat egyszerre volt félelmetes és sorsszerű.

„Ez a Gyimesiné nem nagy szám” – kommentálta a találkozót otthon a nagyanyám. Cini fia frigyét azonban semmilyen praktikával nem akadályoz­hatta már meg, az Aranka ellenállásánál is erősebbnek bizonyult, nagy­anyám kénytelen volt beletörődni, hogy a fia felnőtt, és anyai befolyását felette nem érvényesítheti tovább.

Pedig épp a fia miatt tért haza Ameri­kából, ahová régi barátnői, Bergmann Terka, Marton Böske és mások hívták meg, azt remélvén, a távoli világban megmenthetik a közelgő rémségektől. Kinn tartózkodása költségeit Karinthy-könyvek amerikai fordításából és kiadásából tervezték előteremteni. Aran­ka azonban, erős anyai ösztöntől vezet­tetve, mégis hazahajózott. Sorsa – és ezt ő maga is pontosan tudta – ezzel megpecsételődött.

Az álarcosbál pedig folytatódott.

Szüleim ekkor már együtt vettek részt a „mulatságban”.

Míg anyám, Gyimesi Frigyesné, öz­vegyasszonyként a kislányával, Jutká­val különböző helyeken bujkált, apám, Karinthy Cini a katonai kórházban dekkolt, álműtétekkel hosszabbítva meg a tartózkodását.

Egyikük sem nélkülözte a baráti se­gítséget.

A legfőbb segítséget két aktív katona­tiszttől, Thassy Jenőtől és Görgey Guidótól kapták.

Anyám, amíg lehetett, folytatta a fér­je mesterségét a Semmelweis utcai op­tikájában. Aztán el kellett tűnnie szem elől. Az egyik segédje, Póth Tibor ta­nuló, aki talán titkon szerelmes volt anyámba, felajánlotta a kis Jutka elbujtatására a szülei dunaföldvári házát.

Néhány hét után azonban a búvóhely veszélyessé vált: feljelentették a „gya­nús gyereket bújtató” Póth családot.

Ekkor avatkoztak a dologba a kato­nák. Thassy, mások szerint Görgey, ka­tonaruhában, motorbiciklin leutazott Dunaföldvárra, és a szó szoros értelmé­ben ellopta a kis Jutkát a faluból, hogy hazaszállítsa az édesanyjának.

Aztán egyre rémesebb idők követ­keztek. Anyámnak egyik lakásból a má­sikba kellett költöznie, nehogy valahol is gyanússá váljon. Addigra nagy ta­pasztalatra tett szert önmaga álcázásá­ban. Újabb és újabb garnitúra hamis papírokkal változtatta meg a személyazonosságát. És mint egy kémfilm fő­szereplője, közben különböző szerepe­ket játszott el.

Legutolsó lakásáról, a Böszörményi útról például újságpapírral kitömött bő­rönddel távozott, mintha csak újabb la­kásba költözne. Pedig Budapestről Nógrádverőcére utazott. Legújabb szerepe szerint itt „gyereklány volt, aki a bom­bázásoktól félve húzódik meg vidéken a gyermekével”.

Új „gazdái” Vásárhelyiek lettek. Anyám és Jutka a ház hátsó szobájába költöztek.

A Vásárhelyi házaspár – Erzsi és Rudi – két fiával, és a férfi apjával élt a csa­ládi házban. Kedves, segítőkész család­nak bizonyultak. Pedig a férj, Rudi nyi­las jelvénnyel szaladgált. Anyám hamar észrevette a férfi kabátja ujján a nyilas karszalagot, az előszobában lógott, a fogason. „Pesztonka” szerepét azonban most már tovább kellett játszania.

Ezalatt Thassy és Görgey aktív kato­nai segítséggel bújtatták kedvenc író­juk fiát, apámat. Önmagukat is veszély­be sodorva különféle trükkökkel, ha­mis papírokkal, álorvosi jelentésekkel játszották ki a sorsot, és járultak hozzá a maszkabál sikeres befejezéséhez.

Sorban kivetették apám minden olyan egészséges szervét (mandula, vakbél stb.) amelyek nem okoztak ma­radandó egészségkárosodást, viszont újabb és újabb esélyt biztosítottak a túlélésre.

Cini olykor – két operáció közötti lá­badozása idején – le-leruccant új csa­ládja verőcei búvóhelyére. Egyik ott tar­tózkodása alatt baráti társaságuk pro­minens tagja, Zolnay Vilmos is meglá­togatta a szüleimet. Konflissal jött ér­tük, a falu legnagyobb ámulatára, és két hétre vendégül látta őket tolmácsi kastélyában.

Cini az egyik újabb „műtétje” után táv­iratot küldött anyámnak Budapestről:

Ha még életben akarsz látni, azon­nal gyere!

Anyám persze rögvest útra kelt a ha­mis papírjaival. Torkában dobogó szív­vel, de felvonatozott a fővárosba.

De mi legyen ezalatt a gyerekkel?

Kertész Tomi, Cini féltestvére csupa segítő szándékból vállalta, hogy a nya­kába ültetve a kis Jutkát, biciklin átvi­szi a közelben lakó Schöpflinékhez.

Cini persze nem volt halálveszély­ben. Egyszerűen csak hiányzott neki a szerelme. Ági másnap visszavonatozott a búvóhelyére. Kicsit bosszantotta ugyan Cini könnyelmű hívása, de mivel minden baj nélkül megúszta a kalan­dot, azonnal meg is bocsátott neki.

Másnap a vendéglőben az egyik jó­akarója ezt suttogta Áginak:

Vigyázzon, magát feljelentették. Va­laki meglátta, amikor a gyerekét „egy zsidós kinézetű ember cipelte biciklin a nyakában”. Azt ajánlom, sürgősen és feltűnés nélkül tűnjenek el innen.

Néhány nap múlva Cini betegszabad­ságra érkezett Verőcére. Anyámék gaz­dái, Vásárhelyiék, éppen Pestre készül­tek, hogy beköltözzenek egy kiürült zsi­dó lakásba.

Néhány órányi tanakodás után, még aznap este, Cini, vabank merészséggel, bekopogott Vásárhelyiékhez.

Talán gyanúsnak találták, hogy a menyasszonyom egy gyerekkel, ilyen zűrös időkben itt lakik – kezdte.

A házaspár hallgatott és figyelt. Apám folytatta:

Tudjuk, hogy Pestre költöznek. És hallottuk a falon át azt is, hogy Rudi pa­pája az angol rádiót hallgatja. Tehát Önök előtt sem titok már, hogy a hábo­rút elvesztettük.

A házaspár egymásra nézett. Még nem lehetett tudni, mit gondolnak. A tét azonban nem volt kevesebb, mint élet vagy halál. Apám tehát akadozva folytatta:

– Ha a költözéskor felviszik a meny­asszonyomat és a kislányát Pestre… vagyis ha megmentik őket… én meg­ígérem Önöknek… ha véget ér… ha megússzuk… és ha a nevem is jól hangzik még… szóval… mi igazolni fog­juk magukat.

Apám ajánlatát egy percnyi kínos és feszült csönd követte. Aztán Erzsi, s rögtön utána Rudi is… bólintottak. Nem kellett erről többet beszélni.

A nagy teherautóval felhozták Ágit és Jutkát Pestre, és náluk is maradtak az orosz csapatok megérkezéséig.

A felszabadulás után Rudinak, aki ko­rábban az oktatási minisztériumban dolgozott, nagy szüksége lett a szüleim igazolására.

*

Egyetlen alkalommal Aranka Fadrusz utcai lakásában is meglátogatta jöven­dő menyét. A vizit rövid ideig tartott, nagyanyám az ölébe ültette anyám fél­éves kislányát, Jutkát, és gügyögve igye­kezett nagyanyai érzéseket kicsiholni önmagából. Közben megszólaltak a lé­giriadót jelző szirénák, együtt mentek le a pincébe. A Fadrusz utcai házban néhány tiszt is lakott. A tisztek a pincé­ben, a légiriadó alatt, végig a kissé bi­cegő, Vitéz panzióbeli halálugrása mi­att ferde csípejű, már kötelezően sárga csillagot viselő, titokzatos és gyönyörű jelenséget bámulták. A már-már kínos ügynek csak a légiriadó lefújása vetett véget. Aranka ezután sietve eltávozott. A tisztek nem sokkal később becsön­gettek anyámhoz. Ági ijedten nyitott aj­tót: hamis papírokkal bujkált már, inkognitóját konspiratív módon rejtve a többi lakó kíváncsian fürkésző tekinte­te elől. Nehéz volt megőriznie a hideg­vérét. A tiszteket azonban nem ő érde­kelte. Az imént távozott, feltűnően iz­galmas hölgy után érdeklődtek csupán. Hosszasan faggatták anyámat, mikor ta­lálkozhatnának újra e tüneménnyel.

Miután Aranka már nem utazhatott vissza Amerikába, ahogyan tervezte, budapesti barátai itthon próbáltak segí­teni rajta. Hogy ne legyen annyira szem előtt – Arankát extravagáns, hivalkodó személyisége egyébként sem tette alkal­massá a bujkálásra -, megszervezték, hogy mint orvosnő a zalaegerszegi kór­házba kerülhessen. Az eldugott vidéki intézmény valóban megoldás lehetett volna, ha nagyanyám, egy légitámadás alatt, teátrális gesztusokkal fel nem ro­han a kórház tetőteraszára, és öklét ráz­va nem átkozza el a német repülőket. Amikor apám és anyám a Zalaegerszeg­re induló vonatához kisérték ki nagy­anyámat, Aranka már megenyhült irán­tuk, némiképp el is fogadva a kapcsola­tukat. „Ugye, ha megússzuk, együtt fogunk lakni?” – kérdezte, mielőtt felszállt a peronra. Anyámból és apámból szinte egyszerre tört ki az elementáris tiltako­zás: „Isten ments!” Aztán egymásra néz­tek, és mindhármukból kipukkadt a gro­teszk, hisztérikus nevetés. A vonat ha­marosan kigördült az állomásról. Ez volt az utolsó találkozásuk.

Dénes, szerelmem, kidobom ezt a cédulát a pályaudvar kerítésén, és meg- címzem, talán valaki megtalálja és el­küldi. Ide zsúfolták az embereket, mi­után minden értéktárgyunkat, holmin­kat elvették. Most kezdik a bevagonírozást, zűrzavar, ordítozás. Senki se tud­ja, hova visznek, állítólag Németország­ba. Törődjön Öcsivel, keresse meg a századánál! Két napja kezet mosni se lehetett, egy asszony belehalt az izgal­makba. Azt hiszem, mindennek vége.

Csilla

ZALAEGERSZEGI MEGYEI VÁROS KÖZKÓRHÁZA

Mélyen tisztelt Uram!

Özv. Karinthy Frigyesnét július első napjaiban 1944-ben zalaegerszegi és környékbeli deportáltakkal együtt el­szállították Birkenauba. Dr. Gulyás Lí­via és dr. Mike Gézáné együtt voltak Ve­le e táborban. Rajta, az elmondás sze­rint, mániás elmeháborodottság tört ki, úgy hogy július 20-25-ike között külön cellába tették, majd Auschwitzba szállí­tották. További sorsáról előbb említet­tek nem tudnak. Bőröndjeit, ruháit de­portálás után a kórházból a rendőrség elvitte, hogy ezen holmikkal mi történt, azt nem tudom. Valószínűleg ugyanarra a sorsra került, mind a deportáltak in­góságai általában.

Sajnálom, hogy bővebb felvilágosítá­sokkal nem tudok szolgálni, és marad­tam teljes tisztelettel:

Zalaegerszeg, 1945. július 28.

Jancsó Benedek

2 Karinthy Ferenc: Egy fiók mélyén (A részlet­ben Öcsi = Cini).

* Részlet a szerző Ördöggörcs (Utazás Karinthyába) című könyvéből, amely az Ulpius-ház kiadásában jelenik meg a Téli Könyvvásáron.

Címkék:2003-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Magyar nyelvű jiddis irodalom?

Magyar nyelvű jiddis irodalom? (Kaczér Illés: Ne félj szolgám, Jákob. Göncöl Kiadó, 2003, 591 oldal, 2990 forint) Kaczér Illés monumentális...

2003. novemberi szám

Summary Robert Wistrich: Sigmund Freud zsidósága SalátA: Schweitzer professzor 81. születésnapján G.j. - N.a.: „Csak másban moshatod meg arcodat…" Feldmájer...

Close