Szombat előfizetés 2017

Séta egy vers körül

Írta: Karafiáth Orsolya - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Karafiáth Orsolya

Sokat gondolkodtam azon, hogyan is tudnám ezt az írást elkezdeni, illetve hogy van-e nekem jogom és főleg bátorságom bármit is mondani. Egészen mostanáig úgy éreztem, hogy a megadott témák közül egyiket sem tu­dom kiválasztani, semelyikhez nincs hozzáfűznivalóm. Pontosabban: amim van, az nagyon, sőt túlontúl is szem­élyes lenne. És ekkor újra a kezem ügyé­be került egy számomra nagyon fontos vers. Elég volt újraolvasnom, máris tud­tam, hogy ehhez közöm van, ehhez kap­csolódnak érzéseim és gondolataim. Ezeket próbálom most leírni. Nem biz­tos, hogy úgy sikerül, ahogy szeretném.

A versnek címe nincs, a költőjét pe­dig Jaan Kaplinskinek hívják. (Ő az észt irodalom kitűnő egyénisége, pró­zát, sőt filozófiai elmélkedéseket is ír, azonkívül újságíróként dolgozik.) E mű­vét Jávorszky Béla fordította.

Nagynéném még ismerte őket, én csak nevüket

tudom, s ezt-azt hallomásból róluk: üstfoltozók voltak, ügyvédek, orvosok, ószeresek:

Genss, Michelson, Itzkovisch, Gulkowitsch… Ugyan hová lettek?

Egyikük-másikuk itt pihen még, ebben a temetőkertben,

héber jelekkel telerótt kőlapok alatt. De ők,

akikkel nagynéném a megszállt Tartu utcáin találkozott,

akik sárga csillagot viseltek, s akikkel ő

barátnőinek legnagyobb rémületére elbeszélgetett –

őket szétszórta a szél,

ki itt, ki ott pihen, névtelen sírban, gödörben, árok fenekén,

a világ valamely ismeretlen pontján, hazátlanul, ahogy hazátlanok

voltak életükben is, egyik-másik még most is itt lebeg tán

pernyeként, mert nem volt érkezése hozzá,

hogy leülepedjék. Sokszor jut eszembe, ha fizikus volnék,

biztos a hamut

tanulmányoznám, a napfényben táncoló millió porszemet,

mely belepi szemünket, szánkat, beborítja Grönland jegét,

s leülepedik a könyvek lapjai között. Egyszer talán majd még rátok bukkanok,

Isaak, Mordechai, Saara, Ester, Sulamith,

s ti többiek. Valamelyikteket épp ma sodorhatta számba a szél,

a részegítő, vad tavaszi szél;

a ti hamvatok pillangózott alá hófehér

almafavirágainkra, nagyapám hajdan volt kertjére, s korán

megőszült hajamra.

Ezt a verset azért szeretem annyira, mert a maga higgadt módján nagyon tisztán mutatja a szenvedést és a bűntu­datot. Egy olyan ember bűntudatát, aki a szó szoros értelmében nem bűnös, mégis úgy érzi, hogy az egész emberiség számadással tartozik a holokauszt miatt.

A nagymamám nagyon szeret a régi időkről mesélni, és egy idő után mindig előkerülnek a háborús történetek is. So­ha nem felejtem el, ahogyan a mátészal­kai elhurcolásokról beszélt. Aztán rá egy évre társaságban két film kapcsán erről beszélgettünk, mikor az egyik barátom sírni kezdett, és előhozta az ő lengyel nagymamájának emlékeit. Ijesztő ha­sonlóságot láttam akkor a szemükben, és éreztem magamon is, mikor belegon­doltam abba, hogy ez a fajta fájdalom az egész világon egyforma. A fájdalom és a szégyen; még akkor is, ha a mi nemze­dékünk csak filmekből, könyvekből is­merheti az akkori világot.

És ha megismeri, vagy csak egy kicsit is átlát belőle, akkor eleve elutasít min­den megkülönböztetést.

Tavaly nyáron én magam is belekeve­redtem egy „hasonló ügyletbe”. Egy keszthelyi irodalmi eseményen, hajnali fél öt tájban – állítólag miattam – két fér­fi összeverekedett. Idáig semmi érdekes nincs a dologban, talán csak annyi, hogy itt nem huszonévesekről volt szó, ha­nem egy harminc és egy hatvanöt éves emberről. Bár még ez is elintézhető egy kézlegyintéssel, hiszen a részegségnek vannak bizonyos fázisai, amikor a ne­mek és a korok határai elmosódnak. Ám arra már nem lehet legyinteni, ha eköz­ben az egyik fél vad „büdös-zsidózásba” kezd, mint ahogy jelen esetben történt. (Ezt utólag tagadták.) Hiába a speciális dulakodó-szituáció, hiába az alkoholos befolyásoltság, bizonyos dolgokat nem engedhetünk meg magunknak. Sőt, nem megengedésről van itt szó: ezek a gondolatok meg sem fordulhatnak a fe­jünkben. Az esetről másnap még beszél­tek a társaságban, ám mire hazaértünk, harmadnap már akadtak más témák. Te­hát ennyiben is maradt volna az ügy: kel­lemetlen súrlódás egy konferencián, ha Eörsi István nem járja körül egy kicsit a problémát (Mancs, 2000. június 29., Sé­ta egy incidens körül. Szerintem okos cikk volt, még ha néha túlzónak éreztem is. A baj ott kezdődött, hogy engem név szerint is említett ez az írás. Mint a vere­kedés kirobbantója és tanúja – ez így rendben van, semmi vád vagy ferdítés, ám rá kellett jönnöm, hogy hazánk pol­gárai vagy nem tudnak olvasni, vagy szó­látásuk ugyancsak szelektív, ugyanis a cikk megjelenése után izzottak a tele­fonvonalaim, és dühös hangok átkozódtak a másik oldalon. Hogy miért zsidózok én, hogy többé nem állnak szóba velem, csalódtak stb. A végén már ahhoz is fáradt voltam, hogy azt tanácsol­jam, olvassák el még egyszer a szöve­get. Elég az, ha valami kapcsán egy név megemlítődik, kész a baj. Kis ügy ez, mégis jellemző és kínos.

Mikor az egyetemet elkezdtem, azt gondoltam, hogy ott az ilyesmi már nem lehet téma, hogy az ún. jobbos csopor­tok elkerülik ezt az intézményt. De na­gyot kellett csalódnom. Közvetlen kör­nyezetemben nyíltan folyt a zsidózás, ci­gányozás, buzizás, komcsizás. Nem tu­dom eldönteni, vajon ezek az emberek mennyire gondolják át, mit is beszélnek, illetve hogy miért is teszik mindezt. Gyakran jutnak eszembe egyik kedvenc regényemnek, a Makrának mondatai: „Ez az állapot később, a zsidózások ide­jén rosszabbodott; feltűnő, idegenszerű külseje miatt attól tartott Makra, hogy egyszer még zsidónak nézi valaki, s félt, hogy nem volna képes védekezni ellene (…) hiába mondaná, hogy nem vagyok zsidó, a szeme közé röhögnének, ha­zudsz, mondanák, zsidó vagy és kész, s ezért, ha társai zsidóztak, nem mert ked­ve szerint hallgatni sem, s mértéktartó­an bár (nehogy a hangoskodás keverje gyanúba), velük zsidózott maga is.” Ta­lán egészen egyszerűen arról van szó, hogy a különbözéstől, az átlagtól való el­téréstől rettegnek? Nem tudom.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk ezekkel a dolgok­kal, még akkor sem, ha szerintem meg­döbbentően egyszerű minden. Hogy me­gint Kaplinskit idézzem: „Porból és szí­nekből új lepkék születnek, de minket úgy tesznek a földbe, ahogy törött cson­tot tesznek gipszbe, hogy összeforrjon.” Ennyi a gyűlölet és a megbocsátás; az emlékezés, a felejtés.

Címkék:2001-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szégyenlő

Kemény István Szégyenlő Hogyan találkoztál a zsidósággal? Mit jelent neked az, hogy zsidóság? Ezt a két kérdést kapartam le egy...

„ki tudja mért…”

Körösi Zoltán „ki tudja, mért..." 1. Tétel: Ha egyedül ülök a szobá­ban, akkor sincsen zsidókérdés. Kérdés: Ha egyedül ülök a...

Close