Szombat előfizetés 2017

Kafka prágai német világa

Írta: Joachim Neugroschel - Rovat: Archívum, Esszé, Irodalom, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nagyapáink jiddis nyelven beszéltek, szüleink németül, és mi, akik megmaradtunk, szülőföldünk nyelvét használjuk.

EGY PRÁGAI ZSIDÓTÓL származik fenti meg­jegyzés, az európai zsidóság nagy részének nyelvi és kulturális történetét foglalja össze, a tizennyolcadik század végétől kezdve. Ezen időszak alatt az Európában és gyarmatain élő különböző zsidó közösségek a zsidó nyelvek­ről áttértek néhány „nem zsidó” nyelvre, és talán véglegesen vissza (vagy előre) a héberhez Izraelben. Izraelen kívül ez a folyamat a zsidókat egy bázis vallással és sokféle zsidó szubkultúrával (askenázi, szefárd stb.) rendelkező etnikai kategóriából egy olyan vallási kategóriává változtatta át, amelynek különféle közösségei számos országban vannak szétszóródva, és javarészt asszimilálódnak a helyi, nem­-zsidó kultúrához.

Franz Kafka Prágában született a tizenkilencedik század végén. Életének nagyobbik felében, 1918-ig, Csehország és Morvaország az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Kafka hat évvel a Monarchia felbomlása után halt meg (1924). Abban az időszakban a prágai zsidók, a Monarchia területén élő sok zsidóhoz és a német birodalomban élő zsidóság többségéhez hasonlóan a jiddis nyelvet elhagyva németül beszéltek, vagyis áttértek az uralkodó kultúra nyelvére. Eközben azonban megtartották vallási szokásaikat és zsidó identitásukat. A jelenség erősebb volt Nyugat- Európában, de sokkal kevésbé érvényesült például a cári birodalomban.

Polgárjogért az apák nyelvét

Ez a folyamat, amelyet én reakkulturációnak” neveznék, akkor kezdődött, amikor Napóleon francia állampolgárságot, nemzetiséget és teljes polgárjogot ajánlott fel a zsidóknak, azzal a feltétellel, hogy feladják saját kultúrájukat, nyelvüket és nemzetiségüket, csupán a vallási identitásukat őrzik meg. A zsidók Franciaországban lemondtak – nagy kényszer hatására ugyan – a több évszázada használt franciaországi zsidó nyelvről és kultúráról: a jehuditról (judeo-provanszál), a nyugati laazról (judeo-francia) és az elzászi jiddisről. A tizenkilencedik és a huszadik században felnövekvő közép- és nyugat-európai zsidók újabb generációi jiddis nyelven beszéltek szüleikkel, de egymás között, valamint természete­sen a keresztényekkel, annak az országnak a nyelvét használták, amelyikben éltek. Amikor Marx Károly és Heinrich Heine szüleikkel leveleztek (fennmaradt dokumentumok alapján), a levelek nyelve nyugati jiddis volt. Elias Canetti önéletrajzi művében, A megőrzött nyelv-ben említi szófiai eredetű családját, amelynek tagjai ladino nyelven beszéltek, ő azonban már a német nyelvet használta. Primo Levi önélet­rajzi művében, A periodikus rendszer-ben utal arra, hogy családja és a helyi zsidó közösségek judeo-olasz nyelven beszéltek.

Ezek a közismert történetek töméntelen családra jel­lemzőek voltak, olyanokra, akik zsidóságukat nyelvileg és társadalmilag egyaránt elhagyva áttértek a nem zsidó létre, s mint ilyenek, észrevétlenül váltak átmeneti kisebbséggé. Az ilyen fajta „helyben maradó” emigrációkkal egy időben a zsidók tömegesen vándoroltak ki, először Kelet-Európából Nyugat-Európába, majd Amerikába.

A modem Európában a nyelv meghatározó nemzeti és politikai tartalommal töltődik fel – különösen a tizen­kilencedik században, a nemzetállamok születésekor. A „ter­mészettudományos”, biológiai érvrendszer Darwintól szár­mazik, aki szerint a nyelv – különösen az angol nyelv -, a magasabb fejlettséget jelenti. A fajok eredete című művében az általa Londonba vitt bennszülöttekről azt állítja, hogy nyilvánvalóan azok a legfejlettebbek közülük, akik képesek voltak valamennyit elsajátítani az angol nyelvből. A zsidók feladván saját nyelvüket és asszimilálódva a környezetük által beszélt nyelvekhez, mind társadalmi, mind állampolgári szempontból elfogadhatóbbakká válnak a befogadó nemzet számára.

Mindamellett, a vallásos zsidóság legbelül továbbra is a Messiás eljövetelét várta, és/vagy a Palesztinába való visszatérést, így zsidó közösségük adott nyelvét átmeneti körülményeik részének tekintették.

Továbbá sokan a helyi zsidó nyelvet kulturálisan alsóbbrendűnek tekintették akár a héberhez, akár más, nem zsidó nyelvhez, de különösen az adott ország közigazgatási nyelvéhez képest. Közép- és Kelet-Európában a zsidók számára a német nyelv jelentette a felvilágosodást, a civilizációt és a modernséget.

Kafka hasonlóképpen szemlélte a nyelvet, s mint az „em­beri” lét védjegyét gúnyolta ki. Amikor Gregor Samsa rovarrá változott, és beszéde alig volt érhető, a család tagjai úgy tettek, mintha Gregor lenne az, aki nem érti őket. Csak a (tanulatlan) házvezető szólt közvetlenül hozzá, ő is gúnyo­lódva. A majom a „Jelentés az Akadémiának” című el­beszélésben az emberré válás folyamatának első lépését egy „Hé” kiáltással kezdi, ez teszi őt – átvitt értelemben – egy asszimilált zsidó megszemélyesítőjévé. Kafka kigúnyolta Európa nyelvi szemléletét, miközben a nyelv volt legfontos­abb munkaeszköze. Bámulatosan használta a prágai németet, amelyet félig tréfásan „ünnepi német”-nek neveztek, mert jelentsen ez jót vagy rosszat, nélkülözte a szlenget, a „kony­hanyelvet” és a nyelvjárásokat, amelyek módosították az „igazi” németet csaknem minden területen. A náci rezsim azzal, hogy betiltotta Kafka műveit, és megölte a prágai németet beszélő zsidók nagy részét, végső soron felgy­orsította a németek kiűzetését Prágából, a német kultúra ősi és gazdag területét semmisítette meg. Ennek eredményeként Kafka munkássága, amelyet a fasiszta uralom ugyanúgy likvidált, mint számos más német nyelvjárást, mára a prágai német nyelv emlékművévé vált.

A PRÁGAI NÉMET NYELV TELJESEN ELTÉRT attól a némettől, amelyet a német tartományok területén beszéltek. A prágai németet sohasem „fedte el” semmilyen helyi nyelvjárás, amelynek hatása akár észrevehető, akár nem, át-átszövi csaknem minden német beszédét és írását, még a legkifinomultabb íróét is – ha gondosan elemezzük a stílust, a szavak nemét, a hangsúlyozást és a ragozást. Mindemellett a prágai németet kedélyesen áthatotta az osztrák – különösen a bécsi – beszéd- stílus és ritmus, a kifejezések és csípős megjegyzések, ame­lyek csak arra a területre voltak jellemzőek, de nyelvjárásnak mégsem voltak tekinthetők. Bár a prágai német nyelv sokkal köznapibb volt, mint ahogy gondolták, beszédjüket mégis valamiféle „tiszta” nyelvi modellnek tekintették, amelyet az irodalomban is felhasználtak. Az irodalom tehát sokkal köznapibban hangzik, mint ahogyan a szerzők érzékelték, amiként a beszélt nyelv sokkal irodalmibban hangzott, mint a legtöbb németül beszélőé. „Úgy írunk, ahogy beszélünk” – mondogatták, és valóban csaknem ugyanúgy beszéltek, ahogyan írtak.

Új nyelv – új stílus

Kafka prózája pontosan és kristálytisztán örökíti meg a prágai német nyelvet, árnyalatnyi osztrák színezettel. Legkorábbi novelláiban expresszionista és szürrealista újításokkal próbálkozott. Rövid, olykor egészen apró töredékekbe, prózaversekbe tömörítette a mondatokat, amelyekbe belesűrítette az érzelmeket, mindezt azért, hogy hangulatos, néha lírai élményt teremtsen egy derűs és misztikus világban. Végül azonban, különösen két mesteri elbeszélésében: Az ítélet-ben és az Átváltozás-ban – a belső monológban vagy a tudatáramlás folyamatában már egy általában hagyomá­nyos nyelvet használ, amely alig vesz tudomást a kortárs német és francia irodalom stílusforradalmairól. Világa annyi­ra bizarr, elidegenedett és groteszk, hogy a tárgy és a stílus, az abszurditás és realitás összekapcsolásából előálló keverék egyszerre humoros és fájdalmas. Kafka erőteljes eszközöket használt az olvasó meghökkentésére (a meghökkentés a mo­dernizmus jelentős alkotóeleme), és ezt a hatást még fokozta azzal, hogy ezeket az eszközöket mindennapi, indifferens történetekbe ágyazta. Ily módon, amikor azt olvassuk, hogy Gregor Samsa felébred és észreveszi, hogy egy óriási rovarrá változott, a szerző előadásmódja az eseményekről hideg, közömbös, objektív hangvételű, és egyáltalán nem mutat semmilyen meglepetést a természetellenes anticsoda észlelésekor.

Mindemellett az elbeszélés tárgyilagos, magától értetődő hangvételét át- meg átszövi az a stílusirányzat, amely hosszú európai tradícióra tekint vissza, különösen a jiddis irodalom­ban. Noha ez a stílus meglehetően elterjedt, még sincs angol neve. Ezért utalunk a francia style indirect libre és a német erlebte Rede terminológiákra. Az a módszer, amely a szerző elbeszélésmódjának objektív mindenttudását (harmadik személy, múlt idő stb.) a szereplő legbensőbb lelkivilágával egyesíti, „empátiát” eredményez régebbi (Madison Avenue előtti) értelemben: a teljes lelki és szellemi azonosulás folyamatában. Mostanára ezt a kafkai stílust (amely magyarul „átélt beszédének felel meg: a ford. megj.) annyira elcsépelték az európai nyelvekben, hogy bántó giccsként hat a használata. A módszer ügyes alkalmazásával neki sikerült elvezetni bennünket a társasági protokolltól a szubjektív szorongásig, kapcsolatot teremtve a tragikomikus szereplők és a fogcsikorgatva mosolygó olvasó között csak azért, hogy a karaktereket még jobban elidegenítse, mivel a kapcsolat egyoldalú: a szereplő soha nem hagyhatja el a képzeletbeli világot, és ezért soha nem léphet kapcsolatba a valódi szer­zővel és a valódi olvasóval. Az empátia elidegenedéssé válik.

Kafka univerzalitása ma már nyilvánvaló: John Updike külön megdicsérte őt azért, hogy elkerülte a „zsidó elfogult­ságot”. Mindamellett Updike – jó szándékkal és minden bi­zonnyal szimpátiával viszonyulva Kafka zsidó sorsához – kifejezi a domináns kultúrának azt az elfogultságát, amely önmagát ab ovo univerzálisnak és axiomatikusnak véli, míg a kívül eső és kisebb kultúrákat provinciálisnak és viszony­lagosnak tartja. Ez az előítélet kiszélesedik a „másikra”, olyan marginális csoportokra, mint például a nők, a ho­moszexuálisok, a faji és vallási kisebbségek.

Leplezte és elrejtette a kulturális szubjektivitást. Ha zsidókról írt volna, olvasóközönsége jelentősen leszűkült volna: hiszen az ő korában mindössze egy százalék volt zsidó a Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában élő, németül beszélők közül. A legtöbb országban a zsidó írók, amikor zsidókról írtak, jiddis nyelvet használtak, a nem zsidókról pedig nem zsidó nyelven írtak. Mint a legtöbb németül író zsidó (például Hermann Broch, Elias Canetti vagy Ernst Toller), Kafka is igyekezett keresztény szerep­lőket ábrázolni.

Amikor egy éjszaka alatt megírta Az ítélet-et, feljegyzései szerint Jóm Kippur éjszakája volt. Jóm Kippur héberül Jom-ha-Din, azaz az Ítélet napja is. Az ilyen rejtett elágazások, tudatosan vagy nem tudatosan, levonnak valamit a művészet univerzalitásából, és provinciálisabbá teszik a művet, ugyanakkor nyitva hagyják az utat a többrétegű olvasat felé, amely feltárhat egy belső és talán szükségszerűen zárt világot. Mint ahogy Oscar Wilde egyik hősnője feltesz egy gyönyörű maszkot, amely aztán saját arcává válik, az alul lévő réteget végül is felváltja a külső maszk. Albert Einstein (aki egy ideig Prágában lakott) ránk hagyott egy modern metaforát ezzel a jelenséggel kapcsolat­ban, amikor a világegyetemet úgy határozta meg, mint a négydimenziós univerzum háromdimenziós vetületét.

Surányi Vera fordítása

Forward, 1993. május 5. Rövidített változat.

Címkék:1994-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet” – avagy Kafka nyomában

Előadás a 275-ös kódszámú angol irodalmi kurzus hallgatóinak Pennsylvania Egyetem, 1972. őszi félév Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet...

Nézz vissza haraggal?

100 éve írták Magyar Zsidó Szemle, 1894. december A pesti Chevra Kadisa tagfelvételei (szerkesztőségi cikk) ...A pesti Chevra Kadisa, melyhez...

Close