Kaddis az orosz parlament előtt

1991. augusztus 21-én az orosz demokrácia az első győztes csatáját vívta 1917 novembere óta. Ekkor bukott meg a Janajev-féle puccs, a restaurációs kísérlet, mely megdöbbentette a világot.

A győzelem azonban nem volt teljesen vértelen: Moszkvában három fiatalember áldozta életét a lánctalpak alatt. Egyikük zsidó volt. Ilja Kricsevszkijnek hívták. Az ünnepélyes temetésen az ő tiszteletére hangzott fel a kaddis héber nyelvű imája.

Nem tudjuk, hogy Ilja Kricsevszkij mennyire tartotta meg a vallását, s zsidónak vallotta-e magát. Arról sincsenek információink, hogy ki akart-e vándorolni Izraelbe azzal a másfél-kétmillióra becsült szovjet zsidóval együtt, akiknek ez a szándékuk. Ám a lehetősége megvolt, ellentétben a háromszázmilliós óriásország lakóinak túlnyomó többségével, akiknek befogadó haza híján mindenképp fenékig kell üríteni a demokratikus átalakulással járó szenvedések, az etnikai és nemzetiségi konfliktusok keserű poharát.

Hosszú múltra tekinthet vissza a filozófusok vitája a „történelmi szükségszerűségről”. Törvényszerű volt-e Rettegett Iván uralma? Kudarccal kellett-e végződnie I. Péter kísérletének, a cári Oroszország modernizációjának? Elkerülhetetlen volt-e a bolsevikok győzelme 1917 novemberében?

A népek sorsát tömérdek körülmény határozza meg, a történelemben ritkán kínálkoznak alternatív megoldások. De 1948, Izrael állam születése óta a világ zsidósága számára más megoldás is létezik, mint a „befogadó nép” sorsának vállalása.

S mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy a kelet-európai zsidók már ahol a hitleri népirtás írmagot hagyott belőlük ott vannak a demokráciáért, az emberi jogokért vívott harc első vonalában.

Isten tíz parancsolata, melyeket napjainkban a humanizmus és a szabadság értékeiként emlegetnek, egyaránt érvényesek a világ minden pontján, s a zsidók törvényszerűen azok között vannak, akik a legdrágábbat, az életüket áldozzák értük. Úgy, mint Ilja Kricsevszkij tette, akit a saját halottunkként gyászolunk.