Szombat előfizetés 2017

K.G.Gy.

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

a mocskos sorok az ’Avraham Bogatir hét napja szellemiségét tükrözik.” (Részlet egy olvasói levélből)

A SZERKESZTŐ ÍRNI KÉSZÜLŐDIK tárgyáról, utánanéz adatainak, pontosan mikor kell megjelenjék a cikk, majd beüt a mennykő, a tervezett időpont előtt két lapszámmal, egy a tárgyat is érintő, túlhabzó olvasói levél formájában, mely a szerkesztő által úgy ítéltetik, hogy választ nem érdemel, ám a zsidó önismeret fejlesztése céljából közlése elrettentő példaként tanulságos. Utóbb élőszóban és telefonon tiltakozások érkeznek, s a szerkesztő önkritikusan úgy dönt, jogos az óhaj, hangot kell kapnia ezeknek, kis válaszreflexiót fogalmaz, kiáll a tárgy védelmében.

Aztán rápillant a naptárra, és feszengeni kezd. Már csak két hét a tervezett írás leadási határidejéig, a következő hónapban aktuális a dolog. Kínos, hogy minden figyelmes olvasó azt hiszi majd, nem más ez, mint kaserolás a malőr miatt, tiszteletkor és hamunak fejre szórása.

Holott.

Holott semmi más nem áll távolabb szándékától, mint az apológia és a rehabilitáció. Mert tudja, tárgyának erre semmi szüksége az épeszű, ép érzésű és ép érzékű befogadók kö­rében.

Holott, de ezt a többieknek hiába is magyarázná.

*

A tények:

Kardos G. György 1925. május 10-én született zsidó pol­gárcsaládban. 1944-ben bori munkaszolgálatos, jugoszláv partizánok szabadították fel, kalandos úton Palesztinába ke­rült, hét évet töltött ott. Részt vett a Függetlenségi hábo­rúban. 1951-ben kommunistaként tért haza. Másfél-két évti­zed múltán regénytrilógiában dolgozta fel palesztinai-izraeli élményeit. Kritikai siker, fordítások és külföldi kiadások, nemzetközi ismertség és elismertség fogadta a műveket. Ar­ról az országról írt, ahová nem utazhatott a keleti blokk polgára, amely országról a kommunista diktatúra sajtója csak szitokszavakkal szólt az idő tájt s még vagy két évtizedig. Időközben kilépett a kommunista pártból.

A regények kendőzetlen realizmussal dolgozták fel a kora­beli közel-keleti világ fájdalmas ellentmondásait, és/de meg­jelenhettek. Ez tette gyanússá őket, vagy az ellenszenvessé, hogy egy zsidó író olyannak ábrázol zsidó figurákat, ami­lyenek a valóságban, nem tudható. Az izraeli magyar ajkú s a magyar-zsidó olvasók körében K. G. Gy. műve nem váltott ki osztatlan tetszést, s ez korántsem szubtilis irodalmi okok­kal magyarázható.

K. G. Gy. előtte és azóta számos musical-librettót, film­forgatókönyvet, számtalan tárcát és elhíresülten maró iróniájú glosszát írt, az Élet és Irodalom prózaszerkesztőjeként, majd a Kurír munkatársaként működött, s a közel­múltban újabb sikert aratott regényt adott közre. Jelenleg rendelkezésre álló információink szerint ez utóbbi könyve nem okozott botrányt.

*

Lapozzuk fel az olvasónaplót.

Miért is nagy mű az Avraham Bogatir hét napja (1968)? Mert a sarkítottan egyedi sorsok s a tér és idő által determinált létélmény kiegyensúlyozottan, egymást igazolva mutatkoz­nak meg benne. Ott és akkor lehetséges a franciául is tudó, Cvetájevából és Jeszenyinből idézgető orosz paraszt-zsidó és az emigráns orosz bankár lányának különös, lefojtott szerel­me, míg más háttérrel hiteltelenné válhatna. A lassan höm­pölygő, finoman csiszolt részleteket is hangsúlyozó nagy epi­kai cselekményszövés széles tablót enged látnunk, mégis végig feszes a történetvezetés.

A főhős személyében olyan sokrétű jellemrajzzal ajándé­koz meg a szerző, mely a világirodalom legrangosabb mér­céihez fogható. Bár a magánélet számtalan hétköznapi Odüsszeiáját járja végig, a zsidó történelmi sors diaszpóra gyökerei, a haluc-lét keservei vívódnak benne, népmeséi erejű mintát sugároz embersége.

Sorsdrámák példázzák a triviális tételt, hogy az igazság megosztott. A regény persze csak erkölcsi igazságot szolgáltathat, ha a homályos történelmi kontúrokból a maga fi­nomabb eszközeivel előhívja a részleteket, bizalommal ránk­ hagyja a tények fölötti ítélkezés terhét, s mi – előítéleteinktől eloldozódván – felnövünk a feladathoz.

*

Míg a Bogatir forgatókönyvszerű, a Hová tűntek a katonák? (1971) kamaraszínházi szcénát mutat. Unikum a háttér is: a Közel-Keleten harcolt Anders-hadsereg szerepe, szelleme, tisztjeinek mentalitása. A kórház kusza, fülledt szexuális viszonyai (német ápolónő, olasz orvos, lengyel asszony, arab ápoló), s a szűk térben felszikrázó indulatok Bábeléből – melyet kritikusai a háború utáni megzavart világállapot jelképeként magyaráztak – nincs menekvés.

Tabló ez, látlelet egy beteg civilizációról, ahol test és lélek egyként áldozata a kórnak, s ahol csodás kivétel a saját lábán távozó.

Az első könyv dinamikus cselekményével szemben, bár a tempó és a jelenetezés hasonló, itt valami statikus izzás feszíti az írás szövetét. Az ezt szolgáló szűk tér és mozdulatlanság a Varázshegyet juttatta egy kritikusa eszébe, csakhogy itt, a második világháború múltán már tudható, ami Thomas Mann-nál még nem: sem a háború, sem a fegyvernyugvás nem hoz megváltást. Recept nem, legfeljebb látlelet adható, amiben nincs köszönet: nemcsak a főhős arab fiú szem­szögéből nézve érthetetlen a világ, hiába beszélünk – mint ő – akár négy nyelven. A megértés lehetetlensége univerzális.

*

K. G. Gy. mint minden profi író, tagadásban van műve önéletrajzi jellegét illetően. A történet vége (1977) nem az ő történetének vége, mondja a leszerelő őrmester, a magyar származású Úri kapcsán, aki maradhatna, hiszen huszonöt dunám araboktól elfoglalt m’ári földet szavazott meg neki a falu, s aki a novella jellegű flashbackekkel tarkított, ezért a korábbi két kötethez képest lazább szövésű regény végén elmegy. Nem derül ki, visszatér-e szülőföldjére, vagy hely­ben kezd civil életet. További sorsa ismeretlen. Ahogy múlt­ját sem ismerhettük meg, jövőjét sem tudhatjuk. De távozik, leszerel, hangsúlyosan kiszáll addigi életéből. A Trilógia korábbi kötetében folyamatos jelen időben, harmadik sze­mélyben zajlott az elbeszélés, itt az egynapos cselekmény jelenidejűségéhez egyes szám első személyben fogant be­szédmód társul. Nyersebb a hangvétel, distanciálatlanabb a megformálás. Testközelibb élmények, nem titkolt értékíté­letek. Az ötvenéves szerző férfiideáljának gondolkodás- módja hatja át nála fiatalabb hőse szemléletét.

K. G. Gy. leszerelt és eljött. Senkinek nincs joga erköl­csileg minősíteni döntését. Vívódott-e ezen valaha, vagy éppúgy nem releváns számára morális megfontolás tárgya­ként e kérdés, mint az identitását firtató, nem tudom. A történet vége mindenesetre nem kerülheti el, hogy talán soha fel sem tett miért kérdésére adott válaszaként értelmez­zük.

Anyja miatt jött haza, nyilatkozta e hasábokon (s mi csupán elgondolkodhatunk, jogos volt-e elemzőitől, hogy jeridáját ok-okozati összefüggésbe hozták a regényekből ál­taluk kiolvasott csalódottsággal, „egy kétezer éves álom végével”). Később innen, ha akart volna menni, se lett volna már visszaút. Nem onnan el, hanem ide visszajött, mondja, de nem tagadja, hogy ott és akkor, 1950-51-ben valami megváltozott.

Ha ottmarad, nem ír regényt, se operettet, se forgatóköny­vet, még tárcát vagy glosszát se. Megfelelő ember a meg­felelő feladatra: haza kellett jönnie, hogy a távlat regényesítse az emlékeket. Hogy a Trilógia itt született meg, a sors kü­lönös adománya a magyar nyelviségnek, táptalaja (lehetne) a magyar-zsidók büszkeségének, de mindenképpen anyagi csődje a szerzőnek. Ha történetesen angolul íródik, K. G. Gy. ma milliomos és sztár lehetne, s ha van türelme (s nem akarná rövid távon tetemes mennyiségű „aprópénzre” váltani opuszát), komoly mozit rendezhetnének könyveiből.

*

Ha forgatókönyv születne a Trilógia darabjaiból, az egy film anyagául szolgálhatna. Úgy képzelem, időben és cselek­ményben lassan kibontakozó, nagy tabló lehetne, több, párhuzamosan futó, helyenként mintegy véletlenül érintkező vagy egybefonódó történetszállal. Hősi eposz átlagemberek életéből, mely prózai véget ér. A régi-új hon elfoglalása fájdalmas, véres és mocskos. Felemelő. Utólag – a meg­szépítő messzeség hollywoodi szemüvegén át – már csak ez utóbbi látható. Például a Schindler listája rózsaszín hepiendjében. Ezért fontos K. G. Gy. Trilógiádénak oly sokat vitatott harmadik kötete is. Aminek kapcsán kiderül: van, aki be- sokall. Aminek kapcsán azt nyilatkozta: „Ezzel a regénnyel számomra a történet véget ért. A valóságban persze nem ért véget.”

Ami négy évtized alatt történt s ami az elmúlt három év alatt, nem lekicsinyellhető, de lényegét illetően már nem erre az írói tollra kívánkozik. Arra, amely megírhatta az eposzt. Az ő története így kerek, ennél nem is lehetne kerekebb.

Az a több mint fél évtized, amit K. G. Gy. ott töltött, egyedi, megismételhetetlen adománya a létezésnek egy lesz- író számára. Sarkos igazságok, a nietzschei A tragédia ere­dete értelmében vett dionüszoszi élmények forrása a mandatárius hatalom ellen folytatott s az első arab-izraeli háború a huszonéves, bori munkaszolgálatot túlélt fiatal férfinak, aki szembesül itt mindazzal, ami az előzményekkel egy életre elegendő anyag a világ kimondá­sához s az ember ábrázolásához. Gonoszhoz és jóhoz egyaránt. Volt kiszolgáltatott és halába szánt, lett fegyveres, aki ölt és foglyokat kí­sért. Férfiakat, akik őt ölték volna meg, és fiatal nőket, akik neki és társainak voltak kiszolgáltatva.

A bölcs kevés szóból is ért. Le­gyen elég ennyi egy pályakezdés vázlatához.

*

K. G. Gy. megveszekedetten balol­dali. Nem ideológiák szószólója­ként, erre alkatilag alkalmatlan; nem igazán esszéizáló, teoretikus elme, inkább szenzibilis, lobbanékony, aki vérbeli íróként, sorsokon át­eresztve, azokkal együtt érezve fog­lal állást, a másik, az elesett iránt érzett szolidaritásból. Kétségtelenül belefonódott e szemléletmód művei szövetébe. Szerencsét­lensége, hogy korabeli hazai kritikusai ezt a reális társada­lomkritikát fújták fel, harsogták kórusszerűen, hogy kiegyen­súlyozzák egyébkénti elragadtatásukat, palástolják a kritika lehetetlenségét ott, ahol a szabad beszéd korlátai a műbírálat­ra is kiterjedtek. „Sok feltételezésről, amit a könyvről írtak, nekem fogalmam sincs” – vágott vissza egy interjúban a Bogatirra utalva.

Tény: K. G. Gy. is rossz időben volt tagja a pártnak, s bizonyos lelkiismeret-furdalást érez ezért. Mentségére szol­gáljon, bár menthetetlen időben lépett be (1957) jókor, jó korán (1969) mondott búcsút az MSZMP-nek.

*

Nem volt benne elfogultság egyetlen ábrázolt nációval szem­ben sem. Nem történelemkönyvet írt, de a realista ábrázolás során a szenvedő erkölcsileg megigazul. A zsidók felszisszentek: arabbarát, öngyűlölő? Kíváncsi lennék a Trilógia arab fogadtatására. Talán az felmentené.

Tudja, hogy vannak bizonyos nemzetkarakterológiai igaz­ságok, de ezek nem misztifikálhatok, mert a kivétel nem erősíti a szabályt. „Mesterségesen megtörték két nép békés egymás mellett élését” – meséli a gedérai arabok kitelepítésé­ről. Fájdalommal beszél a történtekről s bizonyos értetlenség­gel. Emlékszik az arabok kegyetlenségére, de nem felejti Dir Jaszint sem, ahol zsidók mészárolták le egy falu civil la­kosságát, több mint kétszáz lelket.

Az igazi córeszt nem az „eredeti” nációk alapján szegregálódó társadalom szatírája, nem a karikaturisztikus Begin-portré a Bogatirból, nem a harmadik kötet magyar-zsidó szereplőinek, a részeg szatmáremek vagy az antiszemita vic­cek típusfiguráját idéző, csak magyar könyveket tartó, új olé könyvkölcsönzőnek a szánalmas figurája hozta K. G. Gy. fejére, hanem A történet vége (első kiadásának) 291. oldala. Az a jelenet, ahol katonák fognak el egy fiatal arabot, igazol­tatják, majd látványosan elengedik, s a következő pillanatban egyikük, egy szabre fiú hátba lövi egy zsákmányolt és im­portált Schmeisserrel, az SS közismert géppisztolyával. Mindannyian láttunk már ilyen epizódot világháborús filme­ken, ahol nácik végeztek így áldozataikkal. Ezért hördült fel az izraeli magyar sajtó, ezért sokkol valóban ez a momentum, s szisszenünk fel mi valamennyien, borzongva és feszélyezetten, s mondjuk ki a szégyenteljes kérdést: lehetséges, hogy egy zsidó képes ilyesmire?

K. G. Gy. tudja a választ: az őrjárat tagja volt.

*

Két magyar rabbi beszélget a kilencvenes évek közepén egy kóser étteremben. Az egyik az ötvenhatos forradalom óta a szabad világban praktizál, a másik itthon kényszerült át­vészelni a diktatúra évtizedeit. A helyzetükből adódó kü­lönbség s a valahai azonosság nyilvánvaló.

Együttes erővel szidják a Bogatirt – még csak nem is A történet végét -, hogy az a bolsevik anticionista politika apológiája, s elfogultan, torz módon ábrázolja Izraelt. Bár lehetne megrendelt politikai üzenettel remekművet írni, mon­dom cinizmussal. Bár ott lettek volna e művek élményfor­rásánál, hogy kézzelfogható bizonyosság lenne számukra az, amire ma kétkedőén és indulattal legyintenek.

De miért is ez az indulat? Miért a mottóban idézett mér­hetetlen harag?

Számon kérhető volna egy Izraelt a maga tökéletlen­ségében ábrázoló, a tárgyhoz méltóan szikár hangvételű regénytrilógián s a vallástól eltávolodott baloldali interna­cionalista szerzőjén az egzisztencializmus hazai „felfedezé­se” és irodalmi térnyerése idején az ahavat Jiszrael öncen­zúrája?

Számon kérhető-e a vallási igazság, a közösségért viselt egyéni felelősség az alkotó, ezért hangsúlyosan egyedül-, kívül- és esetenként szükségszerűen szembenálló individuu­mon, vagy a mű igazságán? A dacos csak azért is némaság szolidaritása a megszólalón, mert ha a cenzurális viszonyok közepette a szépről és a jóról nem szólhatunk, akkor a reális se jelenhessen meg, mert úgy tűnhet, hogy egyes kiragadott elemeiben a diktatúra ideológusait igazolja?

Vagy számon kérhető-e a szinte kötelező félelem s az ebből eredő „kettős beszéd” hiánya, a mást mondunk, mint gondolunk demoralizáló gettóelve azon, aki nem fél?

Számon kérhető-e a gyökértelenség korhű ábrázolása, ha az újjászülető nemzet kulturális vákuuma a regényidő idején még nem töltődött föl a számtalan hajszálérből éltető ned­vekkel?

Számon kérhető-e másfél évtized munkáján az időközben megszakadt magyar-izraeli diplomáciai viszony?

Számon kérhetők-e az igazi alkotáson, irodalmon kívüli szempontok?

A válasz természetesen csak nemleges lehet. Kritizálható a szerző téves politikai nézeteiért, egykori pártállásáért, a zsidóságtól való eltávolodásáért, ám regényei koherens mű­vek, nyoma sincs bennük azoknak a sanda megfontolá­soknak, amelyekkel megrágalmazták. Ez utóbbi feltevés a zsidó paranoia, sértettség és űzöttség, befelé fordulás és túlkompenzálás jellegzetes kreatúrája, évezredes kiszolgálta­tottság, megalázottság neurotikus következménye. Ha hibá­zunk, s mások rosszat mondanak rólunk, mi nem gyakorol­hatunk önkritikát, ha ez méltányos lenne is – ez az uralkodó szempont rendszersemleges és tárgyunkon messze túlmutató realitás a hivatalos zsidóság berkeiben, de jócskán akad e szellemiségtől sugárfertőzött civil is.

És nincs az a diaszpórabeli alkotó, aki megúszná e halk exkommunikációt hitsorsosai részéről, ha Izraelt vagy a zsi­dókat olyannak ábrázolja, amilyenek.

*

Az író alapvető feladata, hogy a létezés bármely aspektusáról, műfaja formai szabályai szerint valami eredetit és lényegeset közöljön. Ne kommentáljon, moralizáljon, de ábrázoljon, ez a titka, s ha jó, ettől válik igazán sokkolóvá a mű, hogy nem kimond, de megjelenít, nem maga érzeleg, de érzelmet kelt, ha kell, olykor mértéktartóan poentíroz, szenvtelenül szem­besít azzal, ami van.

A valóságnak az a szelete, amely K. G. Gy. osztályrészéül jutott, hogy írói élményanyagává lehessen, a zsidó történelem legutóbbi kataklizmája volt. Elie Wiesel Hajnal című re­génye erről moralizál, lélektani hátterét adva a dilemmának. Nehezebb választás aligha képzelhető el annál, amikor egyetlen választás adatik: az emberáldozat lehet, vagy leg­szentebb akarata ellenére gyilkos. Gyilkos, még akkor is, ha háború zajlik, s a Ne ölj! tórai tilalom alól ez felmentést ad. A Hajnal végén, egy éjszakányi vívódás után a főhős Elisa elsüti a fegyvert, s ezzel a zsidó történelem új szakaszába lép. Nem szólnak fanfárok. Mert a népek egyénekként nem fo­gadták be őket, népként kell asszimilálódjanak a zsidók, a népek morálját magukévá téve, magyarázza ez a regény.

Rosszabb pillanatokban a fegyveres ember visszaél ha­talmával. A háború gyakorta a fegyveresek rosszabb hajla­mait erősíti fel.

A Trilógia nem kommentálja, de ábrázolja a negyvenes évek vége, ötvenes évek eleji burjánzó palesztinai-izraeli televényét, s hangsúlyosan az egyéni sors prizmáján ke­resztül láttatja a közösségit, ami ebben a fénytörésben nem ugyanarról szól. Tudva a hátteret s átérezve a valaha tán lelkesedő, majd elszörnyedő, végül eltompuló átlagember összetett és ambivalens viszonyát a közeghez, melyben él, sokrétűbb, mélyebb benyomást szerezhetünk. A Trilógia kü­lönös ereje abban rejlik, hogy nem expressis verbis válaszolja meg a maga által indukált kérdéseket, szereplői nem esszéizálnak róla hosszas monológok mögé bújva, mégis képes érzékeltetni helyzetük feszültségeit, s épp e ki nem mondás által, őrlődésük következtében válnak átélhetővé történetük mögé rejtett kétségeik, feloldhatatlan ellentmondásokkal ter­helt sorsuk.

Raymond Chandler magándetektív hőse, Philip Marlowe közvetlen rokona Urinak A történet végéből, miként a vad­nyugat hősei is. Hanghordozásuk, gesztusaik, életszemlé­letük rokonítja őket. Rohadt a világ, mondják, s túlélni próbálnak, integritásukat őrizve. Elnyomják szorongásaikat, kemények és cinikusak. A tehetetlen intellektus önvédelme ez, mert a világ rossz, s erejük kevés, hogy változtathassanak rajta. A világot már nem, legfeljebb magukat akarják megvál­tani. Ami megmarad: flegma kívülállásuk, hűvös távolság- tartásuk. Nincs közük hozzá. Nem miattuk ilyen a világ, a világtól ilyenek ők. S ez látszik valamennyiükön. Jel a hom­lokukon. Ez a jel homlokukon.

*

A Trilógia világa helyenként szenvtelenül ábrázolt, szigorú vidék. A szeretettel rajzolt hősök is mind gyarlók. A Juta­lomjáték, negyedik regénye, a Trilógia játékidejét követi, s a magyar „ötvenes éveket” idézi fel. Különös ellentmondás érzékelhető a történelmi periódus hangulatáról szóló általá­nos ismeretünk és a regény világa között. A cseh irodalmi példával ellentétben nálunk nem gyakori a diktatúra abszur­dumát humorba ágyazva felidézni. A Jutalomjátékban a gyarlók is mind szerethetők. Megbékélő irodalmi Moncloája ez négy évtized távlatából a magyar históriának. Amikor számonkérés és jóvátétel a kurrens áru a politika piacán, ez a charmeur előhúz a kalapjából egy humorában, nyelvi ízeiben valami sosemvolt, bukolikus békeidőt felidéző prózát, ahol alig-félig azonosíthatóan mozog a színházi regény színpadán valaha volt író, költő, színész és rendező, s ahol hihető, hogy joggal hiszik, elmúlik ez a córesz is felőlük, eljő egy jobb kor, melyben újra lesz „pezsgő és sósmandula és rafinált ajak­munka”.

*

Aki nem tudná, K. G. Gy. vastagon ismerheti egy vidéki színház kissé poshadt, áporodott, de éppen megereszkedettségében érzéki világát. Dramaturgoskodott ilyenben ele­get. Sztorijait, anekdotáit is társalgókban és öltözőkben, bá­rokban és kisvendéglőkben, albérletek és kölcsönlakások félhomályában csipegethette fel.

Olvasható-e még egy olyan hommage az egykori Niszel-féle kóser kifőzde libatepertős pogácsás, maceszgombócos, sóletes világáról, mint a Jutalomjáték lapjain? Ez az atmosz­féra, a sötétségben is igazi fényt látó derű és a valóban elnéző szeretet, no meg az egész mint konstrukció – a lassan körbepásztázó írói kamera, mely huszonnégy óra alatt a vesékbe is belát -, az arcok, míderek, állólámpák és abroszminták, szerelmi suttogások és ripacsériák mozaikkockáiból saját világot teremt. Szemérmetlenül emberi érzelmekről, hús-vér vágyakról mesél, melyek a kor vastraverzei és harsogó rádió­szózatai mögött meghúzódva a túlélés esélyeit erősítették.

Bár ifjúkora és érett férfikora idejére vezet vissza a tör­ténet, a végéről értelmet nyerő s az egészet átható gyengéd szemlélet az öreg Kardosé. Túl jón és rosszon, ilyen és olyan totalitarizmuson, kicsapongásokon, hangos sikereken és olykori fájdalmas sérelmeken, a maradandó apróságokra össz­pontosító bölcsesség sugárzik át a sorokon. Az öreg szerel­mes ragaszkodása emlékeihez. A másfél évtized, amit a köz­ben félretett regény írásának ideje átívelt, nem okozott stí­lustörést a megformálásában. Nagyon más világ és nagyon más világkép, mint a Trilógiáé. Csak a tárgy által meghatáro­zottan, mintegy írói eszközként, vagy a tér, az idő s a közben zajlott cselekmény drámai hármasa által determináltan? Nincs válasz, maradjon ez a majdani biográfus házi feladata. A Jutalomjáték így kerek, talányosán. Síró-nevető bohóc, pirospozsgás, majd kicsattan az egészségtől. A manézsból kifele menet még visszakacsint. Tudja, a leltár csak hiányos lehet. De tudja, hogy élt, nem is akárhogyan. S tudja, hogy ebbe más is belehalt már.

*

K. G. Gy. népi író, már Veres Péter is utalt rá. Népi zsidó vagy zsidó népi, ízlelgessük a szót! De tényleg, ha a népinek címkézett kortárs magyar irodalom tárgyválasztása, szem­léletmódja, nyelvhasználata, stílusa alapján soroltatik e kategóriába, nem túlzás azt állítanunk, az egykori gedérai mezőgazdasági munkás, a Hagana katonája, későbbi izraeli rendőr, még későbbi pesti kőműves, győri színházi drama­turg és kávéházi librettószerző a Trilógiával középkorára echte népi íróvá érett.

Kinek a regényei ezek? Kritikusai megnyomták a jelző hangsúlyát, amikor arról beszéltek, a Trilógia magyar mű, írta egy alkalommal Réz Pál. Ha tárgya miatt nem kaphatott – anno – nagyobb elismerést, itthon, az elmúlt fél évtizedben ez pótolható lett volna az életműért adott Kossuth-díjjal, különösen a két éve kiadott Jutalomjáték után, melynek megjelenése ilyen regényínséges időkben azért mégiscsak esemény volt.

Nem elég jó könyv a Bogatir? Humbug a nemzetközi elismerés, a több mint másfél tucat külföldi kiadás? Hol, ki előtt és milyen mérce alapján kellene még megmérettetnie? Az éles kontúrokkal operáló realizmus lenne itt és ma ciki, amikor már-már lecseng a posztmodem? Netán a közeg? Mégsem volna a külső szemlélőnek elég magyar az a három könyv?

*

K. G. Gy. négy évtized után, egy róla szóló s évek óta szerveződő portréfilm ürügyén jutott el újra Izraelbe. Lázasan készülődött, tankönyveket kért kölcsön, nyelvtanárt keres­gélt naprakésszé frissíteni héber tudását. Aztán elutazott, visszajött, s rá félévre újra indult, ekkor turistaként látogatta meg az Országot. Az is megváltozott, meg ő is. Mindketten túl bizonyos álmokon és csalódásokon, egymáshoz öreged­tek. K. G. Gy. részéről kétségtelenül fellobbant valami von­zalom, talán nosztalgia, Gedéra, a tenger, az egykori barátok s a ma is kétségtelenül figyelemre méltó katonalányok miatt, a középkorú Izrael iránt.

Van-e abban öregkori szentimentalizmus, hogy a nagy találkozások élményével, a „ha fiatalabb lennék, biztos ott élnék” felindultságával tért haza, nem tudom. Valami történ­hetett közöttük. De hogy K. G. Gy-nél az előbb idézett mondat csak különös fénytöréssel értelmezhető, abban bi­zonyos vagyok.

*

Ha mostanság nem ír forgatókönyvet, nem bajlódik jól fizető munkákkal, melyekre csak legyint, nem lohol adóalap-csök­kentő befektetések után, K. G. Gy. olykor nyugdíjasklubba jár, a Salomba. Már másodszor hívták meg az „öregek”, mondja leírhatatlan hangsúllyal, s nekem el kell nyomnom mosolyom, hiszen kortársairól beszél. Van persze igazság abban, amit mond, hiszen egy-két kósza szívműtéten és el­húzódó kezelésen kívül semmi nem utal életkorára. Akik általában körülveszik, amiről és ahogy beszél vagy ír, ahogy a világot látja, arra utal, hogy fényév választja el hallgatóitól. Mintha nem ugyanannak a századnak lettek volna át- és túlélői, nagyjából azonos kondíciókkal.

Még a végén zsidó lesz belőlem. Ez a te bűnöd!”, vágja két év óta e sorok írójának fejéhez, miután egy nyilvános beszélgetésre készülődve, a téma hangsúlyosan felmerült. A magunk részéről ezért minden tőlünk telhetőt megtettünk és megteszünk. Bár K. G. Gy. élete eseményekben gazdag, élményekben dús volt eddig, későn érő típusnak mondható. Amilyen sületlenségeket tudott nyilatkozni az asszimiláció szükségességéről, illetve ez elől kitérve voltaképpeni befe­jezettségéről vagy két évtizede, megérdemli e késői túlada­golást. Van mit bepótolnia.

*

Egy ember, aki így beszéli a lason kodest, aki fejből híjjá a Kohelet sorait, énekli a Sir hasirimet, „ahogy a falasák”, négy évtizeden keresztül parlagon hevertette magában e tudást és élményt, mintha kívülről és felülről nézné. Csak néha, amúgy öregesen érzékenyült el.

Évekkel ezelőtt a Dohány utcai zsinagógában, Joseph Malovany koncertjén az első sor közepén ült, s révült tekin­tettel hallgatta a New York-i Fifth Avenue zsinagógája kán­torának énekét. Amikor az nem tudott egy jiddis kifejezést összekötőszövegéhez, izgalomba jőve kiabált fel a bimához, kisegítve régi ismerősét. Egy gyerek öröme tükröződött az arcán, ott, a koncerten.

Nem kapkodta el, hogy újra beszélő viszonyba kerüljön énjének ezzel a regiszterével, s ebben bizonyára jelentékeny szerepet játszottak a Trilógiája fogadtatása kapcsán nyil­vánosságot kapott izraeli magyar s az itthon szóban terjedt, ezért megcáfolhatatlan, hitsorsosaitól eredő vádak. Megle­het, közrejátszott ez abban is, hogy keveset írt. Aki ezt cáfolni tudja, kérem, ne tegye. Legyen e magas labda az ő fájdalom­díja, csapja le, ha kedve tartja.

*

Nem kapkodta el tehát az életművét, s e nem kapkodás határideje folyamatos. A hatvanas évek közepétől egy év­tizeden át írta a negyvenes évek második felét. A hetvenes évek végét, majd a kilencvenes évek kezdetét fordította az ötvenes évek elejére. Tervei között szerepel egy palesztinai tartózkodást megelőző történet, mely a jugoszláv partizánok között töltött időre eső egynapos szerelem krónikája, amiből részben arra lehet következtetni, hogy a világ mint téma, számára elsősorban ifjúkora szemüvegén keresztül érdekes (élményíró, s a dolgok akkor történtek meg vele), részben arra, hogy kiegyensúlyozott és optimista. Ha ebben a tem­póban halad, nyugdíjas esztendőinek kezdetét valamikor 2010 és 2020 között dolgozza majd fel (akkorra tisztulnak le benne mai élményei), a rendszerváltás, majd az újabb elit­váltás ismét glosszázható éveit 2025 körül. Nem féltem. Valaki előbb-utóbb megtanítja számítógépen szöveg­szerkeszteni, aztán meg vett egy jobb menedzserkalkulátort, a leglényegesebb dolgokat addig feljegyezni oda. Hogyan is várhatnánk el egy ilyen különösen lusta írótól, hogy matuzsálem korában mindenre emlékezzen.

Én, gondolom, ahogy most sem, akkor sem leszek képes megbirkózni a modem technika vívmányaival, úgyhogy a Megírandók dossziéba teszem most el nem sütött bekez­déseim kusza kéziratát, hogy a 2025 májusában megjelenő Szombat számból ki ne maradjon egy poén sem, ha századik születésnapján köszöntjük.

Címkék:1995-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ó, azok az első páncélosok…

...1947 telén! Minden kis lakatosműhely az országban a páncéllemezeket kovácsolta, melyekkel a korábban zöld­séget szállító teherautókat bontották be. A lemezekbe...

„Mi” is felelősek vagyunk?

AKI A ZSIDÓ KÖZÖSSÉG tagjának tartja magát, valószínűleg úgy érzi, hogy joggal mondhatja egy háború után született, felelősen gondolkodó nem...

Close