Szombat előfizetés 2017

Jutalomjáték

Írta: Kardos G. György - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

regényrészlet

Csend támadt hirtelen a strandon, mintha valamennyi fürdőző meghallotta volna Csikszereday Ernő kinyilatkozását. Aztán újból csobban a víz, távolabbról egy labda csattanása hallatszik, s megszólal a hangszóró is: „Te büszke kozák…”

Néhány lépésnyire az öltözőtől, Dr. Piróthné elmélyülten gusztálja a lapjait. „Te büszke kozák dúdolja szórakozottan add vissza az órám…”

Stark bácsi az irodában hallotta meg Csikszereday Ernő kiáltását, Bozsik kartárs széken ült és ábrándozott. Az irodába azért nyitott be, hogy kiválogassa a következő négy lemezt. Azon tűnődött éppen, hogy a Van egy kis Csepelemmel, vagy a Te büszke kozákkal kezdje-e a fürdővendégek szórakoztatását, amikor észrevett az asztal sarkában egy levelet. A levél Bozsik kartársnak szólt és Stark bácsi úgy érezte, hogy neki ezt a levelet haladéktalanul el kell olvasni. Már a megszólítás is bizsergető izgalmat váltott ki Stark bácsiból, kiderült ugyanis, hogy Bozsik kartárs kettős életet él, mint a Schőberl bútor, amely nappal fotel, éjjel ágy.

Apci, már megint rossz voltál – kezdte a levelet az a bizonyos T. M. Tótfelpécről – ahogy ez a boríték hátoldalán olvasható volt – s aki aztán így folytatta: Három autóbuszhoz is kigyalogoltam az ínhüvelygyulladásommal, és ki az, aki nem jött? A nagy Bozsik Béla. Az igazgató elvtárs. Tudod, kinek lehetsz te nagy ember, Bozsik Béla? Aki nem ismeri még, amikor a medencét klóroztad és hordtad a virslit a Szántó méltóságos úrnak. Akkor jó voltam neked ott a masszőr asztalán, meg a családi kádban. Emlékszel még, te nagy Bozsik Béla? Menj csak be egyszer a hármas kabinba, még mindig ott van a szív, amit te véstél az ajtóba a bicskáddal, amikor én már a hipermangános lavórban ültem, és amikor te azt mondtad, hogy csak velem tudsz kettőt, mert te mindig egylövetű voltál. Én meg bolond, ártatlan szívvel elhittem neked mindent. Akkor még nem gondoltam, hogy egy szajha fog elvenni tőlem, egy Mucsi Bözsi, aki még azt is be tudta mesélni neked, hogy csak a Schlummer volt előtted. Hát a Bakos? Hát a Mikovics? Hát a Steffkó? De te mindent elhiszel, amit az a puncimanci turbékol a füledbe, neki nem kritizálod a cicijét, meg azt a szép festett, dajerolt haját. Én nem várhatok órák hosszat egy hidegdajerra, nekem ott van a pártoktatás meg a népnevelés, most már készülünk november hetedikére is. Ha nem volna nekem a Párt, talán már nem is élnék. Azt is hallottam, hogy tagjelöltet akarsz csinálni belőle, ha ezt megteszed, lesz egy-két szavam a Lombos elvtárshoz. Térj észre, Apci, te, aki annyit adsz a politikai fejlettségre, lásd be végre, hogy nem való hozzád ez a nő…” Eddig olvasta csak a levelet Stark bácsi, aztán visszatette az asztal sarkára és hozzálátott, hogy sorba rakja a lemezeket. Úgy döntött, hogy először jön a Te büszke kozák, aztán a Van egy kis Csepelem, aztán a Zsüliettnek nincsen nadrágja, és a végére marad az Ahmed, szólt a kalifa, Bagdadban egy moziba! A levéltől Stark bácsi egy kicsit elszomorodott, mert a saját árvaságára gondolt. Nincs nagyobb árvaság a világon, mint amikor az ember már a postást sem várja. Ebben az évben mindössze két levelet kapott, az egyiket a zsidó Szentegylettől, a másikat egy ismeretlen asszonytól, aki aziránt tudakozódott, hogy nem találkozott-e a férjével Sztari Oszkolban. Ezért a Bozsik kartársért akiről a legjobb indulattal sem lehet elmondani, hogy egy Adolph Menjou két nő is harcol, P. M. Tótfelpécsről, meg a Mucsi Bözsi, akit mellesleg Stark bácsi is jól ismert, ő hozza a Magasépítő Vállalat konyhájáról a Május 1. Egészségügyi és Népfürdő dolgozóinak az üzemi ebédet. Nagyon rendes lány, Bozsik kartársnál legalább húsz évvel fiatalabb, szép szelíd halszeme van. Stark bácsihoz különösen barátságos, amikor összeszedi a tányérokat, mindig megkérdezi tőle: „Ízlett az ebéd, Stark bácsi?” Amire Stark bácsi rendszerint ugyanazt válaszolja: ,,Finom volt, nagysád. Utoljára Auschwitzban ettem ilyen jót.”

Stark bácsinak már családja sincs, egyetlen rokona maradt csak életben, egy nagybátyja, a nyolcvanöt éves Grósz Izsó, aki korához képest elég fürge hozzá, hogy Stark bácsit minden héten húsz-harminc forinttal megpumpolja. Izsó bácsi világéletében mindig pumpolásból élt, utolsó rendes foglalkozásának emléke még a Monarchia sóskifli illatú világába vész, Izsó bácsi akkor Bécsben ügynökölt margitszigeti forrásvízzel, krischtali wasserrel, ahogy ő szokta mondani. Grósz Izsót a zordon napokban csak azért nem vitték el, mert egy ismerős nyilas jött érte, bizonyos Tóth testvér, aki a maga böllérbicska szagú kedélyével így hangoskodott a szobában: „Maga még él, maga kövér zsidó? Na majd én gondoskodom róla, hogy ez a dolog megszűnjön.” Mire Izsó bácsi méltatlankodva megfenyegette reumától meggörbült ujjával: „Magának nem tartozom semmivel, Tóth úr! Maga nekem ne csináljon kellemetlenségeket.” A nyilas elröhögte magát és békén hagyta Izsó bácsit, aki azontúl egy dörneri parasztnál húzódott meg, mint erdélyi menekült.

Stark bácsinak nem a családja hiányzik, sok örömet soha nem lelt a családjában kivéve persze szegény Arankát, aki egy príma asszony volt -, neki a meghitt kapcsolatok elmaradása fáj a legjobban. Milyen különös is a sors. A drága, felejthetetlen emlékű Aranka életében több ilyen meghitt kapcsolata akadt, mint a halála után. Amióta meghalt a csodálatos, pótolhatatlan hitves, talán ha három személy fordult meg mindössze Stark bácsi megereszkedett epedáján, egy volt jegyszedőnője, aki csak repríznek számított, egy takarítónő a színházból, aki ellopta utolsó értékét, egy sévres-i Pierrot figurát, és egy boldogtalan asszony, aki minduntalan azt hajtogatta, hogy ő nem tucatnő, ő egy zsidó asszony, ezért aztán ötven forintot kellett adni neki. Persze, egyikkel sem volt a dolog olyan „ausserordentlich” finom, mint amiért hajdanán egy csokrot állíttatott össze a Steiner Vili virágkereskedésében. Stark bácsi nem a pállott utóvizeket hagyó kalandokra vágyik, hanem igazi szenvedélyre. Hiszen még egyáltalán nem olyan öreg. Egy ötvennégy éves férfi, ha megfelelő egyénnel kerül össze, még nagyon érdekes, finom dolgokat képes mutatni. Stark bácsi arról sokat tudna mesélni, csak sajnos nincs kinek.

Csikszereday Ernő az egyedüli, aki meghallgatja, igaz, hogy közismerten buta ember, de mégiscsak abban a világban élt valaha, amelyben flitteres ruhájú lokálnők nyüzsögtek, volt pezsgő és sósmandula és raffinált ajakmunka. Az is igaz, hogy a pedikűrös leginkább hallgat, amikor Stark bácsi az érettkori szerelem lehetőségeit fontolgatja, akkor mutat csak némi érdeklődést, ha Stark bácsi már igen-igen elveti a sulykot. A minap például, amikor Stark bácsi azt állította, hogy ő egy este tizenhatot is képes csinálni, Csikszereday Ernő felkapta a fejét.

– Nono. Ilyet már ne mondjon, Stark. Ilyesmi nem létezik.

– Számoljon csak, Csikszereday úr mondta huncut képpel Stark bácsi. Nyalsz meg nyalsz, az tizenhat.

Ezt a jó mondást a színházban hallotta Stark bácsi Joó Aladártól. A színházban nagyon sok olyan ingerlően ordináré dolgot hall, amilyet soha nem hallott korábban. Ezért aztán a színház az egyedüli vigasz magányos életében. A felvonások közötti szüneteket követően, ha már elmosta a büfében a poharakat, mindig van egy félórácskája, amit a művésztársalgóban tölthet. Itt végre magába szívhatja azt a légkört, ami már gyerekkorában is vonzotta, a színház bűvös légkörét. S még mindig nem bír betelni az élménnyel, hogy a színészek, akik néhány perccel ezelőtt életre-halálra viaskodtak a színpadon, a társalgóban szovjet tábornoki egyenruhában snóbliznak, vagy rokokó parókában, karddal az oldalukon folytatják a félbehagyott ultipartit, s közben ilyesféléket mondanak: „zöldike, pintyőke fúr-farag és krampácsol”, s néha azt is mondják, hogy: „makkot kapott a táborba Csumbuk János Péter”. Tavaly egy ízben beugrott statisztának, ez is megrázó élmény volt, reszketett a lába és alig kapott levegőt az izgalomtól, amikor a Dohányon vett kapitány című darabban beterelték a színpadra, mint egyikét a bojároknak, akiknek a cár éppen letörni készül a szarvát. Friedmann úr, a színházi fodrász hosszú vörös szakállt ragasztott neki és bozontos bajuszt, hasán a naftalin szagú lila düftin köpenyt tányérnyi csillogó strassz fogta össze, a fejébe malomkő nagyságú szőrmekucsmát nyomtak. A jelenet Nagy Péter palotájában játszódott, ahol a betóduló kardalosokból, segédszínészekből és díszítőkből álló bojárság elhelyezkedett az asztalok körül. Az utasítás szerint nehéz kupákat emelgettek, s közben dacosan legyintgettek, ezek a dacos legyintések a cárnak szóltak. Nagy Péter akit Fodor Kálmán alakított egyszer csak megelégelte a bojáros viselkedését, döngő léptekkel elindult az asztal felé, ahol Stark bácsi emelgette a kupáját, s megállt az asztal előtt egy mélyből jövő, rekedt hördüléssel: „Nézzetek a szemembe, bojárok!” Stark bácsi a többi bojárral együtt engedelmesen a cár felé fordult és borzasztóan megijedt. Fodor Kálmán szemében tébolyult, kegyetlen, mindent elemésztő tűz lobogott, s még a szája széle is rángott az indulattól, amikor így folytatta vésztjósló szenvedéllyel: „Ezentúl reszketni fogtok tőlem, bojárok.” S hogy nyomatékot adjon a szavainak, összezárt öklével felnyomta Stark bácsi állát és az arcába sziszegte: „Különösen te, Szemjon Szemjonovics”. És ebben a megfagyott dermedt pillanatban, tekintetében a sértett hatalom dúlt fenségével a szája széléből azt susogta a megfélemlített Stark bácsi fülébe: „Maga nem egy bojár, Stark maga úgy néz ki, mint a Reb Menahem Ciceszbejszer.”

Stark bácsi számára egy kálvária volt minden pillanat, amit a színpadon töltött. Szerencséjére a harmadik előadás után a masztixtól szőrtüszőt kapott az arcára, s így a kínjai hamarosan véget értek. S ha nem is szándékozott többé fellépni, a kulisszák mögötti világ lassan vérré vált benne, mint a kánikula idején a Brinnerben felhajtott hideg ser. Stark bácsi egy egész rövid idő óta szorongó reményeket táplál magában, hogy a színház a magánéletében is változásokat hoz létre. Ahányszor visszagondol arra, ami a minap történt, egész lelke felborzolódik.

Négy nappal ezelőtt játszotta a színház utoljára a Támadás hajnalban című darabot, amelyben Rendessi Ilka, ez a mélyhangú nagy művésznő egy kivégzett partizán feleségét alakítja. Rendessi Ilka a jelenete előtt megkérte Stark bácsit, hogy hozzon neki két féldeci rumot egyben. Stark bácsi térült-fordult, amilyen gyorsan csak lehetett, s amikor visszatért a rummal, Rendessi Ilka már az ügyelőpult mellett állt és az ügyelő készült inteni, hogy: színpadra. Még megvárta, amíg Rendessi Ilka felhajtja a két féldecit egyben, s már intett is. Akkor Rendessi Ilka csak úgy „en passant” Stark bácsit a tarkójánál fogva magához húzta és szájon csókolta, úgy csókolta szájon, hogy Stark bácsi szinte a manduláján érezte a nyelvét. Ettől Stark bácsi valósággal megbénult, állt, álldogált egy helyben és öntudatlanul a szája szélét nyalogatta. Azután még mindig kábultan az ügyelőpult mellé húzódott és benézett a színpadra. Rendessi Ilka a halott partizán Horn Franci mellett térdepelt és szívet tépően zokogott: „Jevdokim!… Mit tettek veled, Jevdokim?!…” Horn Franci közben pajkosan az orrát mozgatta, de ezt csak az ügyelőpult mellől lehetett látni. Nemsokára szünet következett és Stark bácsinak vissza kellett menni a nézőtéri büfébe, aznap este már nem is találkozott Rendessi Ilkával. Az előadást követő három napon Rendessi Ilka a közelében sem járt a színháznak és így Stark bácsi már a negyedik napja viaskodik lelkében azzal a levegőben lógó tisztázatlan csókkal, amely ifjúsága olvasmányainak emlékét idézte na ja, hol vannak ma már az ilyen gyönyörű, szerelmes könyvek, a Jön a rozson át, vagy Eschsruth Natháliától a Lengyelvér. De ma ismét a Támadás hajnalban megy a színházban, és Stark bácsinak van egy spúrja, hogy ezúttal valami történni fog. Az is megfordult az agyában, hogy előadás előtt elhelyez egy kis csokrot a művésznő asztalán, nem túl drágát, inkább csak jelképszerűt, egy aláírás nélküli névjegykártyával és csak néhány szerény szép szóval éppen, mint amikor felejthetetlen emlékű Arankának küldte az előző éjszaka kiérdemelt rózsákat: „Du bist wie eine Blume so hold und schőn und rein!…”

A regény az Ab Ovo kiadó gondozásában a júniusi könyvhétre lát napvilágot.

Címkék:1993-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hámisá hum’sé Torá

Érdekességek a Tóráról (Sávúótot hívják „Z’mán máttán Toráténúnak” is, azaz „A Tóra ideajándékozása időpontjának”. Az ünnep elmúlt ugyan, mire ezek...

A zsidók „panamáztak”?

Mint köztudomású, a Panama-csatorna építését addig nem látott botrányok, megvesztegetések kísérték. Ezekről a visszaélésekről nevezték el később az ilyen kétes...

Close