Szombat előfizetés 2017

Júdea – Amerika – Anglia

Írta: Philip Roth - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Shuki, amikor megtaláltam a szerkesztőségben, először azt sem értette, ki van a vonal túlsó végén. Amikor aztán felfogta, elképedést színlelt. Mit keres az ilyen rendes zsidógyerek erre mifelénk?

Minden húsz évben egyszer eljövök megnézni, jól mennek-e a dolgok.

Pompásan mennek, mondhatom – felelte Shuki. – Ballagunk szépen a tönk felé, válogatott útvonalakon. Olyan szörnyű a helyzet, hogy már viccelődni sincs min.

Tizennyolc éve találkoztunk utoljára, 1960-ban, eddigi egyetlen izraeli utam idején. Első könyvem, a Felsőbb osztályba léphet ugyanis „ellentmondásosnak” ítéltetett – kiérdemelt egy zsidó díjat meg jó néhány rabbi haragját -, ezért meghívtak Tel-Avivba, vegyek részt egy nyilvános írói vitán, ahol amerikai zsidók és izraeliek cserélnek eszmét „A zsidó az irodalomban” témáról.

Shukinak, jóllehet csak néhány évvel volt idősebb nálam, 1960-ban már tízéves ezredesi szolgálat volt a háta mögött, s épp ottjártamkor nevezték ki Ben Gurion sajtóattasséjává. Egyik nap engem is magával vitt a miniszterelnöki hivatalba, hogy kezet rázhassak „az Öreggel”; ám ez a kétségkívül különleges találkozás tanulságosság tekintetében mégis eltörpült az ebéd mellett, melyet előtte költöttünk el Shuki apjával a Kneszet étkezdéjében. Hátha tanulsz valamit egy egyszerű izraeli munkásembertől – mondta Shuki. – Ő meg imád itt ebédelni a nagykutyákkal. – A papa persze azért szeretett annyira a Kneszetben ebédelni, mert a fia ott az ő politikai bálványának a jobb keze.

A hatvanas évei közepén járó idősebb Elchanan változatlanul hegesztő volt Haifában. Ogyesszából vándorolt be Palesztinába, az akkori brit mandátumba 1920-ban, amikor bizonyossá vált, hogy a szovjet hatalom ellenségesebb a zsidókkal, mint ahogy orosz zsidó hívei várták. Amikor eljöttem – magyarázta a brit irányítás alatt tanult jó angolságával, melyet azért erős akcentus terhelt -, már kiöregedtem a cionizmusból. Huszonöt éves voltam. Nem volt erős ember, de a keze, az igen: egész figurájában ez a rend kívüli két kéz vonta magára a figyelmet. Tökéletesen kerek, szelíd arcán, melyet nem húzott alá az áll – enyhén csapott volt inkább, semmint keményen előreugró -, nem akadt más jellegzetes vonás, csak a kedves, melegbarna szempár. Az őszülő Elchenan termetre is jócskán elmaradt magasra nőtt fiától, s az ízületeket nyomorító fizikai munkában még kissé meg is hajlott a háta. Ha szemben ül velem a buszon, valószínűleg észre se veszem. Vajon mennyire értelmes ez a semmitmondó külsejű hegesztő? Annyira mindenképp, hogy tisztességgel gondoskodjon a családjáról, hogy fölnevelje Shukit meg az öccsét, aki építész Tel-Avivban, és persze volt annyi esze 1920-ban, hogy rájöjjön: ha meg akar maradni szocialistának meg zsidónak, el kell jönnie Oroszországból. Beszélgetés közben aztán kiderült, hogy nagyon is vág az esze, sőt, ha arról van szó, hogy engem próbára tegyen, játékos, költői fantáziáját is latba veti. Nem is úgy néztem rá, mint „egyszerű” kétkezi munkásra – de hát nem vagyok a fia. Nem esett nehezemre, hogy saját apámat lássam benne izraeli változatban, apámat, aki akkoriban még javában űzte pedikűrösi praxisát odahaza New Jerseyben. Arra gondoltam, a mesterségbeli különbség ellenére alighanem jól megértenék egymást. Meglehet, hogy mi is ezért értjük meg egymást olyan jól Shukival.

Épphogy nekiláttunk a levesnek, amikor Elchanan rám nézett: – Szóval maradsz.

Én? Ki mondta?

Hát csak nem mégy vissza?

Shuki tovább kanalazta a levest; nyilvánvalóan nem döbbentette meg a kérdés.

Először azt hittem, Elchenan tréfálkozik velem. – Amerikába? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Jövő héten megyek.

Ne gyerekeskedj. Itt maradsz. – Letette a kanalat, és átjött hozzám az asztal innenső oldalára. Különleges kezével megfogta a karomat, fölállított és odakormányzott az étkezde ablakához, amely a modern Jeruzsálem fölött a fallal kör bevett óvárosra nézett. – Látod azt a fát? kérdezte. Zsidó fa. Látod azt a madarat? Zsidó madár. Látod azt ott, fönn az égen? Zsidó felhő. Zsidó számára nincs más ország, csak ez. – Aztán visszavezetett az asztalhoz, hogy folytassam az evést.

Shuki, amikor apja is visszaült a helyére, megjegyezte: – Azt hiszem, Nathant egy kicsit más következtetésre juttattáksaját tapasztalatai.

Miféle tapasztalatai? – Hangja most érdes volt, nem úgy, mint mikor hozzám beszélt. – Szüksége van ránk – magyarázta fiának Elchanan -, méghozzá jobban, mint amennyire nekünk van szükségünk őrá.

Igen? – reagált halkan Shuki, és tovább evett.

Bármilyen szigorú voltam is huszonhét éves koromban,bármilyen kötelességszerűen és makacsul őszinte, nem akartam a barátom jó szándékú, hajlott hátú idős apjának azt mondani, hogy egyáltalán nincs igaza, így hát apa és fia szóváltására csak megvontam a vállam.

Egy múzeumban él! – tört ki dühösen Elchanan. Shuki alig észrevehetően bólintott, mintha már ezt is hallotta volna korábban, így hát apja most egyenesen hozzám intézte szavait. – Rólad van szó. Mi itt egy zsidó színpadon élünk, te meg egy zsidó múzeumban!

Magyarázd el neki, Nathan – szólalt meg Shuki -, magyarázd el, milyen a te múzeumod. Ne aggódj, én már ötéves korom óta vitatkozom vele, úgyhogy megszokta az ilyesmit.

Hallgattam Shukira, s az ebéd hátralévő részében elmagyaráztam – abban a stílusban, amely huszonéves korom ban jellemzett, kivált ha egy apa volt a partner -, elmagyaráztam Elchanannak, túlfűtötten és hosszadalmasan. És nem rögtönöztem: azt adtam elő, amit egy-két napja magamban már leszűrtem háromhetes országjárásomból, melynek során ez a zsidó haza annyira idegen maradt számomra.

Ahhoz, hogy az a zsidó legyek, aki vagyok, magyaráztam Shuki apjának, ami nem zsidóbb és nem kevésbé zsidó, mint amennyire szeretném, nekem ugyanúgy nem szükséges egy zsidó országban élnem, mint amennyire ő, hajói tudom, nem érzi kötelezőnek, hogy napjában háromszor a zsinagógában imádkozzék. Az én hazám nem a Negev-sivatag, nem a galileai dombok, nem az ősi philistiai partvidék, hanem a bevándorlók lakta, iparosodott Amerika: Newark, ahol felnőttem, Chicago, ahol diákoskodtam, és New York, ahol ma egy alagsori lakásban élek, a Lower East Side egyik utcájában, szegény ukránok és Puerto Ricóiak között. Nekem a szent szöveg nem a Biblia, hanem egy sereg oroszból, németből meg franciából fordított regény azon a nyelven, amelyen magam is írok és publikálok egy ideje. Engem nem a klasszikus héber nyelv szemantikai gazdagsága izgat, hanem az amerikai angol nyugtalan lüktetése. Nem vagyok valamelyik náci haláltábor zsidó túlélője, aki biztonságos menedéket keres, hogy befogadják, nem vagyok zsidó szocialista, aki a tőke ártó hatalmában látja minden társadalmi igazságtalanság forrását, nem vagyok nacionalista, akinek szemében az összetartás a zsidó politika szükségszerűsége, nem vagyok se hívő zsidó, se tudós zsidó, sem idegengyűlölő zsidó, aki a gojoknak még a közelségét sem állhatja. Olyan galíciai kereskedők Amerikában született unokája vagyok, akik a múlt század végén maguk is arra a látnoki következtetésre jutottak, amire Herzl Tivadar, hogy tudniillik a keresztény Európában nincs jövőjük, mert ha megpróbálnak önmaguk maradni, óhatatlanul fölgerjesztik olyan vészterhes erők haragját, akik ellen aztán semmi se védi őket. De ahelyett, hogy a zsidó nép megmentéséért vívott harc jegyében hazát alapítottak volna az ottomán birodalom távoli csücskében, a hajdanvolt bibliai Palesztinában, az én őseim csak azért keltek útra, hogy saját zsidó bőrüket mentsék. Ha a cionizmusnak az a lényege, hogy ki-ki maga felelős azért, hogy zsidóként életben maradjon, és ezt a terhet nem rója másra, hát ez volt az ő cionizmusuk. És bevált. Én már nem a katolikus parasztok fojtogató gyűrűjében nőttem fel, nem olyan emberek között, akiket a falusi plébános vagy a helybéli földesúr könnyűszerrel belehajszol a zsidógyűlöletbe; vagy ami még inkább rávilágít a lényegre: nagyszüleim igényét a legitim politikai elismertetése már nem veszélyeztette a körülöttük élő idegen, őshonos lakosság, amelyiknek semmi köze a zsidók bibliai jogaihoz és amelyiket nem hatja meg, hogy mit mondott Isten valamelyik zsidó könyvben a zsidó földről meg a zsidók örökkévalóságáról. Hosszú távon meglehet, hogy én mint zsidó jóval nagyobb biztonságban vagyok a saját hazámban, mint Elchanan, Shuki, meg a leszármazottaik valaha is lehetnek az övékben.

Kötöttem az ebet a karóhoz: Amerika nem egyszerűsíthető le arra, hogy zsidó – nem-zsidó, s az amerikai zsidóknak nem az antiszemiták a legnagyobb gondjuk. Ha azt mondjuk, lássuk be, a zsidóknak mindig a gojok okoznak gondot, ebben lehet némi igazság. Ugyan ki tudná kapásból lesöpörni ezt az érvet ebben a században? Abban pedig, hogy Amerika az intolerancia, a sekélyesség, az ízléstelenség és a brutalitás hazája, ahol az amerikai értékeket mind lábbal tiporják, nem pusztán némi igazság van, hanem meglehet, hogy szó szerint ez a helyzet. Csakhogy, folytattam az okfejtést, tudomásom szerint nem volt a történelemben olyan társadalom, amely a toleranciának arra a fokára jutott volna, amelyet Amerika intézményesített, és olyan sem, amelyik a pluralizmust az önmaga ideáljairól nyilvánosságra hozott képnek ennyire a kellős közepébe állította volna. Csak remélhetem, hogy a zsidó életben maradás és függetlenség Yakov Elchanan-féle megoldása legalább olyan sikeres lesz, mint az a politika és ideológiamentes „családi cionizmus”, melyet bevándorló nagyszüleim képviseltek, amikor a századfordulón át települtek Amerikába, egy olyan országba, amely nem a kirekesztés gondolata körül forgott.

– Odahaza New Yorkban ugyan nem vallom be – mondtam -, de ha Amerikáról van szó, egy kicsit idealista vagyok; talán ugyanúgy, ahogy Shuki is idealista egy kicsit, ha Izraelről van szó.

Nem tartottam kizártnak, hogy Elchanan mosolya azt jelenti, imponál neki, amit mondtam. Imponálhat is, gondoltam, a hegesztő szaktársaktól nyilván nem hall ilyesmit. De bántam is egy kicsit, hogy ennyit beszéltem: félő, hogy túlságosan nekiestem a korosodó cionistának meg a szimplifikáló nézeteinek.

Ámde ő csak mosolygott tovább, mosolygott akkor is, amikor fölkelt, megkerülte az asztalt, karomnál fogva megint felállított és odavitt az ablakhoz, ahonnan kiláttam zsidó fáira, utcáira, madaraira és felhőire. Mennyi szó – mondta végül, s a hangjában bujkáló csipetnyi gunyorosság nekem észrevehetőbben zsidó volt, mint a felhő -, micsoda briliáns érvelés, milyen mélyenszántó gondolatok. Nathan, életemben nem láttam nálad hatásosabb érvet a mellett, hogy mi soha többé ne hagyjuk el Jeruzsálemet.

Ez volt az utolsó szó, amit váltottunk, mert mielőtt még az édességet megehettük volna, Shuki fölhajszolt az emeletre, hogy a megbeszélt egy percre találkozzak a másik köpcös kis úrral, aki így, szemtől szembe, a rövidujjú ingében szintén megtévesztően jelentéktelennek tűnt számomra, mintha az a kis tank ott az iratok meg a családi fényképek között az íróasztalán nem volna egyéb, csak játék, amit a barkácsműhelyében az unokájának fabrikált.

Shuki elmondta a miniszterelnöknek, hogy az imént az édesapjával ebédeltünk.

Ez tetszett Ben Gurionnak. – Szóval maradsz – fordult hozzám. – Jó. Majd csinálunk helyet.

Már készenlétben állt egy fotós, hogy lekapja Izrael alapító atyját, amint kezet fog Nathan Zuckermannal. Nevetősen ábrázol a kép, mert mielőtt a fotós elkattintotta a gépet, Ben Gurion odasúgta: – Ne felejtsd el, hogy nem neked szól a felvétel, hanem a szüleidnek, hogy büszkék lehessenek rád.

Nem tévedett. Apám akkor se lehetett volna boldogabb, ha a fényképen Mózest támogatom lefelé a Sinai-hegy lejtőjén, cserkész uniformisban. Nem egyszerűen gyönyörködött a képben, hanem muníciónak használta, elsősorban abban a küzdelemben, melyben önmagának bizonygatta: nem lehet igaz, amit az én zsidó öngyűlöletemről a vezető rabbik a pulpitusról mondanak a hittestvéreknek.

Szüleim hátralévő életében ez a fotó állt bekeretezve a nappali szoba tévépolcán az öcsém képe mellett, melyen a fogorvosi diplomát veszi át. Apám szemében ez volt a legnagyobb teljesítményünk. Meg az övé.

*

Miután lezuhanyoztam és bekaptam valamit, kisétáltam a szállodábóls az épület háta mögött, a tengerre néző széles sétányon ahol Shukivaltalálkozót beszéltünk meg, leültem az egyik padra. Londonban a zöldségesünk előtti járdán már halomban áll a fenyőfa, Mariával néhány napja már el is vittük Phoebe-t, a kislányát az Oxford Streetre, hogy lássa az ünnepi kivilágítást, de itt, Tel Avivban, kéklett az ég, ragyogott a nap, levél se rezdült, odalent a strandon javában pirult a női hús, s a hullámokban is jó néhányan lubickoltak. Eszembe jutott, hogy útban a West End felé mit is beszéltünk a kocsiban Mariával és Phoebe-vel az első angol karácsonyomról meg a küszöbön álló ünnepi ceremóniákról.

– Én nem vagyok az a zsidó, akinek szörnyű megpróbáltatás a karácsony – mondtam -, de azért nem nagyon veszek benne részt, inkább tisztes távolságból figyelem, antropológus szemmel. – Nekem megfelel – mondta Maria. – Nemigen tehetnél jobbat, mint hogy szép nagy csekkeket állítasz ki. Pontosan erre a részvételre van szükség.

Ahogy ott ültem a padon, zakóm az ölemben, ingujjam feltűrve, és figyeltem az idős embereket, akik a többi padon újságot olvastak, fagylaltot ettek, vagy csak lehunyt szemmel hagyták, hogy testüket kellemesen átjárja a meleg, floridai látogatásaim jutottak eszembe, miután apám, newarki praxisát feladva nyugalomba vonult, s teljes figyelmét a Timesnak meg Walter Cronkite-nak szentelte. A hatnapos háború diadala után a haifai hajógyárak hegesztőpisztollyal fölfegyverzett munkásai között se lehetett több lánglelkű izraeli hazafi, mint amennyi ott, a floridai társasház úszómedencéje körül a nyugágyakban összejött. – Most aztán majd kétszer is meggondolják – jelentette ki apám -, hogy megráncigálják-e a szakállunkat! – Öregedő zsidó baráti köre szemében a harcias és diadalmas Izrael volt az elégtétel a több évszázados megalázó elnyomatásért; a holocaust után teremtett zsidó állam nekik a holocaustra adott megkésett válasz volt, nemcsak a zsidóság elszánt erejének megtestesülése, hanem a jogos harag és a gyors megtorlás eszköze is. Ha 1967 májusában az izraeli védelmi miniszter nem Moshe Dajan tábornok, hanem mondjuk Victor Zuckerman doktor vagy bármelyik Miami Beach-i kollégája, a fehér Dávid-csillag felségjelű tankok simán átrobognak a tűzszüneti vonalakon, és meg sem állnak Kairóig, Ammanig vagy Damaszkuszig, ahol aztán az arabok úgy adják meg magukat, mint a németek 1945-ben, feltétel nélkül – mintha csakugyan 1945-öt írnánk és tényleg ők volnának a németek.

Három évvel az 1967-es győzelem után apám meghalt, így aztán Menachem Beginről már lemaradt. Nagy kár, mert Ben Gurion állhatatossága, Golda Meir önérzete és Dajan vitézsége egybevéve se nyújthatta neki azt a tökéletes önigazolást, amit annyi nemzedéktársa egy olyan izraeli miniszterelnökben talál, aki – külseje alapján – bízvást elmehetne egy belvárosi divatáruüzlet tulajdonosának. Beginnek még az angolságával sincs baj, leginkább apám korosztályának nincstelen bevándorló szüleiére hasonlít, nem úgy, mint teszem azt, Abba Ebané, akire az agyafúrt központi szereposztásnál a zsidók a nem-zsidóknak szóló szóvivőséget bízták. Elvégre azt, hogy immár nem az számít, mit gondolnak a gojok, hanem hogy mit tesznek a zsidók, ugyan ki más tehetné világosabbá a világ előtt, mint a zsidó, akit a könyörtelen ellenség nemzedékeken át kicsúfolt, nevetségessé tett és lenézett a fura beszéde, a csúf külseje meg az idegen szokásai miatt? Apámat már csak az bűvölhette volna el jobban, ha az izraeli hadsereg és légierő főparancsnokaként egy nagyszakállú kis házaló hirdeti ki, hogy a zsidó kiszolgáltatottság egyszer s mindenkorra a múlté.

*

Vége. Vége a pásztorjátéknak, mégpedig a körülmetéléssel szakad vége. Ez az apró sebészi beavatkozás, melyet az újszülött fiú péniszén hajtanak végre, szerinted az emberi irracionalitás alapköve, és meglehet, hogy így van. És hogy ezzel a hagyománnyal még az én némiképp szkeptikus könyveim írója sem akar szakítani, az elárulja neked, mennyit ér a szkepszisem egy törzsi paranccsal szemben. De nézzük másképpen a dolgot. Pontosan tudom, hogy a körülmetélés propagálása teljesen Lamaze-ellenes, és szemben áll azzal a modem törekvéssel, amely meg akarja szabadítani a születést minden durvaságtól, és amelynek csúcselképzelése, hogy a gyermek víz alatt jöjjön a világra, nehogy megrázkódtatás érje. A körülmetélés megrázkódtatás, szent igaz, kivált, ha egy fokhagymaszagú öregember hajtja végre a felséges újszülött-testen, de hát a zsidók talán éppen ezt akarják, az aktus talán éppen ettől a zsidóság leglényege és valóságosságának lenyomata. A körülmetélés a lehető legvilágosabbá teszi, hogy a gyerek itt van, nem pedig ott, hogy idekinn van, nem pedig odabenn – és hogy az enyém, nem pedig az övék. Nincs mese: az én történelmemen és énrajtam keresztül lép be a történelembe. A körülmetélés mindaz, ami a pásztorjáték nem, és az én felfogásom szerint azt nyomatékosítja, amiről a világ szól, márpedig az nem a viszályoktól mentes egység. A körül metélés meggyőzően cáfolja azt az anyaméhbeli gyönyörű álmot, hogy létezik történelem előtti, ártatlan élet, cáfolja a ״természetes” életről szóló csábos idillt, melyet nem zavar semmilyen emberi rítus. Megszületni annyi, mint mindezt elveszíteni. Az emberi értékeket képviselő súlyos kéz mindjárt a kezdet kezdetén lecsap rád, és nemi szervedre ráteszi saját jelét. S minthogy az ember, amikor megszemélyesíti különféle énjeit, egyúttal megfogalmazza saját jelentéseit, én ennek a rítusnak ezt a jelentést tulajdonítom. Nem tartozom azok közé a zsidók közé, akik a pátriárkákkal vagy akár a modem állammal boronálják össze magukat; az én zsidó énem viszonya az ő zsidó ,,mi”-jükkel korántsem olyan közvetlen és fesztelen, mint amilyennek Henry öcsém az övét áhítja, s nincs szándékomban azzal szimplifikálni ezt a viszonyt, hogy a gyerekünk fitymáját lobogtatom. Alig néhány órája, hogy Shuki Elchenannak kerek perec azt mondtam, az én énem szempontjából alighanem irreleváns a körülmetélési szokás. De hát úgy látszik, könnyebb a Dizengoff utcában képviselni ezt az álláspontot, mint itt ülni a Temze parton. Zsidó a nem-zsidók között és nem-zsidó a zsidók között. Itt Londonban – az én érzelmi logikám szerint – rögtön ez lesz a legfontosabb kérdés. A nővéred és anyád segítségével, no meg a tiéddel is, egyszeriben olyan helyzetbe kerülök, hogy feltámad bennem az az erőteljes másság-érzés, amely New Yorkban már-már teljesen elsorvadt, és – ami még fontosabb – elpárologtatta az otthon idilli képét a fantázia megmaradt cseppjeiből. A körülmetélés azt erősíti meg, hogy létezik „mi”, és ez a „mi” nem pusztán a gyerek meg én. Anglia röpke nyolc hét alatt zsidót csinált belőlem, s ha jól meggondolom, talán ez a legfájdalommentesebb módszer. Zsidók nélküli, judaizmus nélküli, cionizmus nélküli zsidót, templom, hadsereg sőt pisztoly nélküli, igazi hontalan zsidót, csak magát a tárgyat, amilyen egy pohár vagy egy alma.

Nemes Anna fordítása

Két részlet a The Counterlife című regényből. Az elsőben Nathan Zuckerman Izraelbe látogat. A második a könyv zárómonológja, mely Mariának szól, Zuckerman angol feleségének, aki közös gyermeküket várja.

Címkék:1994-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Keményedik és szelídül

Ördögh Csilla interjúja Nemes Anna műfordítóval Amikor először beszélgettünk arról, hogy jó lenne találkoznunk, akkor megemlítettem: többen furcsállják, hogy erőteljes,...

Utazás Philip Roth koponyája körül

Kezdhetnénk P. Howard szellemében úgy, hogy keressük az „igazi” Trebitschet. Kezdhetnénk Philip Roth szellemében egy vallomással: a vitaösszefoglaló nem lesz...

Close