Szombat előfizetés 2017

Jóvátételi körkép Kelet-Európából

Írta: Seleanu Magdaléna - Rovat: Archívum, Külpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A szocialista országokban bekövetkezett rendszerváltás elvben lehetővé tette a fasiszta és kommunista rezsimek által kisajátított tulajdon visszaadását az eredeti tulajdonosoknak. Ám az erre szolgáló törvények számos esetben nem kielégítőek, és ami ennél is súlyosabb, diszkriminatívek a zsidósággal szemben.

Az 1992. július 29-én megalakult Jewish Restitution Organization (Zsidó Kártérítési Szervezet, a továbbiakban JRO) azzal a céllal jött létre, hogy koordinálja a kelet- és közép-európai fasiszta és kommunista kormányok által elkobzott magán és közösségi javak visszaszolgáltatására, vagy az ezek után igényelhető kárpótlás, kártérítés iránt tett erőfeszítéseket. A JRO-ban megtaláljuk a World Jewish Congress, a Jewish Agency for Israel, a World Zionist Organization, a Joint, a B’nai B’rith International, és a különféle Holocaust-szervezetek képviselőit. A JRO elnökévé Edgar M. Bronfmant, a World Jewish Congress elnökét választották. A szervezet elnökei azóta több ízben találkoztak a kelet-európai országok vezetőivel egyrészt, hogy megelőzzék a zsidó igények hátrányos megkülönböztetését, másrészt, hogy figyelemmel kísérjék a törvénykezési folyamatot.

A londoni székhelyű, a világ zsidóságát érintő ügyekkel foglalkozó tudományos Institute of Jewish Affairs két elemzést készített a már meghozott, illetve a tervezett törvényekről. Mindkét elemzés világossá tette, hogy a korábban elkobzott vagy államosított zsidó javak visszaszerzése nehézségekbe ütközik, mivel az újonnan megalakult kormányok többnyire a kommunista rezsimek által elkövetett jogtalanságok esetében mutatnak hajlandóságot valamiféle kárpótlás nyújtására. Sok esetben csakis azok a személyek részesülhetnek kárpótlásban, akik jelenleg is az adott országban élnek: ez figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy azoknak a zsidóknak, akik túlélték a Holocaustot és kivándoroltak, gyakorta le kellett mondani állampolgárságukról és vagyonukról. Problémát jelent, hogy a legtöbb esetben csak ״természetes személyek” igényelhetnek kártérítést vagy kárpótlást, a közösségi tulajdonra, illetve az örökös nélkül meghalt személyek tulajdonára nem jelenthető be ilyesfajta igény.

A zsidó szervezetek számos, némely esetben sikerrel koronázott kísérletet tettek az eredeti közösségi tulajdon visszaszerzésére. A helyi önkormányzatok esetenként saját hatáskörükben és semmiképpen sem egy központi utasítás hatására visszaszolgáltattak egy-egy zsinagógát, ám ez csupán a használati, és nem a tulajdonjog átruházását jelentette. Az ilyen visszaadás egyrészt koordinálatlan és véletlenszerű, s ily módon számos közösség igényei nem teljesülnek, másrészt pedig veszélyes precedens, mert egy-egy vallási közösség hajdani tulajdona csak abban az esetben adható vissza, amennyiben azt funkcionálisan hasznosítják. Az Institute of Jewish Affairs szerint ez első pillantásra ugyan elfogadhatónak tűnik, ám mégis immorális és igazságtalan, ha az a társadalom, amely megölte a zsidókat, vagy segédkezeit meggyilkolásukban, azzal érvel, hogy mivel zsidók már nem élnek egy adott településen, nem adják vissza a tulajdont a tágabb zsidó közösségnek”.

Bulgária

1992 novemberében a Minisztertanács megsemmisítette a Bulgáriában élő idegen állampolgárok tulajdonának kezelését szabályozó 1949-es törvényt. A zsidó közösségek tulajdonát (pl. zsinagógák, temetők, iskolák, közösségi épületek, stb.) is e törvény alapján sajátították ki 1944 és 1989 között.

Az 1991-ben hozott szövetkezeti törvény alapján a bolgár zsidók által alapított Shalom Szervezet újjáalakította a Geula Bankszövetkezetet, és visszaigényelte annak hajdani tulajdonát.

Egyelőre semmi nem történt a II. világháború alatt hozott rasszista törvények által érintett személyek kárpótlására. 1941-ben az első törvény többek között elrendelte a 18-40 éves korban lévő zsidó származásúak munkaszolgálatát, korlátozta szabad hivatásgyakorlást, szabályozta a zsidó tulajdonban lévő iskolák, színházak, mozik és könyvkiadók kisajátítását, és olyan hatalmas adót vetett ki a zsidók tulajdonaira, hogy azok rákényszerültek áron aluli eladásukra. 1942-ben újabb törvények születtek, a zsidó tulajdonban lévő valamennyi vállalkozást az állam kisajátította. Elkobozták annak a mintegy 11 400 dáciai és macedóniai zsidónak a tulajdonát, akiket 1943 márciusában Treblinkába deportáltak. Annak ellenére, hogy a bolgár kormány megtagadta a bolgár zsidók deportálását, mintegy 20 000 zsidót ideiglenesen kitiltottak Szófiából, és tulajdonukat, javaikat nyilvános árverésre bocsátották.

Az 1944 szeptemberében a háborúból történt kiugrás után eltörölték a zsidóellenes törvényeket és részben visszaállították a zsidó tulajdont. A kommunista kormány is nyújtott némi kárpótlást, ám ez az elkobzott tulajdon irreálisan alacsony, a háborús időkben megállapított értékbecslésén alapult.

1949-ben a vallásfelekezetekre vonatkozó törvény alapján állami tulajdonba kerültek a felekezeti, közte a zsidó iskolák, kórházak, árvaházak és hasonló intézmények. A korábbi tulajdonosokat jelképesen kárpótolták. Valamivel később, három kivételével valamennyi zsinagógát átalakították múzeummá. 1950-ben a még létező zsidó könyvtárakból kivonták a ״nemzeti zsidó jellegű” könyveket, és közkönyvtárakká alakították azokat.

Csehország és Szlovákia

Az 1990-ben és 1991-ben, még a két ország szétválása előtt hozott kártérítési törvények kizárólag a kommunisták által 1948. február 25. után kisajátított vagyonra vonatkoznak. Azok az eredetileg zsidó tulajdonok és javak, melyeket 1938. után koboztak el s a háború után nem adtak vissza az eredeti tulajdonosoknak, azok örököseinek vagy jogi képviselőinek, a gyakorlatban kimaradtak a kártérítésből.

A II. világháború után két törvény is született, amelyek a háború alatt elkobzott tulajdon kártérítését szabályozták, s amelyek kimondták, hogy mindenféle tulajdon és tulajdonjog átruházása, amely 1938. október 29. után történt, érvénytelennek tekintendőamennyiben az nemzeti, faji vagy politikai üldözés következménye.” E törvények három éven belül ígérték az ilyen vagyon visszajuttatását. S noha néhányan egyénileg visszaszerezték elkobzott javaikat, a törvény gyakorlatilag írott malaszt maradt. Szlovákiában alig-alig történt kártérítés, annak ellenére, hogy a különböző zsidó szervezetek főleg a Faji Üldözöttek Szövetsége (SRP) és a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Tanácsa (USZNO) minden követ megmozgatott ennek érdekében, s a World Jewish Congress is közbenjárt az örökös nélküli zsidó tulajdon kisajátítása ellen. Ez részben annak tudható be, hogy a szlovákok nemigen hajlottak a Prágában hozott törvények alkalmazására. A lakosság ellenkezése a kártérítéssel szemben is nagyobb volt Szlovákiában, mint Csehországban, és a törvények végrehajtásával megbízott helyi hatóságok gyakran bojkottálták, kijátszották, de legalábbis lassították a végrehajtást. A zsidó üzleteket és vállalkozásokat nemzeti ״felügyelet” alá helyezték, míg azt a zsidó földtulajdont, melyet a háború alatt a parasztok között osztottak szét a szlovák államban és a II. bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszacsatolt területeken, azzal az ürüggyel vették el ismét ha történetesen vissza is kapta eredeti tulajdonosa -, hogy ״magyar” tulajdon. Az 1948-ban bekövetkezett kommunista hatalomátvétel után a kártérítés megszűnt.

  1. szeptember 1-én lépett életbe a vallásszabadságra és az egyházakra vonatkozó törvény, amely jogi személynek ismeri el az egyházakat, és lehetővé teszi az ingatlanok és más vagyontárgyak birtoklását. Szóba került az elkobzott egyházi vagyonok kártérítése. Néhány egyház és vallási közösség (így pl. a sziléziai evangélikus egyház, a szlovák evangélikus egyház, a zsidó hitközségek) azonban antidemokratikusnak tartotta, hogy ez csupán az 1948. után államosított vagyonra vonatkozik, és 61 parlamenti képviselő önálló indítványt nyújtott be, hogy az 1938. szeptember 29. (müncheni egyezmény) után elkobzott vagyonért is járjon kártérítés.

Csehszlovákia két önálló államra bomlása után a cseh kormány újratárgyalta az egyházak és a vallási közösségek vagyonának kártérítésére vonatkozó törvénytervezetet, amely csak az 1948. után elkobzott javakra vonatkozna. Ez lehetetlenné teszi a nácik által kisajátított zsidó közösségi tulajdon visszaszerzését, amely a háború alatt „német tulaj­donná” vált, és később az állam a „valódi” német vagyonokkal együtt elkobzott. A múlt év márciusában azonban Havel köztársasági elnök kijelentette: mivel a zsidó közösségek tulajdonára vonatkozó törvényeket a háború után a kommunista rezsim nem hajtotta végre, az igény nem évült el, már csak a megfelelő jogi formulát kell megtalálni, azután foganatosítják a kártérítést.

A csehországi zsidóság vezetői szorgalmazzák, hogy külön törvényben szabályozzák a zsidó vagyon után járó kártérítést, s összeállítottak egy listát a visszaigényelt ingatlanokról ezek főleg zsinagógák, temetők, a prágai Zsidó Múzeum, a hajdani B’nai B’rith páholyok tulajdonát képező épületek, valamint a Makkabi sportklubok.

A szlovák parlament 1993 novemberében törvényt fogadott el arról, hogy az országban található egykori zsidó közösségi tulajdont visszaszolgáltatja a zsidó szervezeteknek és a Szlovákiában élő zsidó közösségnek. Ez az első eset, hogy egy kelet-európai kormány elismeri a Nemzetközi Zsidó Kártérítési Szervezetet (World Jewish Restitution Organization, WJRO) a zsidó tulajdonok jogos örököseként.

Meciar kormányfő találkozott Naftali Levi izraeli nagykövettel, a WJRO alelnökével és Israel Singerrel, a zsidó Világkongresszus elnökével, s megbeszélésükön felvetődött az örökösök nélkül maradt hagyatékok sorsa is. A zsidó tárgyalófél kérte, hogy e tulajdonoknak a WJRO lehessen az örököse. A szlovák kormányfő megígérte, hogy ״kedvezően” vizsgálja meg ezt az ügyet.

A két hónappal ezelőtt kelt törvény szerint minden 1938-ig bejegyzett zsidó közösségi vagyonra benyújthatja igényét a WJRO és a Szlovákiai Zsidó Vallási Közösségek Uniója. A szlovák kormány ez év végéig az ország többszáz helységében az egykori közösségi vagyonról részletes listát készít.

A Holocaustban a 120 ezer Szlovákia zsidó háromnegyede elpusztult. Ma mintegy 3000 zsidó él az országban, főként Pozsonyban és Kassán. 25 ezer olyan egykori zsidó tulajdonú házról, lakásról tudnak, ahová senki sem tért vissza a lágerekből. Az ilyen ingatlanok többségét ma mégis lakják.

Meciar azt is megígérte, hogy négy éven belül kiürítik ezeket, illetve bérlőiknek a WJRO-val és a Zsidó Hitközségek Uniójával kell bérleti szerződést kötniök. s azután e két szervezet kapja a lakbért.

Lengyelország

Az ország 3,5 milliós zsidó lakosságának 90 százaléka elpusztult a Holocaust alatt, a zsidó magán és közösségi ingó és ingatlan vagyon túlnyomó többségét, örökösök hiányában, senki sem igényelte vissza. A háború után az elhagyott javakat először az állam felügyelte és kezelte, majd egy 1946 márciusában hozott rendelet az elhagyott, illetve korábban német tulajdonban lévő vagyon állami tulajdon lett azon elv alapján, hogy in absentia az elhagyott vagyon az államra száll. A mintegy

350 000 túlélő (akikből 300 000 a Szovjetunióban vészelte át a háborút), különféle okokból képtelen volt e rendelet által megszabott határidőn belül (1948. december 31.) érvényesíteni jogait; míg például 1947 előtt valamennyi egyenes- és oldalági rokon jogosult volt a kártérítésre, ezután már csakis a szülők, a gyermekek és az elhunytak hitvestársai jelentkezhettek. Ugyanakkor számos túlélőt visszariaszthatott a lengyelek a zsidó kártérítése iránt mutatott ellenkezése egyes esetekben a hatóságok kikényszerítették a zsidó tulajdon visszaadását, s ez hozzájárult az antiszemitizmus fellángolásához, illetve pogromok kitöréséhez 1945 és 1946 folyamán. Így csupán a tulajdonok kis töredéke került vissza az eredeti tulajdonosokhoz, és hatalmas vagyon- és ingatlantömeg zsinagógák, temetők, iskolák, könyvtárak, árvaházak, kórházak, sportklubok, kulturális létesítmények, stb. került állami tulajdonba.

Az említett 1946-os rendelet lehetővé tette ugyan, hogy az elhagyott javak és tulajdonok kezelési és haszonélvezeti jogát a nácizmus üldözöttéin segítő szervezetekre ruházzák, ám kizárta az előírt időhatároktól való eltekintést, vagy azok felfüggesztését olyan igényjogosultak esetében, akiket vis major gátolt jogaik gyakorlásában. Arra sem nyílt lehetőség, hogy az örökös nélküli közösségi tulajdont ugyanannak a vallási felekezetitek más közössége kapja meg: a rendelet egyáltalán nem tesz említést vallási közösségekről, annak ellenére, hogy a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság 1944. július 22-én kiadott nyilatkozata szerint a ,,zsidók … minden segítséget megkapnak életük újjáteremtéséhez”.

1944 végén megalakult a cionista befolyás alatt álló Lengyelországi Zsidók Központi Szervezete (CCPJ), majd röviddel ezután, a Zsidó Hitközségek Központi Tanácsa (CCJRC). A lengyel kormány az előbbit tekintette a lengyelországi zsidóság hivatalos képviselőjének. Eleinte mindkét szervezet bízott abban, hogy visszakaphatják a háború előtti kehilák tulajdonát és vagyonát (melyet többmillió dollárra becsültek), abból megkezdhetik a zsidó nemzeti és kulturális élet újjáépítését, újjászervezését. A két szervezet együtt nyújtott be egy memorandumot, melyben kérték, hogy a Lengyelország különböző részein lévő ingatlanokat helyezzék a CCPJ felügyelete alá, s rámutattak arra, hogy számos zsinagógát a nem-zsidó lakosság használ. A kormány visszautasította ezt a kérést, mivel úgy vélte, hogy a két szervezet nem jogosult a háború előtti zsidó közösségek tulajdonának megöröklésére. Ennek ellenére, mind a CCPJ, mind a CCJRC visszakapott számos épületet, zsinagógát és imaházat.

A háborút követő években 235 településen alakult zsidó hitközség, melyek jiddis és héber nyelvű iskolákat.

Talmud-Tórákat alapítottak, gondoskodtak az árvákról és az öregekről. Zsidó szövetkezetek alakullak, számos zsinagógát és imaházat újjáépítettek, és létrehozták a Zsidó Történelmi Intézetet, valamint egy Zsidó Képzőművészeti Intézetet. 1947-ben. Amikor Lengyelország szovjetizálása felgyorsult, meghozták az első, különféle korlátozásokat tartalmazó rendeleteket; 1949-re pedig szinte valamennyi zsidó intézmény állami felügyelet alá került. Kérdéses, hogy az akkorra már kommunista befolyás alatt lévő CCPJ mennyire érvényesítette igényjogosultságát, hogy az 1946-ban hozott törvény alapján haszonélvezeti jogot szerezzen a korábbi zsidó közösségi tulajdonban lévő ingatlanokra és más vagyontárgyakra.

A lengyelországi zsidó közösség jelenleg azért küzd, hogy visszaszerezze a varsói zsidó öregek otthonát, a Tlomackie utcai zsinagógát és a hajdani Zsidó Társadalmi és Kulturális Szövetség épületét, valamint a wroclávi és a lodzi színházat.

Belorusszia és Moldávia

Fehéroroszországban törvénytervezet készült arról, hogy az imaházakat visszaszolgáltatják az eredeti tulajdonosoknak, ám e törvényt még ratifikálni kell. A törvénytervezet egy később tartandó népszavazás tárgya is lehet. Központi szabályozás hiányában a törvény megszületéséig a különféle vallási közösségeknek a helyi városi vagy falusi hatóságokkal kell megegyezésre jutniuk s ez nehézségekbe ütközhet, ha például a kérdéses ingatlant gyárként vagy más közcélú épületként hasznosították. Minszk legnagyobb zsinagógájában ma a Belorusz Nemzeti Színház található, s a breszti zsidó közösség is bírósági eljárást kezdeményezett hajdani zsinagógája visszaszerzéséért, amely jelenleg egy kereskedelmi cég székháza. A bíztató jelek egyike, hogy a zslobini zsinagóga ismét a zsidó közösség tulajdonát képezi, és a százéves gomeli zsinagóga, melyet 1930-ban koboztak el. Ismét a zsidó közösség tulajdonát képezi.

Annak ellenére, hogy Moldáviában egy 1990-ben kiadott elnöki rendelet szerint a kulturális épületeket, templomokat, zsinagógákat, stb. vissza kell szolgáltatni a nemzeti kisebbségeknek, amennyiben bizonyítani tudják az eredeti tulajdonjogot, a zsidó közösség még semmit sem kapott vissza. Nella Spivak, a Chava nevű zsidó nőszervezet elnöke már három éve küzd a hajdani zsidókórház visszaszerzéséért, hogy átalakíthassák zsidó öregek otthonává.

Oroszország és Ukrajna

A kulturális célokat szolgáló ingatlanok (templomok, zsinagógák, stb.) visszaszolgáltatására vonatkozó törvénytervezetet Oroszországban még nem fogadták el. Ugyanakkor egyes városokban a zsidó közösség visszakapta hajdani zsinagógáját (Tyumen, Cseljabinszk, Szamara, Nizsnij Novgorod, Omszk), míg más városokban. Így Rosztovban és Penzában még folynak az erre vonatkozó tárgyalások. Ám a helyi hatóságok minden esetben csupán a használati jogot ruházták át.

Ez a fajta jogi csűrés-csavarás gyakran zűrzavarhoz vezet. A permi zsinagóga épületét a Technikai és Kémiai Intézet emeletenként ürítette ki, s csak 1992 végére költözött ki az épületből (igaz, addig bérleti díjat fizetett a zsidó közösségnek). 1992 nyarán a szamarai helyhatóság határozatot hozott, hogy Európa egyik legrégebbi zsinagógáját visszaadja, ennek ellenére a közösség csupán egyetlen szobát kapott meg. Az épületet továbbra is pékségként használják. Ufában az 1930as években elkobzott zsinagóga jelenleg koncertterem. A hatóságok felajánlottak helyette egy beépítetlen telket, de a közösségnek nincs pénze zsinagóga építésére. A visszaszerzést egy meglehetősen speciális probléma is nehezíti. A zsinagógák és egyéb ingatlanokat polgári perben lehetne visszaigényelni, ez azonban csak az elidegenítést követő három éven belül kezdeményezhető. A zsidó szervek most azzal érvelnek, hogy erre abban az időben nem volt lehetőség, tehát a hároméves határidőt nyilvánítsák semmisnek.

A helyi hatóságokkal való tárgyalások során gyakran merülnek fel pénzkérdések: ha egy hajdani zsinagóga színházként vagy koncertteremként, esetleg szabadidőközpontként működik, az igénylőt arra kérik vagy éppenséggel kötelezik, hogy a jelenlegi használóknak hasonló épületet biztosítson, vagy pénzügyi megegyezésre jussanak.

A Shoah, a gettóba kényszerített és a koncentrációs táborokba deportált zsidókat tömörítő szervezet jelenleg is küzd azért, hogy tagjait ugyanazok a kedvezmények illessék meg. mint a háborús veteránokat.

Ukrajnában elnöki rendelet született arról, hogy a hajdani közösségi létesítményeket vissza kell szolgáltatni az eredeti tulajdonosoknak. Oroszországhoz hasonlóan azonban a tulajdonjogot illető döntéseket helyi szinten hozzák, számos igénybejelentést figyelmen kívül hagytak, főleg azokon a településeken, ahol még a régi vezetők vannak hatalmon. Harkovban például csak Kravcsuk elnök személyes közbenjárására sikerült elérni, hogy a zsidó érdekképviseletet hivatalosan is bejegyezzék, a szovjethatalom évtizedeiben elkobzott ingatlanokat visszaigényeljék. Nehézségekbe ütközik az eredeti tulajdonjogot biztosító okmányok előkerítése is, mivel sok esetben megsemmisültek vagy eltűntek a levéltári és telekkönyvi iratok. A jelizavetgrádi zsidók nagy gondja a korábbi zsinagóga, menhely és könyvtár tulajdonjogának bizonyítása.

Több helyen már sikerült visszaszerezni a hajdani ingatlanok egy részét, így Csernovciban a fő zsinagógát, a dnyepropetrovszki zsinagógát, és a kijevi Brodszki zsinagógát. melynek használatán a kijevi lubavicsi közösség és a kijevi bábszínház osztozik.

Balti köztársaságok

Észtországban a jelenleg hatályos törvények szerint csak a szovjetek által kisajátított magán és közösségi tulajdont kell visszaszolgáltatni az eredeti tulajdonosnak. Ám ez a törvény nem alkalmazható a zsinagógákra, mivel azokat a szovjeturalom előtt megsemmisítették a nácik. Ennek ellenére a tallini zsidó közösség bejelentette igényét a hajdani iskolára, a régi és az új zsidó temetőre. Az illetékes kormánybizottság megalapozottnak találta mind a négy igénybejelentést. A tulajdonjog átruházását hátráltatja az a tény. hogy a temető helyén ma parkoló van és a zsinagóga telkén pedig házak épültek. Így a tárgyalások a kárpótlás módjára és összegére szorítkoznak. Tartuban a zsidó közösség visszakapta hajdani temetőjét.

A lett törvények lehetővé teszik a magántulajdon visszaszolgáltatását az eredeti birtokosnak, de csak abban az esetben, ha vannak még élő örökösök. A hatóságokhoz beérkezett magán és közösségi tulajdonra vonatkozó kérelmeket most dolgozzák fel. A tulajdonjog bizonyítása eleinte nehézségekbe ütközött, azonban ezt egy nemrég előkerült. 300 évre visszamenő levéltári anyag már megkönnyíti. Anatolijs Gorbunovs, a Lett Köztársaság Legfőbb Tanácsának elnöke a gettóba kényszerített zsidók szövetségének felkérésére levélben fordult Richard von Weizsacker német kancellárhoz és Rita Süssmuthoz. a német parlament elnökéhez, hogy Lettországot is vegyék fel azon államok listájára, melyeknek zsidó lakosságát a nácizmus alatt üldözték. Amennyiben ezt a kérést teljesítik, a nácizmus üldözöttéi egyszeri 5000 DM-re jogosultak.

1992 júliusában az újonnan megválasztott lettországi főrabbi, Nátán Garkan találkozott Ivarsz Godmanisz miniszterelnökkel, aki ígéretet lett arra. hogy a lett kormány pénzügyi segítséget fog nyújtani egy zsidó óvoda, mikve és pékség megnyitására. Abban is megállapodtak, hogy a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó kormányhivatalban ezentúl lesz egy külön, a zsidó közösség problémáival foglalkozó tisztviselő is.

Litvániában egy 1990-ben hozott rendelet szerint az imaházakat vissza kell juttatni a vallási közösségeknek. A vallásos zsidók száma azonban csekély, és a szekuláris zsidók a maguk számára igénylik a hajdani zsinagógákat és más zsidó épületeket. A hatóságok különféleképpen reagálnak ezekre az igényekre. Kaunászban négy hajdani zsinagógát visszaszolgáltattak, és jelenleg is folynak a tárgyalások a korábbi zsidó kórházról, amelyet öregek otthonává kívánnak átalakítani. Vilnában kissé bonyolultabb a helyzet, mivel a vallásos és a szekuláris zsidó közösség egyaránt visszaigényelte ugyanazt a zsinagógát: az előbbieket nem csupán vallási, hanem kulturális-közösségi célokra szeretnék használni, míg az utóbbiak, a londoni Dovid Schmidt rabbi vezetése alatt álló kicsiny ultraortodox közösség, kizárólag imaháznak használná. A vilnai hatóságok egyelőre engedélyezték, hogy Schmidt rabbi és hívei használják az épületet, ám ragaszkodnak az eredeti tulajdonjog dokumentumokkal történő alátámasztására, mielőtt a tulajdonjogot is átruházzák.

Seleanu Magdaléna fordítása

 

Megjelent: Institute of Jewish Affairs Research Reports 1993: 2. A tanulmányt rövidített formában közöljük, kiegészítve a legfrissebb, Szlovákiára vonatkozó adatokkal.

 

Címkék:1994-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kezdetben kapcsolatépítés

Nemrégiben adtunk hírt az új Magyar-Izraeli Kereskedelmi és Ipari Kamara szervezési munkáiról. Október végén a Béke Szállóban megtartották alakuló ülésüket,...

Alapítvány az igaz emberekért

Idén kezdte el működését az „Igaz Emberekért” alapítvány azzal a céllal, hogy esetenkénti anyagi támogatást nyújtson azoknak az igaz embereknek,...

Close