Szombat előfizetés 2017

Az Askenázi fivérek – (regényrészlet)

Írta: Joshua Singer - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

JOSHUA SINGER

Az Askenázi fivérek

(regényrészlet)

 

A gyász hét napja alatt, amelyet Max Askenázi megült a bátyja mellett, az agya szünet nélkül járt. A temetésről egyenesen Gertrud házába vitték, ahol apa és lá­nya most a nappaliban ült, körülöttük letakart tükrök és csillárok, s együtt gyászolták az eltávozottat.

A gyász első napján Max Askenázi se ételt, se italt nem vett magához. Di­nele vitt neki tejet, hogy erejét ne ve­szítse, de ő hozzá sem ért. Csak szívta a szivarokat, egyiket a másik után, és szórta a hamut mezítelen lábfejére. Senkihez nem szólt, és csupán Jób könyvét olvasta:

Vesszen el az a nap, a melyen szü­lettem, és az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott…

Átkozzák meg azt, a kik a nappalt átkozzák, a kik bátrak felingerelni a leviathánt.

Gertrud odahajolt a könyv fölé, néz­te a héber betűket, melyeket elolvasni nem tudott, de amelyek mégiscsak visszatükrözték a bánatát. Max nem vigasztalta. Mit is mondott volna a lá­nyának, akire csak szomorúságot ho­zott. A küszöbét már csak a tragédia után lépte át. Csak a halált hozta azok­nak, akik megbocsátottak neki és a megmentésére indultak.

A könyvbe temetkezett, hogy ne kelljen a szemükbe néznie azoknak, akik ellen egész életében csak vétke­zett. Felesége mellette ült, és félig béna, nehezen mozgó kezével pró­bálta vigasztalni, de ővele sem törődött.

– Nem rabszolga élete van-é az em­bernek a földön? – olvasta. – És az ő napjai nem olyanok-é, mint a béresnek napjai?…

A gyász második napján jöttek az emberek, hogy részvétüket fejezzék ki Max Askenázinak. Megbocsátották, bármit vétett is ellenük a múltban £ódz hajdanvolt királya, aki most nem a trónon ült, hanem egy kis sámlin. Hozták neki a híreket a városból, de őt nem érdekelték. Mit számít az neki? Az élete büntetés. Öreg, megfáradt, megtört ember. Új életet akart kezdeni a család kebelén, de Isten másképpen rendelkezett. Ennek az új életnek a kü­szöbén a Teremtő elzavarta őt, akár egy leprás kutyát, amelyik be akar menni a házba…

Nyilvánvalóan úgy rendeltetett, hogy ő csak bánatot hozzon a szerette­ire. Ki mint vet, úgy arat. Nem, szá­mára nincsen hely ezen a földön. A sorsa megpecsételtetett. Valahogy majd csak kibírja azt a néhány évet, amely még hátravan. Végtére is med­dig élhet még? Ugyan minek foglal­koztatná az újrakezdés? Soha nem volt igazán igényes. Most meg vég­képp nincs szüksége semmire. Egy kis kenyérhéj, ruha, hogy ne fázzon, tal­palatnyi föld, ahol lehajthatja a fejét. A bölcseknek igazuk van. Mindenki vállát nyomja valami. Az ember küzd, erőlködik, amíg össze nem esik, akkor a többiek letapossák, de később össze­esnek maguk is.

A gyász harmadik napján Max Askenázi már nem borongott többé az élet értelmetlenségén, ehelyett olyan dolgokon merengett, mint a szolgá­lat, a kötelesség. A világot nem mer­te megtagadni. Még ha neki semmire sincs igénye, akkor is tekintettel kell lennie a többiekre – Gertrudra, a kis Privelére, Dinelére, Ignatzra, az idős feleségére… Nem hagyhatja őket sorsukra. Neki kell gondoskodnia ró­luk, megvédelmeznie őket. Össze kell szednie magát, még meglévő erejéből gondoskodnia a kényel­mükről és biztonságukról. A régi időkben, ha egy ember meghalt, a testvéröccsére hárult a kötelesség, hogy annak családjáról gondoskod­jék. Nagyon jó szokás. Megtiszteli vele az elhunyt életét.

Nem, az Askenázi-ház nem omolhat össze. Neki, Maxnak gondja lesz rá. Mindent helyrehoz, jóváteszi a múlt bűneit… kárpótolja szeretteit a sok szerencsétlenségért, amit a fejükre ho­zott.

Hallgatta a kondoleáló látogatókat, és odafigyelt a város gazdasági áll­apotára vonatkozó megjegyzéseikre. A társalgásban továbbra sem vett részt, de meghallgatta őket. Nem mintha érdekelte volna az az ország, amelyik olyan gyalázatosán elbánt vele, és oly megátalkodottan elintézte az édestestvérét, aki hús a húsából, vér a véréből. Nincs az a pénz, amiért ő meg akarna maradni egy olyan he­lyen, ahol egy zsidó a szemétnél is kevesebbet ér, csak eltaposni való, mint a féreg. Elmegy Izrael földjére, ahogy a cionista barátai tanácsolták. Már nem tartotta őket megveszeke­dett álmodozónak, amiért a zsidó ke­reskedőkből parasztokat akartak for­málni. Rájött, hogy nekik van igazuk, ő tévedett. Minek is gyárakat és háza­kat építeni csak azért, hogy azt mások kényükre-kedvükre elszedhessék tőle? Pénzzé teszi mindenét, bár­mennyit kapjon is érte, és viszi az egész családot ki, a zsidó szülőhazá­ba. Majd üldögél a szőlejében a ma­gafajtája közt, és nem lesz kitől ret­tegnie. Az élete biztonságban lesz, él­het nyugalomban. A saját mezején aratott búzából készült kenyeret eszi, a saját tehene tejét issza. Mihelyt lete­lik a gyászidő, menekül azok közül, akik zsidó vért szomjúhoznak.

Látogatói helyeselték az elhatározá­sát. – Bölcs szavak – mondották. – Ha maga megy elöl, Askenázi úr, fél £ódz követni fogja a példáját…

A gyász negyedik napján Askenázi felhagyott tervével, hogy szőlőt ültet és földet fog művelni. Az a fiatalok dolga, akik máshoz nem értenek, de az ő korában az emberből már aligha lesz paraszt. Mi jó származhat abból? A kereset minimális. Az ég közreműkö­dése szükségeltetik hozzá. Az ember megélhetése a naptól, széltől, esőtől, a természet legapróbb szeszélyétől függ. Ráadásul fizikai erőnlét is kell hozzá. Nem megmondta Isten, hogy „Orczád verítékével egyed a te kenye­redet”? Neki, Askenázinak hogyan is volna mindehhez ereje…

Amellett mindenki csinálja azt, ami­hez a legjobban ért. Nem. Ha Izrael földjét túrja, abból se neki, se a zsidó­ságnak semmi haszna. Az már többet ér, ha ott létrehoz valami maradandót. Odaszállíttatja a gyárait. Megtette ed­dig is, megteszi most is… Egy nemzet nem élhet csak abból, ami a földjén megterem. Gazdagsága az iparában rejlik, és ő, Askenázi, megkezdi ott az iparosítást, ahogy megtette £ódzban és később Oroszországban. Gyárakat fog építeni a Szentföldön. Munkale­hetőséget biztosít sok ezer zsidónak, és az általuk készített termékeket majd az egész világon árusítja, s ezzel ko­moly tőkét hoz be az országba. Nem £ódz királya lesz, hanem Izrael kirá­lya…

Ez már megéri az erőfeszítést. Majd ő megmutatja a gójoknak, hogy mire képesek a zsidók. Mi más volt £ódz még nem is olyan rég, mint egy üres falu? És az emberek nagy akaraterővel világhíres ipari és kereskedelmi köz­ponttá alakították át. És most ideje tenni vala­mit a zsidóságért, amint Jákob mondta Lábánnak: „Immár mi­kor tehetek valamit a magam házáért is?”

A gyász ötödik nap­ján Max Askenázi lá­zas igyekezete, hogy tervét kivitelezze, va­lamelyest csillapodott, helyét a nyugodt el­mélkedés foglalta el. Bolond, aki hebehur­gyán belefog valami­be, aki a pillanat su­gallatára cselekszik. A megfontolt ember gondosan számításba veszi az ellene és mel­lette szóló érveket, mi­előtt egyetlen fontos lépésre elszánja ma­gát. Inkább vizsgáljuk meg azt a vizet tízszer is, semmint hogy egy­szer felelőtlenül bele­vessük magunkat. Ipa­ri létesítményeket te­lepíteni az Ősök Földjére kétségkí­vül nemes gesztus, igazi micve1, de légvárat építgetni ugyanakkor nagy ostobaság. Nem mintha olyan nagy dolog volna felépíteni egy gyárat vagy akár többet is. A lényeg, hogy hová kerülnek az áruk, amiket ezek­ben a gyárakban megtermelnek. Eze­ket a felvevő piacokat meg kell te­remteni. Való igaz, valaha homokos síkság volt £ódz maga is, mégis ré­sze egy országnak, amely iszonyú áruhiányban szenvedett. Az orosz bi­rodalom lakóinak száma több százmillióra rúgott. És Izrael? Az ott élő nyomoronc arabok rongyokban jár­nak, és nincs szükségük ruhaneműre. Aztán meg az angolokkal sem kön­nyű versenyre kelni. Egy angol ke­lendőbb tíz zsidónál. Ami az Izrael földjén élő zsidóságot illeti, azok ke­vesen vannak, és többnyire hittudó­sok. Zsidókkal általában nagyon kel­lemesen elkölti az ember a sábáti va­csorát, de üzletelni velük, az már egészen más.

És hogy áll ott a víz dolga? Vajon megfelelő minőségű-e az áru mosá­sára? Van ezen kívül ezer más aka­dály. Egy vállalkozást beindítani nem nagy dolog; utána fenntartani, az már egészen más. Mindent egybe­vetve, az erőfeszítés óriási problé­mákat rejt magában. Izrael olyan or­szág, amely adományokból, kül­földről érkező segélyekből tartja fenn magát. Ha a dolgok rosszra for­dulnak, maguk a zsidók fognak elle­ne fordulni.

A gyász hatodik napján Max Askenázi figyelmesen hallgatta a hozzá ellátogató kereskedőket és iparoso­kat. Alig várták, hogy megtudják, új­ranyitja-e a gyárát, ha igen, hát mi­kor, és mit készül termelni. A világ kezd kigyógyulni a háború okozta sebekből. A tavasz első leheletével utazó ügynökök, felvásárlók, üzlet­kötők kezdtek feltünedezni £ódzban. Új piacok nyíltak meg a szomszédos agrárországokban, és minden tekin­tet Max Askenázira, £ódz hajdanvolt királyára figyelt. Ahogy a gyerekek egy bolondnak százan erednek a nyomába, a kereskedők és gyárosok tőle várták, hogy utat mutasson. – Te megteszed az első lépést, mi meg megyünk a nyomodban – mondták neki.

A gyász hetedik és egyben utolsó napján Max Askenázi felállt a sámli­ról, és fel-alá járkált a lánya nappali­jában.

Elment az ő józan esze, hogy ezek elől megfutamodjék? Csak mert a polákok ki akarják túrni innét? Hát ő köp rájuk, és marad. A nyavalya tör­je ki őket! Törte itt kezét-lábát, hogy fölépítse a birodalmát, míg ezek ver­ték a blattot, és szoknyák után futottak. Feláldozta a boldogságát, ezek meg úgy képzelik, hogy most beleül­nek a készbe, és learatják az ő mun­kája gyümölcsét?… Majd ha elment a józan esze, akkor nyújtja át nekik mindezt ezüsttálcán! Olyan nincs ezen a világon, hogy az embernek készen az ölébe pottyanjon bármi is…

Ha csak Jákob Bunem is megértet­te volna… Akkor most kéz a kézben iparkodhatnának, hogy urai legyenek £ódznak. De Jákob Bunem úgy visel­kedett, mint egy gój. A „becsületért” feláldozta az életét. Micsoda ostoba­ság ! Ha egy falka veszett kutya ráve­ti magát az emberre, ugyan minek azt érezni az áldozatnak, hogy mega­lázzák? A kutyák erősebbek az em­bernél, de attól még ők a kutyák, az ember meg ember. A régi zsidóknak volt igazuk. Olyan mélyen megvetet­ték a gójokat, hogy a sértéseiket és gúnyolódásukat kevesebbnek érezték a szúnyogcsípésnél.

Nem, semmi értelme odadobni az embernek az életét az ilyen ostobasá­gért. Izrael erőssége nem a fizikai erőben rejlik, hanem az intellektuális felsőbbrendűségben, az észérvekben. A gójok emberemlékezet óta üldöz­ték, kigúnyolták, elnyomták a zsidó­ságot, nekik meg hallgass volt a ne­vük, mert ők voltak a jövevények, ők voltak a gyámoltalan kisebbség, far­kasok között a bárányok. Ellent­mondhat a bárány a farkasnak?…

Ha a zsidók alkalmazkodtak volna a gójokhoz, már rég nem lennének a föld színén. Csakhogy a zsidók fel­fogták, hogy nekik más utat kell jár­niuk, és éppen ez a felfogás adott ne­kik erkölcsi tőkét ahhoz, hogy meg­szerezzék és felhalmozzák az egyet­len erőt, amelyet a gójok tiszteletben tartanak – az intellektuális és gazda­sági hatalmat.

Ebben rejlik a zsidóság ereje, és az egyetlen lehetősége, hogy bosszút álljon a gójokon. Nem karddal, nem puskával, hanem csak és kizárólag észérvekkel kerekedhetnek felül. Meg vagyon írva: „A szó Jákob sza­va, de a kezek Ézsau kezei.” A zsidót az észérvek vezetik; a gójt az ököl­jog. A zsidók évszázadok óta úgy táncolnak, ahogy a gójok fütyülnek, mert túl kevesen vannak ahhoz, hogy ellenálljanak. Veszélyes időkben a zsidónak az a dolga, hogy ne áldozza fel az életét, hanem csillapítsa le a fenevadat, hogy életben maradjon, és rendületlenül kitartson.

Ha csak Jákob Bunem tisztában lett volna ezzel! A megaláztatás, amelyet a gazfickó a nálánál gyön­gébb áldozatra rákényszerített, nem az áldozatot fosztotta meg becsüle­tétől, hanem a megkínzóját. Hogy is van a mondás Az atyák erkölcsei­ben2! „Aki mást vízbe fojt, maga is vízbe fojttatik”.

Tán nem könyörgött Jákob Bunemnek, hogy ne álljon nekik ellen, mert nagy ostobaság reménytelen küzdelembe bocsátkozni a túlerővel? A fenevad figyelmét el kell terelni ésszel, ravaszsággal. De a bátyja mindig makacs volt. Inkább a forró vére, semmint az esze irányította. A vér meg a gójok útja-módja.

Askenázi szeme bepárásodott. Nem úgy rendeltetett, hogy a bátyjá­val együtt munkálkodjanak, de majd ő foggal-körömmel megvédelmezi mindazt, ami az övé volt. Megint £ódz királya lesz belőle. Lehet, hogy ki nem állhatják, de attól majd még rákényszerülnek, hogy kalapot emel­jenek előtte, és elöl-hátul kiszolgál­ják. Majd ő megmutatja nekik, hogy kicsoda £ódz ura…

A zsidó fegyvere a pénz. A pénz az ő kardja, pajzsa. És ő ezt a fegyvert arra fogja használni, hogy megfizes­sen az ellenségeinek, amiért őt me­galázták, és a bátyját megölték. De ehhez észnél kell lennie. Egyetlen el­hamarkodott, esztelen lépés, és a csata elveszett, ő, Max Askenázi pe­dig nem teszi meg ezt a szívességet az ellenségeinek.

A gyászt követő nyolcadik napon Max Askenázi megborotválkozott, tiszta ruhát vett, és elindult, hogy visszafoglalja a várost, amely valaha az övé volt.

Dezsényi Katalin fordítása

Jegyzetek

  1. tórai parancs, itt: jótétemény

2 a Misna (szóbeli tan) erkölcsi tanokkal, etikával foglalkozó traktátusa

Isaac Bashevis Singer egy életen át hajtogatta, hogy az ő bátyja, Joshua nálánál sokkalta na­gyobb író volt. Nem hittünk neki, mert nála na­gyobbat e műfajban elképzelni nemigen tud­tunk, és mert Joshua Singer írása akkor még nem jutott el hozzánk. Aztán kiderült, hogy I. B. Singernek ebben is igaza volt. Attól ő még vi­tathatatlanul a novella koronázatlan királya marad, hogy kiderült: Joshua Singer viszont valóban nagymestere a regénynek. Az Askenázi fivérek olyan bravúrosan van felépítve, úgy csavarodnak-gabalyodnak egymásba kibogoz­hatatlanul a szálak, hogy azt a mai napig keve­sen tudnák utánacsinálni. Majd hatszáz olda­lon keresztül pereg a századforduló és századelő lengyel zsidóságának döbbenetes élete, elképesztő nyomora, az iparosodás, és a vele együtt kivirágzó antiszemitizmus félelmetes légköre. És a magára ébredő munkásosztály létért való küzdelme, a hirtelen meggazdago­dás, és az ugyanolyan váratlan összeomlás az élet minden területén, hogy a korral járó érde­kekről, és érdekellentétekről, érdekházassá­gokról és egyéb összefonódásokról ne is be­széljünk. Az Askenázi fivérek a könyvhéten je­lenik meg az Ulpius-ház gondozásában.

Címkék:2004-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Pészahtól Sávuotig

Pészahtól Sávuotig Széderestén négy különböző gyermekről esik szó a hágádában. Ők a következők: A bölcs, a gonosz, az együgyű, és...

Mese a Tóraadásról

Mese a Tóraadásról Amikor Mózes felment a Szinái-hegyre, hogy beszéljen az Örökkévalóval, Iz­rael gyermekei lenn várták, hogy vissza­térjen. Nagyon aggódtak,...

Close