„Jog, hogyha van…”

Szántó T. Gábor:

(A Bodrogi-dosszié)

II. rész

JAJ AZ ÁLLAMNAK, ha olyan pol­gárával kerül szembe, akinek jogis­merete lehetővé teszi, hogy kétségbe vonja az állam tevékenységének jo­gos voltát. A gépezetbe esett por­szem a fogaskerekeket csikorgatja:

Belügyminisztérium

Panaszirodája

Budapest

Tisztelt Uraim!

1988. október 3-án és október 12-én panasszal éltem Önöknél. Ezen panaszaimban az éppen a törvények betartatására hivatott hatóság, a rendőrség részéről engem ért tör­vénytelenségek ellen tiltakoztam.

Ezúttal sajnos újabb törvénytelen­ség ellen kell tiltakoznom. A tör­vénysértők most Önök.

Az államigazgatásról szóló 1981. évi első törvény értelmében a fenti panaszaimra Önöknek 30 napon be­lül válaszolniuk, intézkedniük kel­lett volna.

Ez a mai napig nem történt meg.

Kérem válaszukat, intézkedésüket, magyarázatukat.

Budapest, 1988. november 18.

Tisztelettel: Bodrogi Tamás

A nyilvánvaló jogsértés nyomán az állam „komoly gesztust” tesz: fi­gyelmét az ügy felé fordítja. De összpontosítsunk csak az alábbi dá­tumokra!

Budapesti Rendőr-főkapitányság

Személyügyi Osztály

Szám: 112–010/16/1988.

Bodrogi Tamás

Értesítem, hogy a Belügyminiszté­rium Panaszirodájához 1988. októ­ber 2-án és október 11-én küldött panaszlevelét a Budapesti Rendőr­-főkapitányság vezetőjének küldték meg kivizsgálásra.

Egyes kérdések előzetes tisztázása érdekében az MTK VM vezetősége és a Budapesti Rendőr-főkapitány­ság képviselői önnel 1988. novem­ber 24-én közös megbeszélést ter­veznek, melyre ön meghívást ka­pott. Tájékoztatásul közlöm, hogy a sérelmezett rendőri intézkedések kö­rülményeit vizsgáljuk. A vizsgálat befejezése után, annak eredményé­ről külön értesítést küldünk. Kérem értesítésem szíves tudomásulvételét.

Budapest, 1988. november 23.

Dr. Fodor Antal

rendőr alezr., oszt.vez.h.

A november 23-i invitáló sorok 24-ére hívják tárgyalóasztalhoz Bod­rogit. Nem kell malícia hozzá, hogy csak annyit mondjunk: no comment! A tények önmagukat minősítik. Amiért mégis jelen lehet főhősünk az eseményen: a klub egyik elnökhelyettese telefonon értesíti őt a ke­rekasztal-tárgyalásról.

A „közös megbeszélésről” nem ké­szül jegyzőkönyv, miként korábban a beadványok elkobzásáról és azok visszaszolgáltatásáról sem. Az egyez­tető tárgyaláson jelen vannak a belügyi szervek képviselői, az MTK VM Klub és a Baráti Kör reprezen­tánsai, valamint a panaszos. A Bu­dapesti Rendőr-főkapitányság kép­viseletében megjelent rendőrtiszt ve­zetésével oldott beszélgetés indul a labdarúgópályák környékén uralko­dó közállapotokról. Mintegy három­negyed órán keresztül teljes egyet­értés mutatkozik a felek részéről, jóllehet szó esik a rendőri fellépés nehézkességéről is. A rendőrség kép­viselői elismerik, a labdarúgó-mér­kőzéseken jelen van az antiszemi­tizmus, ám ellene fellépni nem le­het, mert: ad 1) nincs meg a techni­kai feltétele: így például rosszak az adóvevők, ezért ha a parancsnok utasítást kíván adni, át kellene sé­tálnia a pálya másik felére (!), to­vábbá a személyi állomány felké­szültsége sem elegendő a döntéské­pességhez; ad 2) politikai okokból is kényes az ügy, mert ha a szidalmazót kiemelik a tömegből, fellépnek a hangoskodók ellen, az lesz a reak­ció: a zsidók intézték el, hogy elvi­gyék a kiabálót, verjék szét a szek­tort.

A Baráti Kör kiáll Bodrogi mel­lett, alátámasztják azon állítását, miszerint a rendőr nem lép fel az egyének sértő kijelentései ellen. Bod­rogi konkrét ügyére nehezen terelő­dik a szó. A rendőrség képviselője ugyan elismeri, hogy a panaszos alá­írásgyűjtése nem képezi jogsértés tárgyát, s visszaadja beadványait, ám egyszersmind közli, hogy ők (ti. a rendőrség) sem követtek el tör­vénysértést, kvázi vegyék az ügyet a lovagiasság szabályai szerint elintézettnek. Mi több, felrója: a pana­szos nem a kellő körültekintéssel járt el, mert a labdarúgópálya nem megfelelő terep aláírásgyűjtésre. Bodrogi továbbra is tiltakozik az ellene történt fellépés miatt, mond­ván, ilyen alapon Magyarországon sehol nem lehet aláírást gyűjteni. Elégtételt vár, elnézést kérő hivata­los levél formájában, és biztosítékot, hogy hasonló esetben (megismételt aláírásgyűjtés) nem éri őt újabb in­zultus. A rendőrtiszt válaszában ki­fejti, biztosítékot adni nem tud, szó­ban ellenben készségesen elnézést kér. Írásban azért nem, mert abban az esetben fegyelmi eljárást kellene indítania a jogtalanul eljáró rend­őrökkel szemben.

Az ügy itt le is zárul, a hátralevő két dokumentum afféle epilógus, melyek ismertetésénél az időrendisé­get dramaturgiai okokból célszerű megszakítani. Az eset tényleges le­zárulása az alábbi levélben tárgyia­sul:

Budapesti Rendőr-főkapitányság

Szám: 112–010/16/1988.

Bodrogi Tamás

Értesítem, hogy a Belügyminiszté­rium panaszirodájához október 2-án és 11-én küldött panaszleveleiben foglaltakat kivizsgáltattam.

A vizsgálat alapján megállapítot­tam, hogy az ön által megfogalma­zott tiltakozó levél tartalmilag nem kifogásolható. Az ezzel kapcsolatos aláírásgyűjtés jogszabályba nem üt­közik, ezért intézkedtem az elvett iratok visszaadására, amely 1988. november 24-én megtörtént.

Tájékoztatom, hogy a sportrendez­vényeken jelen levő közönség nyu­galmának biztosítása érdekében az ott szolgálatot teljesítő rendőröknek kötelessége minden szokatlan – a rendezvényhez nem kapcsolódó, an­nak megzavarására alkalmas – je­lenséget (sic!) észlelni és annak el­hárítására a szükséges intézkedése­ket megtenni.

Megállapítottam, hogy önnel szemben 1988. október 1-jén történt rendőri intézkedés a 48/1984. (XI. 21.) MT sz. rendelettel módosított 39/1974. (XI. 1.) MT sz. rendeletben meghatározott előírások szerint ke­rült végrehajtásra. Az intézkedő rendőrök azonban kulturáltabban és körültekintőbben is eljárhattak vol­na.

Az intézkedés elhúzódásáért szíves elnézését kérem.

Budapest, 1988. december 16.

Dr. Konczer István rend. vez. őrnagy, rend. főkap.

A zárszó olvastán nemcsak a pa­naszos fejében fogalmazódhatnak meg újabb kérdések. Mert, ha a „rendőröknek kötelessége minden szokatlan – a rendezvényhez nem kapcsolódó, annak megzavarására alkalmas – jelenséget észlelni és annak elhárítására a szükséges in­tézkedéseket megtenni”, akkor nem is kell a Büntető Törvénykönyv 260. §-ra hivatkozni, mely „valamely nép, felekezet vagy faj” elleni gyűlölet­keltés tilalmát tartalmazza. (A ren­dezvény megzavarása önmagában is rendőri fellépést igényelne, amire, úgy tűnik, a belügyi szervek kivezé­nyelt alakulatai alkalmatlanok.) En­nél komolyabb feladat a fent emlí­tett „Közösség megsértése” bűncse­lekmény megállapítása, amire labdarúgó-mérkőzéseken mind ez idáig ritkán került sor. Ha egy másik tör­vényhely vélhetően enyhébb súlyú jogellenességet is büntetni rendel (illetve fellépést tart indokoltnak) azzal szemben, nincs szükség arra, hogy foganatosításához súlyosabb cselekményt hiányoljunk. Más kérdés, hogy a vezérőrnagy-főkapitány logi­kátlan érvrendszerében a fenti di­lemma fel sem merül. Pontosabban feje tetejére áll az értékrend, s sza­bályszegő alárendeltjeinek magatar­tásáról sem ejt kellő mértékben szót. Az október 8-i összetűzésről nem is tesz említést, jóllehet az eljáró ren­dőrök ott is jogsértést követtek el az elkobzással, melyről nem készítet­tek jegyzőkönyvet. A mundér becsü­lete a lényeg, ezért a jogos tevékeny­ség jogtalan megakadályozásáért nem kér elnézést, s csupán egy for­mai, de bizonyítható mulasztásért mond mea culpát utolsó mondatában.

S következzék az utolsó dokumen­tum, mely korábban kelt az előbb ismertetettnél, mégis a Bodrogi-dosszié slusszpoénjául kívánkozik. Az egyeztető tárgyalás másnapján a BM Panaszirodája különös levelet küld a Kerületi Idegbeteg-Gondozó Intézet főorvosának.

Belügyminisztérium Közérdekű bejelentések, javaslatok és panaszok Központi Irodája 9-1246 4/1988.

Kerületi Idegbeteg-Gondozó Intézet Főorvosának Budapest

Kedves Főorvos Elvtárs!

Több esetben fordult a Belügymi­nisztérium különböző szerveihez

Bodrogi Tamás zavaros tartalmú be­adványokkal.

Kérem, szíveskedjék irodánkat tájékoztatni, hogy nevezett szere­pel-e nyilvántartásukban.

Budapest, 1988. november 25.

Elvtársi üdvözlettel: Ambrus Lajos rend. alezr. irodavez.

Ambrus Lajos rendőr alezredes irodavezető levele valótlan állítást tartalmaz. Bodrogi beadványai kö­zül három ért el a címzetthez, mind­három a Panaszirodához íródott, s nem a „Belügyminisztérium külön­böző szerveihez”. A beadványok tartalmi minősítése („zavaros”) két­ségkívül komoly feladat, de vélemé­nyem szerint nem annyira, hogy meghaladná egy vezető beosztású rendőrtiszt szellemi kapacitását. Azt hiszem, arról van szó, hogy az Idegbeteg-gondozótól kért felvilágosítás szükségességét az alezredes e kife­jezéssel indokolja.

Az Idegbeteg-gondozó ezúttal nem­leges választ ad, s az ügy itt le is zárul(na). Lezárulna, mert ha Bod­rogi Tamásról egy esetleges újabb beadványa után a BM újabb felvilá­gosítást kér az Idegbeteg-Gondozó­tól, az a korábbi megkeresés nyo­mán bekartonozott Bodrogiról igen­lő választ kell adjon: szerepel nyil­vántartásukban. Csapda ez a javá­ból: lám, már nem először ír „zava­ros” leveleket, az idegbetegek között is számon tartja az arra jogosult in­tézmény. A módszer minősíthetetlen, s messze túlmutat e konkrét ügyön. (Álljon itt egy adat. A Szovjetunió­ban tavaly mintegy egymillió állam­polgár pszichiátriai nyilvántartását helyezték hatályon kívül, melyek alapján őket bármikor ideggyógyin­tézetbe lehetett volna zárni.)

Ennek a történetnek csak részben témája az antiszemitizmus. Bodrogi Tamás küzdelme a jelenségekkel, s az ebből kerekedett ügy arra az ál­latorvosi lóra emlékeztet, amelyen az összes lehetséges kór jelei kiüt­köztek; a társadalom problémái, köz­tük a fentiek áttétei egy veszedel­mes, s Európának ebben a szegleté­ben hosszú évtizedek óta akut be­tegségnek: a demokrácia hiányának.

Ülök a lelátón, figyelmem már régen nem a labdát követi. Egy egyenruhás rendőr csóválja a gumi­botját. Nincs bizalmam iránta. „Jog, hogyha van” – a démoszé kell le­gyen. Az önterápia talán nagyobb esélyt jelent a népnek minden ba­jában, mintha mások akarnák gyógyítgatni.

(Vége)