Jó reggelt, lódzi gettó!

Jó reggelt, lódzi gettó!

Újabb holocaustfilmmel gazdagodtunk: a magyar születésű francia rendező, Pierre Kassowitz elkészítette a Hazu­dós Jákobot, amelyben – Roberto Benigni nagy közönségsikert aratott (és Oscar-díjat nyert) Az élet szép című filmjéhez hasonlóan – humort próbált csempészni a holocaust témájába.

Jurek Becker nálunk is megjelent kisregénye Jákob Heym lengyel kávéház-tulajdonosról szól, akit Lódz többi zsidó polgárával együtt a németek get­tóba zárnak. A lódzi zsidók sorsukat megadva várják a halált, mígnem egy napon Jákob bejelenti: közelednek a felszabadító szovjet csapatok. Hogy honnan tudja? Hát a rádióból. Termé­szetesen nincs rádiója – azt a többi ér­téktárgyával együtt a németek már rég elkobozták -, de a rendőrőrsön sikerült elcsípnie néhány hírfoszlányt. Jákob egy csapásra a gettó megbecsült polgá­rává válik. A többiek felnéznek rá és mindennap újabb és újabb hírmorzsá­kat várnak tőle. Ő pedig nap mint nap kénytelen szolgáltatni a jó híreket an­nak ellenére, hogy fogalma sincs arról, mi a valós katonai helyzet. A hírforrást még a németek is keresik. Jákob sze­retné abbahagyni a lehetetlen hazudozást, de egy zsidó orvos felvilágosítja: most már nem lehet kiszállni: amióta „javul a helyzet a fronton”, a zsidók kö­zött megszűntek az azelőtt aggasztó mértékben elharapózó öngyilkosságok. Jákob hírei újra bizakodással töltötték el a már végleg kétségbeesett emberek szívét.

A történetet egyébként 1974-ben az NDK állami televíziója egyszer már film­re vitte. Kassowitz a filmet részben Len­gyelországban, részben Budapesten forgatta. A film 15 millió dolláros költ­ségvetéssel készült, és a neves és kevésbé neves színészek vállalták, hogy csak akkor veszik fel a gázsijukat, ha a film nyereséget hoz. Ez erősen kétsé­ges, hiszen a film eddig Amerikában mindössze 5 millió dollárt hozott az al­kotóknak. A filmet egyébként 1999 szeptemberében mutatták be a toron­tói filmfesztiválon.

A címszereplő Jákobot Robin Willi­ams személyesíti meg. A zsidó orvost az az Armin Müller-Stahl játssza, aki egyszer már szerepet vállalt holocaust­témájú filmben (A zenedoboz), amely­nek egy részét szintén Budapesten forgatták. (Érdekesség, hogy Müller-Stahl már a keletnémet tévéfilmben is szerepelt.)

A 61 éves Kassowitz megpróbálja élethűen visszaadni a lódzi gettó em­bertelen körülményeit. Robin Williams javára legyen mondva, ő ebben a film­ben sikeresen visszafogja magát, sutba vágva komédiási allűrjeit – amit bizo­nyosan Kassowitz remek rendezésének köszönhetünk.

Mindezek ellenére a kritikusok erő­sen fanyalognak, igaz, Kassowitznak nehéz dolga volt: nemcsak Benignit kellett túlszárnyalnia (a kritika szerint ez nem sikerült neki), hanem a Schindler listájával is meg kellett mérkőznie. Kassovitz hiába mondja el mindenki­nek, hogy filmje előbb kész volt, mint Az élet szép – mégis mindenki azt hiszi, hogy Benigni műve volt az első. (Kasso­vitz filmjét azért nem mutatták be előbb, hogy ne ütközzön két másik Ro­bin Williams-filmmel, a Patch Adams és a Csodás álmok jönnek címűekkel.)

Kassowitz keserűen mondja: „A Ha­zudós Jákob egyáltalán nem hasonlít Benigni filmjére, amelyben a főhős úgy csetlik-botlik a gettóban, mintha téve­désből egy francia komédiába tévedt volna. Benigni nem is fogja fel a holo­caust lényegét. Filmjét szeretem ugyan, de csak úgy, mint egy abszurd olasz fantáziát. Meglep, hogy a filmemet egy­általán az övéhez hasonlítják.”

Kassowitz – aki gyermekként Buda­pesten vészelte át a holocaustot úgy, hogy egy család bújtatta – 1990-ben ol­vasta először Becker kisregényét, ami­kor szüleinél járt, Budapesten. A film alapjául szolgáló kisregény szerzője, Jurek Becker, aki lengyel gyermekként maga is a lódzi gettó lakója volt, meg járta Ravensbrück és Sachsenhausen táborait, majd az NDK megbecsült írója lett. A hetvenes években azonban összerúgta a port a keletnémet hatóságokkal, és ekkor áttelepült az NSZK-ba. 1977-től haláláig Frankfurtban élt. Kassovitz és Becker több alkalommal is ta­lálkoztak és igen jól megértették egy­mást. A német írónak a keletnémet té­véjáték is tetszett, csak a valódi gettó­atmoszférát hiányolta belőle. Ezért a rendező és az író elhatározták, hogy az új film kedvéért a lódzi gettónak a lehe­tőség szerinti leghűbb mását építtetik fel. Becker 1997-ben, 59 éves korában hunyt el. Már nem láthatta a filmet és nem bírálhatta volna meg azért, hogy a filmben egy szó sem hangzik el a kora­beli áldozatok anyanyelvén (azaz jiddi­sül), sőt erre a tényre még a gettó fel­iratai sem utalnak. A gettó mását Lództól harminc kilométernyire, a Piotrków nevű lengyel városkában építették fel. Piotrków egyébként arról nevezetes, hogy a németek 1941-ben itt építették fel az első gettójukat. Kassowitz min­den jelenethez igyekezett korhű hátte­ret és ruhákat találni, s ezért minden el­érhető levéltári fotót felkutatott.

A forgatás a téma és a helyszínek hangulatától befolyásolva folyt, és a rendezőnek minden igyekezetére szük­ség volt, hogy a színészeket „vidámság­ra” serkentse. Sajátos módon ez a zsi­dó színészeknél inkább sikerült, mint a nem zsidó Robin Williamsnél.

„Mi zsidók minden helyzetben megta­láljuk a dolgok humoros oldalát – ma­gyarázza Kassovitz -, hiszen a porba ta­posott emberi méltóság így tovább fenntartható, még a legszörnyűbb kö­rülmények között is.” A lódzi gettóban, amíg lehetett, ugyanúgy élt a humor, mint a varsóiban és a többiben. De ezt egy amerikai nem zsidó színésznek na­gyon nehéz elmagyarázni. Robin Willi­ams mélyen humanista meggyőződésű ember, aki bűntudattal küzd annak el­lenére, hogy neki aztán semmi oka sincs rá. Folyton azt hangoztatta, hogy az amerikaiaknak is volt bizonyos fele­lősségük.

A fanyalgó kritika és az alacsony be­vételek ellenére Kassowitz úgy véli, hogy erről a témáról nem ez az utolsó filmje. „A holocaust az emberiség törté­nelmének fontos mérföldköve – mond­ja – nem hiszem, hogy az emlékezés csak a túlélők előjoga lenne.”

A Jerusalem Report nyomán:

Rajki András