Szombat előfizetés 2017

Jiddis – egy világ, egy hitvallás

Írta: Claus Stephani - Rovat: Archívum, Interjú, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Claus Stephani beszélgetése Joszéf Burggal

Keserű fának a gyümölcse is keserű.” Joszéf Burg jiddis írónak, aki 1992-ben ünnepelte 80. születésnapját, elbeszéléseiben az ősi siralmak visszhangzanak. Ő nem Jób: ő nem bír beletörődni a szenvedésbe, a maga keleti zsidó népének szenvedéseibe. Legutóbbi kötete, az Ein Gesang über allen Gesängen (Minden énekeken túli ének) még 1988-ban az egykori NDK-ban, a lipcsei St.Benno Verlag kiadásában jelent meg.

Joszéf Burg elődei tutajosok és kis kézművesek voltak; nemzedékeken át ott éltek a ma már világszerte ismert író szülőhelyén, Visnicben. Ebben az isten háta mögötti mezővároskában, a bukovinai Erdős-Kárpátok egy kedves völgyében a lakosságnak több mint 80%-a zsidó volt, a többi ukrán, német és román. A zsidó munkások sok fáradság közepette is „méltósággal viselve szegénységüket” tengették életüket, szerény kenyerüket fűrésztelepeken, vagy mint erdei favágók keresték meg. Ők sokkal jobban ki voltak szolgáltatva az uraságok kényének-kedvének, mint más népcsoportok. A tradícióikat és a szellemi életnek a századunk elején való kivirágzását a román és a német fasizmus semmivé tette.

Joszéf Burg emlékművet állított fel csupa szeretet munkásságával, és „szembeszállva a feledéssel”, mint- egy a halottaknak kijáró követ helyezte el a sírjukon. Burg ma is még Bukovina egykori fővárosában, Csernovicban él: „Csernovicban, a keleti zsidóság egykori szellemi központjában én vagyok az egyetlen jiddis író, de remélem, nem én leszek az utolsó…” Burg nemrégiben az augsburgi Bukovina Intézet vendége volt, ott a bukovinai zsidók jelenlegi helyzetéről tartott beszámolót és felolvasott a műveiből. Ezt követően jött létre a következő beszélgetés.

*

– Joszéf Burg, ön a keleti-zsidó stetl elsüllyedt, elveszett, elfelejtett világából érkezik, ami sok elbeszélésében újra megelevenedik. Aki manapság átutazik Máramaroson és Dél-Bukovinán, már csupán temetőket lát, és egypár elhagyott zsinagógát. Ez minden, ami a keleti zsidók gazdag kultúrájából megmaradt?

  • A keleti zsidóság sok történelmi helységben, ahol még 1940-ben is a tradícióhoz kötődó) sokrétű zsidó élet volt – gondoljunk csak a Szereth-folyó melletti Szerethre, Sztorosinecre vagy az én szülőhelyemre, Visnicre és a galíciai és bukovinai stetlekre – megsemmisült; a soá és akik azután jöttek, a hullarablók, a zsidó múltnak még a nyomait is kitörölték. „Kitörölni”, „ausradieren” –, ezek olyan szavai a náci zsargonnak, amikkel körülír- ták a szörnyűségeket, a gaztetteket. A mi keleti zsidó kultúránk elsüllyedt a tömegsírban. Ennek ellenére a világunk még nem veszett el, még nem merült feledésbe. Ameddig létezik emlékezés, ameddig létezik a nyelvünk, a „mámelosn”, addig a keleti zsidóság tovább él: a jiddis, ez a színes, csupa humor, csupa szellem nyelv, a zsidóság világnyelve, még eleven; ahol csak élnek kelet-európai zsidók, Birobidzsántól New Yorkig, Párizstól Johannesburgig, jiddisül beszélnek, jiddisül énekelnek. Minden egyes jiddis mondat egy kiáltás a feledés ellen!
  • Ön az elbeszéléseit azért írja jiddis nyelven, hogy ez a nyelv továbbra is életben maradjon?
  • Én azért írok jiddisül, mert az az én nyelvem, és mert én csakis ezen a nyelven tudom kifejezni mindazt, ami engem mozgat, ami engem formált, aminek örülök, ami fáj nekem. De nekem, bukovinainak a jiddis nem csupán nyelv: számomra a jiddis egy külön világ, egy hitvallás…
  • Csernovic valamikor Ausztria legkeletibb egyetemi városa volt, 1944 után jelentéktelen vidéki ukrán várossá süllyedt. Van ott még ma is zsidó kultúra?

Bukovina úgynevezett német kultúráját körülbelül 1940-ig főképpen a zsidó lakosok fémjelezték, hiszen ott sok olyan zsidó élt, akinek a német volt az anyanyelve – különösen a csernovid, radautzi és szucsavai szellemi felső rétegnek; és aztán volt egy igen nagyszámú zsidó proletárság és parasztság, s ezek természetesen jiddisül beszéltek. Azok közül a német írók és művészek közül, akik többnyire csupán regionális vagy utóbb „honfitársi” jelentőségre tettek szert, mára nincs egy sem, aki annyira ismertté lett volna, mint Paul Celan, ez a németül író zsidó költő) vagy mint Rose Auslander és Selma Meerbaum-Eisinger, ez a két költőnő, vagy mint két költő: Moses Rosenkranz és Alfred Kittner, vagy mint az énekes Josef Schmidt, akinek „a dala bejárta a világot” („Ein Lied geht um die Welt…”). Ilyenképpen el lehet mondani, hogy Bukovina nemzetközileg ismert „német” kultúrajának zsidó gyökerei vannak; a névsor még tetszés szerint folytatható volna. Ezt nem szabad elfelejteni. Ma Csernovicban vagy 12 000 zsidó él – a háború után még kereken 30 000-en voltak -, ma ismét van egy héber iskola, és én magam megint kiadom a Csernovicer bleter-t (Csemovici Lapok), Ukrajna egyetlen jiddis nyelvű hírlapját – „dosz lebn gejt vájtr”, mondják nálunk („az élet megy tovább”), de a zsidó életnek azok az idői, amik a soá előtt voltak ott, minden bizonnyal végérvényesen eltűntek. Mi életben maradunk – mi, ezen a kelet-európai zsidóságot értem –, még ha ez a mi életünk sok tekintetben más is, mint az atyáinké volt.

  • Ön az augsburgi Bukovina Intézetben tartott előadásában beszélt a megbocsátásról és a nem-feledésről is. Megfogalmazná ismét a gondolatait?

-Szívesen, hiszen ez a békés együttélés lehetséges világába vezető út. A soá idején kiirtottak négymillió jiddis nyelvű keleti zsidót (velük együtt az én családomat is), köztük rengeteg gyermeket; ezt a mészárlást nem szabad elfelejteni! Soha, de soha! Ámde én ma nem teszem ezért feleléssé a németek második, vagy már éppen a harmadik generációját. Azokat, akik ma születnek, nem lehet feleléssé tenni valamiért, olyan gaztettekért, amik az emberiség történetében egyszeriek, s amiket az ő nagyapáik követtek el. A gyilkosságokért minden tettes, minden cinkos, minden, a tettesekkel együtt lihegő felelős, mindenki, aki tudott a gaztettekről és hallgatott! A most születettek nem bűnrészesek, egyet azonban hordozniuk kell magukkal: az apáik és nagyapáik gaztetteinek a tudását. Ezt a terhet nem vethetik le magukról; de a tudás, a megbánás és a sajnálat egyszersmind előfeltételei is egy lehetséges közös útnak. És ezért lépek sorompóba én is mint író és mint a Csernovicer bleter kiadója: 150 éven át volt egy közös bukovinai szellem – zsidók, németek, románok, ukránok, lengyelek, örmények, szlovákok, magyarok, lipovánok és más népcsoportok éltek ott együtt békességben -, az ottaniak bukovinaiak voltak, vagyis toleránsak és vendégszere- tők. A fasiszta rossz szellem ezt a jó bukovinai szellemet megsemmisítette. Egy holnapi világban újjá kell teremtenünk azt, ami bennünket egykor egyesített.

DAVID, 1992. szeptember

Jólesz László fordításai

Címkék:1992-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy gazdag nyelv lassú halála

A jiddis nyelvnek - így Isaac Bashevis Singer - már több száz éve egy hamarosan bekövetkező halált jövendöltek: a jövőben...

„Gyakran változnak a játékszabályok”

Ronald S. Lauder az Általános Értékforgalmi Bank székházának megnyitóján Október első napjaiban adták át az Általános Értékforgalmi Bank új, Markó...

Close