Szombat előfizetés 2017

Jesiva helyett egyetemi oktatás

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink, Interjú, Oktatás

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Interjú Komoróczy Géza professzorral, az ELTE Hebraisztikai és Asszíriológiai tanszékének vezetőjével

A hebraisztika oktatása 1989-ben indult meg az ELTÉ-n. 40 évi szünet után milyen helyzettel kellett szembenézniük?

  • Ami az oktatási lehetőségeket illeti, a II. világháború óta két dologban változott meg a helyzet az egész világon és így Magyarországon is. A háború előtt valaki, aki zsidó közegben született, nem távolodhatott el annyira a zsidóságtól, hogy ne lett volna valami elemi szint zsidó műveltsége. A család és az oktatási rendszer mindenesetre fölkészítette arra, hogy ha akart, tudhatott zsidó módon élni. A II. világháború után szinte az egész világon megszűnt ennek a lehetősége, mert a zsidó lélekszám radikálisan lecsökkent, így nem volt meg a kritikus tömeg, amely mellett még lehetséges vagy érdemes volt zsidóként élni.

A deportálások után a családok szétestek. Elpusztultak a zsidó intézmények is, részben mert fizikailag szétrombolták őket, részben mert fenntartásuk anyagi és társadalmi alapjai megszűntek. A diaszpóra létezése, tehát a babiloni fogság óta először a II. világháború után állt elő olyan helyzet, hogy a zsidóságban a származáson kívül más közös kritériumot nem találhatunk. Ilyen soha azelőtt nem volt. A nevelésnek tehát az a soha nem látott feladat adatott, hogy az egyetemen tanítsa meg a diákoknak azt, amit azelőtt négy-öt éves kortól kezdve a családban tanultak meg.

A másik különbség az, hogy a palesztinai zsidó közösség egészen a XIX. század végéig nem játszott normatív szerepet a diaszpóra-zsidóság életében. 1948 óta azonban van egy olyan állam, amelyiknek héber a nyelve, és van olyan népessége, amely magától értetődően a zsidó hagyomány számos irányzata közül mindegyiket képviseli, tehát legi­timitást adott a történelem során kialakult zsidó létezési módok mindegyikének – a hagyomány megtartásától a hagyomány elvetéséig bezárólag. – Izrael ma normatív szerepet játszik a világ zsidóságának életében. így pl. aki nem templomi használatra tanulja a héber nyelvet, az ma már a világon mindenütt az ivrit kiejtést sajátítja el.

Ez tehát a két nagy különbség a háború előtti és a háború utáni helyzet között. Ebből következik, hogy az egyetemen ma az ábécénél kell kezdeni a héber és a zsidó kultúra tanítását, másfelől pedig magától értetődően normatívnak kell tekinteni az Izraelben kialakult oktatási, nyelvi, kul­turális gyakorlatot a zsidó tudományok elsajátításában is.

Így tehát ennek a tanszéknek deklarált célja az, hogy megtanítsa a zsidó fiataloknak azt, amit felmenőik évszázadokon keresztül a családban és a közösségben sa­játítottak el? Hiszen az egyetem elvileg már a külső szem­lélőként vizsgálódó, magasan kvalifikált szakemberek képzésére léimé hivatott, nem a belülről megélt elemi közösségi normák megtanítására.

  • Zsidó tudományokat Európában – általában is, de egyete­men különösen – úgy tanítani, ahogy ez Európában szokás volt évszázadokon át, ma már nem lehet. A judaisztika egyetemi oktatása nem épülhet a héber nyelv keresztény ismeretének a tradíciójára. Ennek a tradíciónak természete­sen óriási a jelentősége az európai szellemtörténet számára és megvan a jelentősége még a zsidó gondolkodás számára is. Hiszen például ha Reuchlin XVI. század eleji keresztény szellemű héber nyelvtana nem készül el, akkor a héber nyelvtan ma is a XI-XII. századi arab nyelvtani kontextusban maradt volna meg. De erre a keresztény tradícióra modem szempontú hebraisztikai oktatást építeni nem lehet, mert ez a keresztény tradíció mindig megmaradt abban a keretben, amit az ókori egyházi hagyomány kijelölt: tehát hogy a zsidókkal való foglalkozás célja az, hogy megnyerjük őket az igaz kinyilatkoztatás és az eljött messiás hite számára. Ez az alap a XVIII. század végén megváltozott, amikor már nem az eljött messiás elfogadása, hanem az állam üdve vált a központi tényezővé. De a legáltalánosabb keret mégis meg­maradt: a zsidók idegen elemei az európai társadalomnak, ezért úgy kell tanulmányozni őket, mint akik ezt az idegenséget, megváltoztathatatlanul, inherens módon hordozzák.

A XX. század közepének történelmi eseményei világossá tették azt, hogy a kultúrákat egyszerre kell saját kultúraként és idegen kultúraként tanulmányozni. A tudománynak azt a módot kell megtalálni, hogy a közösségi tradíciókat és a kívülről való megközelítést módszertanilag a „legnagyobb hozammar kombinálja. Ezért pl. míg a héber nyelv tanulásában azokat a módszereket kell alkalmazni, amelyek a leghatékonyabbak, a zsidó hagyomány elsajátításában csak azt az utat lehet követni, amelynek során valaki, mint zsidó belenő ebbe a hagyományba és elér arra a fokra, amikor már teljes tudományos apparátussal vizsgálhatja a hagyományt. Jellemző módon ezt az eszményt ma legtökéletesebb for­mában a jeruzsálemi Héber Egyetem képviseli, amely a zsidó szaktudományokat kívülről nézett zsidóságként műveli, a belülről érzett azonosság előnyeivel kombinálva. Ez tehát merőben új fejlemény a II. világháború után, hogy a saját kultúránk és az idegen kultúrák megismerése együtt szerepel­het az oktatásban.

  • Mondana egy példát ennek az elvnek a gyakorlati érvényesítésére?
  • Mondok egy elvi példát, aminek megvan a gyakorlati konzekvenciája is: a tanszék az oktatási munkában nem haj­landó különbséget tenni zsidó és nem zsidó származású hall­gatók között. Annak ellenére, hogy a zsidó származás ki­emelése gyakran előnyös volna, pl. ösztöndíjak odaítélésekor. Én azonban – vállalva ennek teljes felelősségét számtalan esetben mondtam azt, hogy nem vagyok haj­landó a nürnbergi törvények alapján megítélni a hallgatók tanulási lehetőségeit. Aki a mi vonalunkon keresztül akar tanulási lehetőséghez jutni annak az „equal opportunity” elve alapján kell állnia, mert ez az akadémikus élet törvénye. Zsidó származású diákjaink igénybe vehetik a zsidó in­tézmények ösztöndíjait a tanszéktől függetlenül. Viszont a nem zsidó hallgatóknak is oly módon kell tanulniuk, mintha egyszerre volnának zsidók és nem zsidók.

Az órákon egymás mellett ülnek a református vagy ka­tolikus teológiai akadémiai növendékek és zsidó származás, zsidó kiléhez tartozó hallgatók, sőt magas fokú zsidó oktatási intézmények hallgatói is. Mindenki, aki elvégzi a szakot, az én határozott kívánságaim szerint zsidó módon kell, hogy elsajátítsa a hagyomány könyveit – egy pannonhalmi bencés szerzetes éppúgy, mint a Rabbiképző Intézet hallgatója. A Bibliát héberül kell tudniuk és nem a fordítások alapján, a Misnából és a Talmudból ugyanolyan mélységig kell megszerezniük a szöveges ismeretet, és ugyanez vonatkozik a zsidó imakönyv, a szertartás ismeretére és történetére is. És diákjaink így is cselekszenek. Ez – a tanszéktől függetlenül

  • társadalmi normává vált és így mi úszunk az árral, mert azok, akik idejönnek hébert tanulni, tudják, hogy itt a hébert „á la juive”, tehát zsidó módon tanítják.

Mindez csak Magyarországon hangzik ilyen elképesztően, Nyugat-Európában ez mindenütt magától értetődő norma. Az evangélikus egyház Palesztina-Intézete például az elmúlt száz évben kulcsszerepet játszott a zsidó hagyományok felfedezésében, részben a földrajzi, részben filológiai kutatásaival. Nyugat-Európában az egyházak is magától értetődőnek tartják, hogy zsidó tudományokat zsidó módon kell tanulni. Ez a különbség a keresztény hebraisztikához képest a II. világháború utáni „Jewish Studies” területén.

  • És ennek a követelménynek milyen visszhangja van itthon?
  • Antiszemita megjegyzéseket csak egyetemen kívül szoktam kapni. Az én számomra a tanszéknek ez a jellege elfogadottnak tűnik. A kritikai megjegyzések éppen arra vonatkoznak, hogy nem tudjuk kellő mértékben a speci­fikusan zsidó vonásokat oktatni, azt, amit otthonról kellene tudni, amire lehetne építeni az oktatási folyamatban. Alig-alig van olyan hallgatónk, aki tudná ezeket az elemi dolgokat, amelyeket nem egyetemen kellene megtanítani. Erre én is csak lassan jöttem rá. Ezért azt csinálom, hogy a bibliai szövegeket olvasva, vagy ókori zsidó történeti témákról beszélve, mindig keresem az alkalmat, hogy egy ezerötszáz évvel ezelőtti eseményhez kapcsolódva aktiváljam a diákokban azt, ami a zsidó élet konstans része – vagy legalábbis jelezzem számukra, hogy ez létezik. Például az étkezési szokásokat vagy azokat a szövegszerű ismereteket, amelyek az ünnepekhez tartoznak. A probléma az, hogy túlságosan sokat kellene pótolni és nem tudunk eleget pótolni, mert nincsenek eléggé felkészült oktatóink, akik a zsidó élet min­dennapjait egyetemi szinten tanítanák.
  • A magyar rabbikar tagjai ebből a szempontból nem megfelelőek?
  • Megfelelőek és oktatnak is, de túl elfoglaltak. Azonkívül, minden kritikai él nélkül – az mondanám, hogy a rabbikar túlnyomó többségének magától értetődően nincs is gyakor­lata az egyetemi szintű oktatásban. Abban tehát, hogy miként kell egy félévre vagy egy tanévre elosztani az anyagot, megszervezni a folyamatos tanulást, a vizsgára való felkészülés módját. Ami a Héber Egyetemen kialakult, az Magyarországon még nem történt meg: a Jesiva-típusú ok­tatást át kell szervezni egyetemi oktatássá. Ez meg fog történni vannak rá kezdeményezések, talán mi is tudunk segíteni benne, de a tény az, hogy ma még egymást kell tanítanunk.
  • Az ezzel kapcsolatos nehézségek csupán technikai problémákat jelentenek, avagy kommunikációs problémákat is, azt tehát, hogy egészen más a tanítás hagyománya, stílusa egy rabbiképző intézetben, mint az egyetemen?
  • Ez valóban lényegi kérdés. A zsidó nevelés és az erre épülő tudományos zsidó oktatás két évezreden keresztül min­dig a közösségen belüli oktatás volt. Olyannyira, hogy a késő középkorig vagy a kora újkorig létezett is – nem jogi, de hagyományos – tilalom: a Biblián kívül nem volt szabad nem zsidóknak tanítani zsidó ismereteket. Az európai hebraisztika részben éppen azzal kezdődött, hogy nem zsidók sajátítottak el kellő felkészültség nélkül talmudi ismereteket, majd rögtön a Talmud vaskos köteteivel ütöttek egyet a zsidók fejére. Nem volt tehát hagyomány zsidó ismereteket tanítani nem zsidók számára. Ez a helyzet régóta megváltozott – a Héber Egyetem létezése éppen ennek az ellenkezőjét bi­zonyítja – de nálunk a kommunikációs probléma még él. Ennek lényege a következő. A „zsidók zsidókat tanítanak” oktatási helyzetnek van egy sajátossága: rengeteg benne a célzás. A tanuló, ha ezt nem érti, megkérdezheti otthon vagy megtanulhatja az utcán. A tanuló családjában és minden­napos természetes közegében többen tanul, mint amennyit az iskolában és a tankönyvből. Az intim, közösségben való oktatás régi hagyomány a zsidóknál. Az egyetemi oktatásnak viszont – ez a görög-latin oktatási rendszer öröksége kezdettől fogva – az a módja, hogy explicitté teszik azt is, ami magától értetődő. Ez a kommunikációs probléma, és nagyon fontos, hogy tudatossá váljék mindenkiben, aki oktatással foglal­kozik. Nekünk tehát az a feladatunk, hogy a rabbik oktatását, előadásait is egyetemszerűvé tegyük.
  • Ön tehát zsidó módon kívánja a hebraisztikát megis­mertetni a hallgatókkal. Ez egyben szolgálja azt a célt is, hogy a zsidó származású hallgatók esetében a közösségbe való visszatérést is segítse?

A mi egyetemünk állami egyetem, tehát a magyar tár­sadalom egésze számára képez szakembereket. Célunkat ak­kor érjük el leginkább, ha olyan szakembereket bocsájtunk ki, akik a lehetőségeikhez vagy a körülményeinkhez képest a legjobban fölkészültek a zsidó tudományokból. A zsidó tudományoknak csak nyeresége van abból, ha egy állami iskola történelemtanára, egy szerzetesrend tanára, netán egy államigazgatási szerv hivatalnoka beható zsidó ismeretekkel bír. A zsidóság helyzetének javulását a magyar társadalom­ban nem csak az antiszemitizmus legyőzése vagy megha­ladása hozhatja meg, hanem a belsőséges zsidó ismeretek is a társadalom minden résztvevőjének részéről. Másik oldalról pedig eszményi célnak tartanám, ha minél többen volnának a zsidó intézményekben is olyan diákok, akik igenis elvégezték a tudományegyetemet és elvégezték ezt a szakot.

A magyarországi zsidó élet egyik nagy hibája, hogy akik közösségében élnek, nem nagyon bírnak magas szintű szekuláris képesítéssel. Tisztelet a kivételnek, de ezt mutatja az a krónikus válság, ahogy a háború vége óta a különféle hitközségi elnökök és tisztségviselők kiválasztásának a folyamata zajlik. Ezek tények, ezt minden kritikai él nélkül mondom. Másrészről, akiknek magas műveltsége van, gyakran zsidó származásukat sem hajlandók elfogadni, gyakran a héber nyelvismeretüket sem. A szeparáció szinte tökéletes. A magyar történelmi etimológiai szótárban olyan elemi héber nyelvi hibák vannak, amelyek teljesen indokolatlanok, ha az ember esetleg megnézi a szerzők, szerkesztők és lektorok származását. Ez mindenképpen megszüntetendő. A cél az, hogy akik a zsidóság érdekében akarnak munkálkodni, bír­janak egyetemi műveltséggel és iskolázott judaikai művelt­séggel is. Ne csak az imakönyvet tudják tehát forgatni, amit esetleg egy nálunk végzett nem zsidó diák nem tud olyan jól, de bujának filológiai ismeretekkel is, hogy egy héber feliratot vagy kronogrammát a zsinagógában el tudjanak olvasni.

Ha ez így lesz, akkor majd nem fog előfordulni az, hogy le akarják bontatni a Salgótarjáni úti temető ravatalozóját, a magyar nemzeti és a magyar zsidó építészet egyik legnagy­szerűbb emlékét, Lajta Bélának, a legnagyobb magyar zsidó építésznek az alkotását, pusztán azért, mert a háború és a kommunista rendszer évtizedei alatt bedőlt az épület ku­polája. Ezt a hitközségnek kéne megmentenie, ehelyett a műemléki felügyelőség akarja megmenteni. Ez a szakadék az akadémikus műveltség és a zsidó identitás között csökkent­hető, ahogy ez végbemegy a nyugat-európai országokban és magától értetődően nem létezik Izraelben. Az én célom tehát az, hogy a szak megadja a szekuláris műveltség esélyét azoknak is, akik eldöntötten zsidó intézményekben akarnak tanulni. Ezért tartanám kívánatosnak, hogy legalább azt res­tauráljuk, ami a félfasiszta Horthy-rendszer idején magától értetődő volt, hogy minden rabbiképzős diák köteles elvégezni az egyetem hebraisztika szakát is. Ami ma elér­hetetlen eszménykép.

  • Miért? Talán az ottani tanárok nemtetszésével talál­kozik ez az elképzelés vagy az ottani hallgatók nem kellő felkészültsége az akadály?
  • Alkalmilag jártak óráinkra a Rabbiképző Intézet hall­gatói, tehát adminisztratív szabályozás nyilván nincs. A lényegi ok abban van, amiről saját hallgatóim kapcsán is beszéltem: gyakorlatilag a rabbiképző hallgatói is ott kezdenek héberül tanulni. Az ő tanulmányaik terjedelme és intenzitása pedig túl nagy ahhoz, hogy mellette még sok mást tanuljanak.
  • A háború előtt ez másképpen volt?

A háború előtt a Rabbiképzőnek két tagozata volt. Az alsó tagozat – ami gyakorlatilag egy gimnáziumnál valamivel magasabb szintű tanodát jelentett – olyan komoly zsidó filológiai ismereteket nyújtott a hallgatóknak, hogy ők rabbinikus tanulmányaik mellett az egyetemi oktatás rendjébe be tudtak illeszkedni. A Rabbiképző alsó tagozatának érettségijéhez az I. világháború előtti időkben több jó zsidó tudás kellett, mint amivel ma a világon csaknem bárhol el lehet végezni az egyetemet. A helyzet egyébként nem csak zsidó szempontból ennyire rossz: latinul sem tudnak a diákok. Ez tehát általános romlás az oktatás színvonalában.

Ha mi a felvételiztetéskor ragaszkodnánk ahhoz a szín­vonalhoz, amit a zsidó reálgimnáziumoknak vagy főgimnázi­umoknak az érettségizett diákjai tudtak az első világháború körül, évtizedekig egyetlen hallgatónk sem volna. Ezért olyan tanítási rendszert vezettünk be, amelyben mindenki addig járhat a héber órákra, amíg úgy érzi, hogy eljutott a megfelelő színvonalra. Legföljebb lesz, aki lassan halad. Elvünk a jelen pillanatban az, hogy a héber nyelvismeretet minden lehetséges eszközzel terjeszteni kell a társadalom­ban. Ezért például pár évvel ezelőtt a nem zsidó középiskolák diákjai számára hirdettünk héberórát. Ma már van olyan hallgatónk, aki a középiskolás kurzuson kezdett héberül tanulni.

  • Ami az inputot” illeti, érez valami különbséget az első évfolyam és mondjuk az idén jelentkezők között felkészültség szempontjából?
  • Ami a tudást illeti, nem nagyon. De abban igen, hogy elterjedt a társadalom egészében, hogy héber szakot lehet végezni, zsidó tudományokat lehet tanulni. Ami paradox módon kínos is a mi számunkra, hiszen mi sem tudunk jobbak lenni, mint a társadalom egésze, tehát nagy gond előteremteni a tanárokat és az órakínálatot.

Ami az „output” minőségét illeti, büszkén mondhatom, hogy diákjaink között vagy akár személyesen az én tanítvá­nyaim között sokan vannak, akik jobban tudnak héberül nálam. És ez csak javulhat a továbbiakban, hiszen az oktatás a multiplikációs elv alapján működik: egy embernek két vagy három tanítványa lehet, aztán kilenc és így tovább.

  • Az órarendeket végignézve úgy látom, hogy 1989 óta elég erősen megnőtt a modern zsidó történelem aránya.
  • Az ok elég egyszerű: az a koncepciónk, hogy zsidó alternatívát, „Jewish option-t” kínáljunk a lehető legtöbb egyetemi szakon. Én azt szeretném, ha majd – idővel – aki történelmet tanul, annak módja legyen ott, ahol az egyetem választási lehetőséget kínál, esetleg egy zsidó történelmi kollégiummal elvégezni az egyetemes történelmet, amit amúgy csak francia vagy vietnámi, vagy magyar történelmi kollégiummal végezhetne el. A tantervi bővítésnek ez a célja. Ami az antiszemitizmust illeti, én azt mondhatnám, hogy ebből a szempontból a bölcsészkar egésze a magyar tár­sadalom jobbik lehetőségét képviseli. Van tehát érdeklődés, jóindulat és segítő szándék. Nekem azt még senki nem mondta, hogy ilyen vagy olyan órát ne tartsunk, mert sok a zsidó óra. A „legrosszindulatúbb” megjegyzés a karon belül az volt, hogy „ne hirdessünk ilyen sok órát, mert minden diák hozzánk fog jönni és nekik nem marad hallgatójuk.” Egyete­men kívül a legsúlyosabb vád, ami ért engem egy volt tanítványom részéről, hogy „elzsidósítottad az egyetemet”.

Én magam például az ókori történeti előadásokon – ahol mindig foglalkoztam zsidó témákkal – az utóbbi időben elég sokszor kimondottan építettem erre a „Jewish option”-ra. Zsidó témájú előadásokból lehetett ókori történeti kollokvi­umi jegyet szerezni. Végül is tehát az ókori zsidó történelmet az egyetemes ókori történet szerves részévé sikerült tennünk, ugyanolyan értelemben, ahogy szerves része ennek a görög és a római történelem. Ha nem is taxatíve, ami egy nagy létszámú intézetet kívánna.

 

Címkék:1994-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy főiskola, aminek csak jövője van

A Rabbiképző Intézet Pedagógiuma 1994 júniusában vette át nyolc hallgató a Pedagógium diplomáját, Budapesten. Első végzős évfolyam, első diplomaosztás. Kissé...

„Méltó utód kezébe szeretném átadni az Intézet kulcsait”

Interjú Schweitzer József professzorral, az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatójával Milyen állapotban találta a rendszerváltás a Rab­biképző Intézetet, s milyen eredményeket...

Close