Szombat előfizetés 2017

Jeruzsálem mennyei ege alatt

Írta: Mario Vargas Llosa - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Némileg előrelátható módon, a legnyilvánvalóbbal kell kezdenem: nagy megtisztel­tetés számomra egy olyan díj átvétele, amely nem csupán irodal­mi kitüntetés, hanem egyúttal tisztel­gés azon értelmiségiek előtt, akik az egyén szabadságáért küzdenek. Külö­nösen nagy öröm számomra, hogy ez a kitüntetés a Jeruzsálem-díj nevet viseli, és hogy ebben a városban és ebben a pillanatban adják át.

Bármilyen sok nehézséggel is kell megküzdeni, számomra nem kétséges: aligha van sürgetőbb feladat, mint a szabadságért való küzdelem. Néhány évvel ezelőtt, 1989-ben, amikor a berli­ni fal örömteli robajjal leomlott, min­dannyiunkat megsuhintott annak az op­timizmusnak a szele, amely végigsö­pört a világon. Úgy tűnt, a szabadságért vívott harc döntő szakaszába lépett és rövidesen új nemzetközi rend bontako­zik ki, amely igazságos törvényeken, az emberi jogok tiszteletben tartásán, va­lamint az egymással békében élő társa­dalmak és az egyének kölcsönös tole­ranciáján nyugszik. Élt a remény, hogy végre valóra válhat a megbékült embe­riség álma: egy olyan emberiségé, amely békében él, melyet a gondola­tok, hitek és szokások sokszínűsége jellemez, és amely egyetértésben tö­rekszik a haladásra és jólétre.

Alig hat évvel később ezt a reményt felváltotta a hátborzongató pesszimiz­mus. A korábbi démonok, közöttük a nacionalizmus, a vallási fundamentaliz­mus, a határviták, az etnikai és faji konfliktusok, valamint az egyre kifino­multabb és általánosabbá váló terroris­ta cselekmények, melyekről azt hittük, régen eltemettük vagy legalábbis meg­fékeztük őket, ismét felütötték rút fejü­ket. Ennek eredményeképp számos ré­giót tűz emészt, nemzetek bomlanak fel és ártatlan áldozatok holttestei he­vernek az utcákon és szerte a mező­kön. Sokan elvesztették reményüket és azt kérdik, van-e értelme folytatni a har­cot egy olyan világ megváltoztatásáért, amely részeg kábulatban botladozik, egy olyan világét, amely, Shakespeare szavaival szólva, „zengő tombolás, de semmi értelme nincs”,** és amely egy látszólag elvetemült kis isten teremt­ménye.

Amikor az antropológiai mazochizmus efféle jeleit látom, vagy a történel­mi nihilizmus veszedelmes élvezeté­nek csábítását érzem, lehunyom sze­mem és felidézem első, 1977-ben tett izraeli látogatásom emlékeit. Ez felüdíti lelkem, miképp másokét egy elrebegett ima vagy egy korty whisky. Először ti­zenhét évvel ezelőtt jártam itt, színleg azért, hogy előadásokat tartsak a Héber Egyetemen. Valójában azzal a céllal jöt­tem, hogy kiderítsem mi a valóság és mi a mítosz, már ami ezt az ellentmon­dásos országot illeti: hogy halljak, ol­vassak és mindent megérintsek. Olyan élmény volt ez, melyben ugyan néhány hétig volt csupán részem, de számos tanulságot kí­nált. A jeruzsálemi óvárost övező fal­nál találkoztam egy aranyszőke hajú lánnyal, ki­nek szürke köpe­nyét cibálta a szél, aki minden terüle­ten forradalmat akart és ellenzett minden törvényt, külön-külön és együtt, kezdve – miként a költő – a tö­megvonzás általános törvényével. – Ma­gát megvásárolták az én honfitársaim – mondta nekem. – Cionistává vált!

Én ekkortájt már elvégeztem intellek­tuális és politikai nézeteim átstrukturá­lását, és már lemondtam a kollektiviz­mus és állami felügyelet utópiájáról, amiért fiatalabb koromban lelkesed­tem. Azokban a folytonos polémiák­ban, melyekbe a politikai korrektség bármely formája iránti velem született alkalmatlanság sodort, előbbiekkel szemben egy valósabb és emberibb al­ternatívát pártoltam: a demokratikus pragmatizmust, amely az általam bizalmatlanul szemlélt liberalizmushoz kö­zelített. De még mindig vágyódtam ar­ra, aminek túlsúlya a forradalmakat és szinte teljes hiánya a demokráciákat jellemzi: a cselekvés izgalma, elszánt­ság, aszkétizmus, elkötelezettség, nagylelkűség, kockázat – egyszóval mindaz, ami a fiatalokat fellelkesíti, az öregeket pedig untatja. Izrael születé­sének történetében és a megmaradá­sért folytatott mindennapi küzdelmé­ben megtalálni véltem mindezt, mégpe­dig oly mértékben, amely jócskán csilla­pítja annak a romantikus politikai szentimentalizmusnak az étvágyát, melyet magammal hoztam, és amelytől soha­sem sikerült teljesen elszakadnom. Itt végre sikerült meggyőződnöm arról, hogy ahhoz, hogy az életet kalandként éljük meg, tökéletesítsük a társadalmat és megváltoztassuk a történelem me­netét, nincs szükség a szabadságjogok megnyirbálására, a jog lábbal tiprására, egy elnyomó rendszer létrehozására, a kritikus hangok elnémítására és az el­lenfelek börtönbe vetésére vagy meggyilkolására. Azóta gyakran han­goztatom, hogy a legnagyobb meglepe­tés, ami izraeli utazásom alatt ért, an­nak felfedezése, hogy – ellentétben azzal, amit ellenfeleim, néhány barátom, sőt jómagam is gondoltam, miután sza­kítottunk az autoriter messianizmussal – nem váltam azzá az élő őskövületté, melyet a „reakciós” névvel illetnek. Épp ellenkezőleg: továbbra is a lázadás és a reformok szószólójának tekintet­tek, melyet pedig általában (és roppant igaztalanul) a baloldal kizárólagos örök­ségének tartanak.

Ne higgyék, hogy a kölcsönös jócse­lekedetek és a hála jegyében tömjénezni jöttem Izraelt cserébe a Jeruzsálem Díjért. Szó sincs erről. Mind 1977-es lá­togatásom előtt, mind utána megesett, hogy nem értettem egyet az izraeli kor­mányok politikájával.

Kritikával illettem pél­dául azt a makacs elutasítást, mellyel el­lenezték a palesztin nép jogát az önálló­ságra, az emberi jo­gok megsértését a megszállt területe­ken, melyeket a ter­rorizmus elfojtásával indokoltak. Ám ugyanakkor hangsú­lyozni szeretnék egy roppant fontos ele­met: ugyanez a kriti­ka számtalan izraeli állampolgár szájá­ból is elhangzott, gyakran sziporkázó gúnnyal, és mindig a teljes szabadság jegyében.

Izrael történelmének eme vonása, hogy vitára és a kritikára nyitott társada­lom maradjon, hogy vezetőit mindig vá­lasztásokon újítsa meg még a legkritiku­sabb időkben is, még a háború katakliz­mái közepette is, amikor hajszálon füg­gött léte, a legmaradandóbb tanulság, melyet Izrael felmutatott a világ népei­nek. Ez különösen igaz az ún. Harmadik Világot illetően, ahol a belső és külső problémák gyakran az emberi szabad­ságjogok megnyirbálásának és annak az elnyomásnak ürügyéül szolgálnak, amely ezen országok némelyikét to­vábbra is a barbarizmus és az elmara­dottság állapotában tartja. Melyik ország küszködött több nehézséggel és gond­dal, mint Izrael kicsi országa? Azáltal, hogy mindig magasra emelte a szabad­ság fáklyáját, nem gyengébb vagy szegé­nyebb, hanem inkább méltóságteljesebb lett, és ügyét a világ nemzetei elé tárta. Ez volt emlékezetes látogatásom egyik tanulsága. Olyan tanulság, amely segített tisztáznom számtalan gondola­tomat, és állandóan arra késztetett, hogy ezzel az élő bizonyítékkal példálóz­zak: egy nemzet fejlődésének és fenn­maradásának legjobb biztosítéka, bár­milyenek legyenek is körülményei, vagy a fejlődés bármely fokán is álljon, ha magáévá teszi a szabadság kultúráját.

Lévén regényíró, aki nappalait és éj­szakáit a valamelyest hihető valótlansá­gok kiagyalásának kellemes feladatának szenteli, a másik, számomra különösen Kedves tanulság annak igazolása, hogy fikció és történelem nem zárják ki egy­mást, hanem bizonyos esetekben egy­másra találnak, mint az ágyban összebú­jó szeretők. Hiszen ne feledjük: mielőtt történelemmé vált volna, Izrael a képze­let szülötte volt, amely a Borges elbeszé­lésben*** szereplő lényhez hasonlóan az emberi képzelőerő kitapinthatatlan ködéből a való világba költözött. Az iro­dalmat, természetesen, hasonló varázs­latos és bűvös tárgyak és lények népesí­tik be, de legjobb tudomásom szerint Iz­rael az egyetlen ország a világtörténe­lemben, amely azzal dicsekedhet, hogy Edgar Allan Poe, Stevenson, vagy az Eze­regyéjszaka valamely hőséhez hasonló­an ennyire nyilvánvalóan transzcendens származással büszkélkedhet. Története kezdetben nem más, mint vágyálom, el­gondolás, puszta fikció, melyet abból a leheletfinom szubjektív anyagból gyúr­tak, melyből az irodalmi és művészi ábrándképeket mintázzák, és melyet ké­sőbb, hihetetlen elszántsággal és akarat­tal, átcsempésztek a való világba.

Hogy ez lehetségesnek bizonyult, rop­pant bíztató egy regényírónak és általá­ban azoknak, akiknek élete a képzelőe­rő körül forog: annak bizonyítéka, hogy mesterségük nem annyira haszontalan, mint sokan gondolják, hanem valóban közszükségletet elégít ki, lévén afféle oltás a társadalmi szendergés és köszvény ellen. Ám amellett, hogy az elefánt­csonttorony lakóinak lelkét erősíti, né­hány olyan következtetést is kínál, ame­lyek tanulságosak azoknak a népeknek, melyek arra áhítoznak, hogy megválto­zassák körülményeiket és kiemelkedje­nek nyomorúságukból, tudatlanságuk­ból vagy kizsákmányoltatásukból, s amelyek, sajnos, a világ népeinek több­ségét teszik ki. Igenis lehetséges. A vá­gyak és álmok igenis valóra válthatók. Ez természetesen nem könnyű. Vasaka­ratra van szükség, valamint azoknak a számkivetetteknek az áldozatkészségé­re és idealizmusára, amely ebben az el­lenséges országban vizet fakasztott és termőfölddé varázsolta azt a kopár tá­jat, ahol korábban csak kövek voltak, kunyhókat épített a sivatagban, melyek­ből falvak és, később, önálló városok nőttek ki. A történelem nem írott szó és nincsenek egy hajthatatlan istenség vagy a despotikus természet által diktált titkos törvényei. A történelmet az e vi­lágban élő nők és férfiak álmaiknak, tö­rekvéseiknek és akaraterejüknek meg­felelően folyamatosan újra- és átírják. Ez persze hatalmas felelősséget jelent számunkra és nem teszi lehetővé, hogy kudarcainkra mentséget találjunk. Ugyanakkor, hatalmas ösztönző erő azoknak a népeknek, melyek sebzett­nek vagy kifosztottnak érzik magukat. Azt bizonyítja, hogy semminek sem kell feltétlenül olyannak lennie, amilyen, hogy a történelmet lehet olyanná for­málni, amilyennek lennie kell, olyanná, amilyennek szeretnénk, és ez csakis raj­tunk múlik.

Hálával tartozom Izraelnek ezért az ér­tékes felismerésért, melynek sokat kö­szönhetek íróként, és mindez ideig politi­kai nézeteim legjobb biztosítéka volt. Épp ezért, ha figyelmesebben végiggon­dolom, volt némi igaza jeruzsálemi ba­rátnőmnek, aki nem volt hajlandó elfo­gadni a nehézségi törvényt, és, ha emlé­kezetem nem csal, hét színben pompá­zó harisnyákkal kelt versenyre a napfény ellen, melyek csodásabban ragyogtak, mint a jeruzsálemi nap utolsó sugarai mielőtt alábuktak. Valóban szenved­élyes vonzódás alakult ki bennem a cio­nizmus iránt, vagy legalábbis azon része iránt, amely a megvalósítható utópia, a testet öltött történelemmé formált fikció vakmerősége, és amely több millió em­ber életét jobbra fordította.

A cionista utópia egyik tézisével azon­ban nem tudok megbékélni. Ez pedig az a tézis, amely legitimizálja a nacionaliz­must és az országhatárokat, a nemzetál­lam katasztrofálisan idejétmúlt fogal­mát, amely legalább annyi vérontást okozott, mint a vallásháborúk. Bármennyire is szeretem Perut, azt az or­szágot, melyben születtem és amely olyan emlékekkel és nosztalgiával telítette életemet, amelyekről mindmáig írok, bármennyire is szeretem Spanyo­lországot, amely második állampolgár­sággal ajándékozott meg és ezáltal gaz­dagította mindazt, amit magaménak mondhattam, sürgősen ki kell jelente­nem, Fernando Savater egyik esszéjé­nek címét kölcsönözve, hogy ellenzem a fatornyos hazákat és ezirányú elkép­zeléseimet Pablo Neruda fejezte ki leg­jobban egyik fiatalkori versében: „Haza / szomorú szó / mint a lázmérő vagy a felvonó.” Az én politikai álmom egy olyan világ, melyben az útlevelek ege­rek martalékává válnak, melyben a vámtisztviselők a fáraókkal és alkimis­tákkal együtt azon relikviák sorát gazda­gítják, melyekkel az archeológusok és történészek bíbelődnek. Tudom, hogy ez az eszménykép igen távolinak tűnik ebben a korban, az új himnuszok, zász­lók és a nacionalista agresszió kímélet­len burjánzása idején. De amikor azt ta­pasztalom, hogy vágyálmomat, a sza­badság jegyében egyesült világ képét kétségbe vonják s egy regényíró min­den értelmet nélkülöző agyszüleményé­nek tekintik, mindig kéznél van a frap­páns válasz: „No és a bécsi újságíró, Herzl Tivadar őrült elgondolása? No és a cionista vágyálom?”

Az évezred végéhez közeledve egyre inkább úgy tűnik, mintha az emberi tör­ténelem, megirigyelve a latin-amerikai irodalom sokszínűségét és varázsos rea­lizmusát, hirtelen olyan csodákkal áll elő, amelyek még a legélénkebb képze­lőerővel megáldott írókat is elkápráztat­ja. A képzelet és a valóság között húzó­dó még oly makacs határok is hirtelen eltűntek olyan előre nem látható esemé­nyek hatására, mint a Szovjetunió fel­bomlása, Németország újraegyesítése, szinte valamennyi dél-amerikai diktatúra eltűnése, a békés átmenet az elnyomó rasszista rezsimből a pluralista demok­ráciába Dél-Afrikában, és számtalan más esemény következtében, amelyek napról-napra megráznak bennünket. Miért is ne bízhatnánk bolygónk fokozatos integ­rálásában, amely nagyobb részt már meg is történt a piacok és távközlés nemzetközivé válásával és a vállalkozá­sok globalizációja révén, és amely elvileg továbbterjedhet az adminisztratív és po­litikai szférára? Ez esetben az egyedül fennálló határok ember és ember között – azok, melyek természetesen keletkez­nek és szabadon húzódnak – a nyelv és a kultúra termékeny és rugalmas határai maradnának. E cél elérése bizony hatal­mas kihívást jelent, de korántsem elér­hetetlen: sok munkát igénylő, de gyü­mölcsöző vállalkozás, és egyetlen mód­ja annak a már-már megszokottá vált öl­döklés megszüntetésének, amely vész­terhes felhőként lebeg az emberi ese­mények felett az ágyékkötő és bunkós­bot korától napjaink számítástechnikai forradalmáig.

A nemrég megkötött béke-megállapo­dás Izrael és a PFSZ között egyike azon rendkívüli eseményeknek, melyek el­kápráztattak és lenyűgöztek bennünket: egy olyan esemény, amely nem túl rég még a képzelet és a fikció birodalmába tartozott. Ez a megegyezés szinte lehe­tetlennek tűnt annyi ellenségeskedés és vérontás, ily mértékű gyűlölködés után. Ennek ellenére az egyezményt aláírták, és úgy tűnik, túléli a tébolyult fanatiku­sok próbálkozásait, hogy megsemmisít­sék. Elismeréssel kell adóznunk azok bátorságának és merészségének, akik elszánták magukat a tárgyalásra és bé­kekötésre, akik szélesre tárták a jövő­beni együttműködés kapuját két olyan nép között, melynek konfliktusa már tú­lontúl sok szenvedést okozott. Mindent el kell követnünk, és oly módon kell tá­mogatnunk ezt a törekvést, hogy a meg­állapodás által beindított civilizációs erő legyőzze a gyanakvó bizalmatlanságot, elnyerje a pesszimisták támogatását, a vonakodókat pedig lelkesedéssel töltse el, megsemmisíthetetlenné téve ezáltal a szerződést. Ily módon a megértés és harmónia erői darabokra törik az Apoka­lipszis szerelmeseinek kísérleteit, me­lyek a történelmet pokollá változtatnák.

Ekkor valóra válhat az illúzió máso­dik része: az, amely a világ négy sarká­ból idevonzotta a cionista pionírokat, erre a terméketlen földre, az Oszmán-Török Birodalom egyik eldugott zugá­ba. Ne feledjük: azok a pionírok nem csupán egy országot akartak felépíteni, nem csupán egy szabad és biztonságos társadalmat az üldözötteknek, hanem arról álmodoztak, hogy vállvetve mun­kálkodnak majd arab szomszédaikkal a szegénység leküzdéséért, az igazságért és moralitásért folytatott harcukban, együtt küzdenek majd annak a térség­nek népeivel, amely az emberi civilizá­ció történetében a legtöbb istent, val­lást és a legnagyobb spirituális gazdagságot mondhatja magáénak.

A cionista álom eme része semmivé foszlott a konfrontáció és erőszakosság viharfelhői alatt azon a gyötrelmekkel teli küzdőtéren, melyen Izrael függet­lenségének első pillanat óta él. Ám most, a béke felvirradtával, ez a nemes célkitűzés ismét feltűnt az Edom-hegység mögötti kristálytiszta égbolton, amely lenyűgözi a látogatót, aki első íz­ben keresi fel Jeruzsálemet és abban a fényözönben, amely üdvözli. Abban az áttetsző áramlásban, amely láthatatlan szárnycsapásokkal ereszkedik le a ma­gasból, birtokba vesz a furcsa érzés, amely csak az igazán jó versek olvas­tán, hallatán áraszt el bennünket. Illen­dő tehát, hogy el-elkalandozó beszéde­met a Jeruzsálem egén csillogó re­ményteljes aura felidézésével zárjam.

Seleanu Magdaléna fordítása

Jegyzetek

* Megjelent: Ariel 102, 1996, 17-22.

** Macbeth, V. felvonás, 5.17, Szabó Lőrinc fordítása.

*** Körkörös romok. Fordította Boglár Lajos. In: J. L. Borges, Körkörös romok. Budapest, 1972.

Címkék:1998-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidózásért 15 milliót

Kunszabó Ferenc, a szélsőjobboldali Hunnia folyóirat főszer­kesztője (mely egyebek közt a holocaustot tagadó írásaival hí­resült el akkor, amikor az ilyesmire...

Zsidó újszülöttek bejegyzése 1945-1966

Az alábbi diagram az 1945 óta Buda­pesten a zsidó hitközségbe bejegyzett újszülötteket (illetve a második oszlop­ban a későbbi életkorukban bejegyzet­teket)...

Close