Szombat előfizetés 2017

Hátukon a láda

Írta: Jefferson Case - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Jefferson Chase

Hátukon a láda

A második német-zsidó írónemzedék

A holokauszt utáni német-zsidó iro­dalom „második nemzedéke” olyasmi, akár egy gólem. Alaktalan massza, amelyet fekete mágiát űző germanisták olykor mesterséges emberi alakká gyúrnak és életre hívnak. Mert ha nem akarjuk elfogadni a „veleszületett, mé­lyen a tudatalattiban szunnyadó néplélek” fantasztikumát, úgy azt kell mon­danunk: csak az a német irodalom léte­zik, mely az ugyanazon a nyelven alko­tó írókból áll össze. Míg a germaniszti­ka irányzatosan irodalmi mozgalomról beszél, mintha az így egy kalap alá fog­lalt írók mind egyazon járszalagon moz­dulnának, valójában az olyan szerzők, mint Maxim Biller, Barbara Honigmann, Esther Dischereit vagy akár Rafael Seligmann, igencsak külön­bözőek. Ami „zsidó” szerzőként össze­kapcsolja őket, az főképp egy téma, mely előny, de tehertétel is egyben.

Előny, mert egy mindössze tizenkét éves megszakítástól eltekintve, a német közönség csaknem két évszázad óta igen szívesen olvas vitatott és gyakran a napisajtó által formált zsidó írókat – He­inétől és Börnétől Krausig és Tucholskyig -, és teszi ezt különös intenzi­tással a háború utáni korszakban. Teher­tétel, mert az ilyen írók épp ezáltal kön­nyen a „médiazsidó” kétes szerepébe kerülnek, aki a maga kívülálló mivoltá­ban tetszeleg, és lubickol – azaz ez nem garantálja irodalmi kvalitását. Előny, mert a zsidók történelmi társadalmi helyzete német nyelvterületen előre prog­ramozza a kívülálló perspektívát, mely – legalábbis a romantikus irodalomértel­mezés szerint – a költő lényének nélkü­lözhetetlen eleme. Tehertétel, mert nincs író, aki megbirkózhatna a beprog­ramozott témával – egy tulajdonképpen beilleszkedett kisebbség kiirtásával, il­letve ennek a kortársi hétköznapokra já­ró következményeivel. Ebben az érte­lemben a zsidó történelem kivonja ma­gát a német irodalomból.

Kölcsönzött emlékezések

Ma a germanistáknak hiszünk, a „má­sodik nemzedéket” az jellemzi, hogy Németországban – nyugaton és keleten – viszonylagos jólétben nőtt fel, a holokausztot csak „kölcsönzött emlékezé­sek” formájában ismeri, mégis erősen elhatárolódik a „német” többségtől. Jurek Becker, a háború utáni korszak első és legjobb német-zsidó íróinak egyike, aki Ravensbrück és Sachsenhausen koncentrációs táboraiban töltötte emlékezetében többé fel nem idézhető gyermekkorát, a maga helyzetéről szól­va azt mondta, olyan érzése van, mint aki valami ládát cipel a hátán, anélkül, hogy tudná, mi van benne. Az irodalom volt számára a módszer, hogy az üres­ség terhétől megszabaduljon, miköz­ben a ládát fiktív tartalommal töltötte meg. A később születettek másféle ter­het hurcolnak. Az ő ládájukban van már egy és más életrajzi tartalom gyer­mekkorukból, amelyet még szerencsé­nek is lehetne mondani, ha nem okoz­na mindig nyugtalanságot is, és nem töltené el őket bűntudattal.

Napjainkban talán emiatt ragaszkod­nak az írók nyomatékosabban a maguk zsidó identitásához, mint Becker, aki arra a kérdésre, hogy minek tartja ma­gát, ezt a szabványos választ adta: „A szüleim zsidók voltak.” Honigmann, Dischereit vagy Seligmann számára viszont nagyon is fontos, hogy nemcsak a szüleik voltak zsidók, hanem ők ma­guk is azok; asszimilációellenes, rész­ben a szülők ellen irányuló önértelme­zés ez, amely különbözőképp magya­rázható. Amint Maxim Biller írta egyik korai elbeszélésében nemzedéke egy fiktív német-zsidó hőséről: „Hugo visszatérése a maga gyökereihez szél­sebesen történt és kabarészerű voná­sokat mutatott – jóhiszeműleg azt mondhatni, helyrehozta anyja örökle­tes hibáját. Aki azonban keményen fo­galmaz, kurtán a szemére veti, hogy ugyanazzal a könnyelműséggel és chücpével, mint ő, csak új köntöst öl­tött fel. Talán, talán.”

Mit Eichmann an der Börse (Eichmannal a tőzsdén) című könyvében Esther Dischereit, az első személyben megszólaló elbeszélőnő német polgár­társai otromba érzéketlenségéről szól, és a maga gyakran nevetséges próbál­kozásairól a zsidó hagyomány elsajátí­tásáról. Nyelve szaggatott és költői, az iróniától a dühig minden regiszteren játszik. Dischereit, aki lírikusként in­dult, de már két regényt is közreadott (Joëmis Tisch, Merryn), olyan szerző, aki politikailag sokra tartja a maga személyes helyzetét, és hangsúlyozot­tan stilizált nyelvet használ.

Az Eichmannal a tőzsdén tartalmaz néhány mulatságos poént a német film­iparról és a volt kényszermunkások kár­pótlásáról, Martin Walserről és Jörg Haiderről, ám csak néhány sekélyesen ironikus, önbecéző megjegyzést a saját, voltaképpen sokkal érdekesebb témá­ját illetően, arról ugyanis, hogyan kell léteznie egy zsidó nőnek Németország­ban. Dischereit eközben némelykor úgy nyilvánul meg, mint valami nyelvi tehet­séggel megáldott, hivatásos bőgőmasi­na – legalábbis azoknak az olvasóknak a szemében, akik valami erőteljesebbet igényelnek, mint balliberális támadáso­kat a szokásos ellenségképek ellen. Na­gyobb adag zsidó humor talán elősegí­tené a klisék fellazítását.

Kettős kívülállás

Dischereittel ellentétben Barbara Ho­nigmann mind a költői igény, mind az önreflexiós késztetés tekintetében mértékletesebb. Mind az öt regénye a hagyományos elbeszélésmódot követi, a tavaly a Hanser Kiadónál megjelent könyvét (Alles, alles Liebe – Csupa, csupa szerelem) meg éppenséggel a le­vélregény szinte már kihalt műfajában publikálta. Honigmann, aki 1949-ben az NDK-ban született, Kelet-Németországba, a hetvenes évekbe helyezi tör­ténetét, zsidó származású fiatal színhá­zi emberek és szájaskodó ellenzékiek körébe. Kétszeres kívülállóság ez, ket­tős ironikus töréssel. Először azért, mert a rendszert bírálók úgyszólván olyasfélék voltak az NDK-ban, mint a zsidó, másodszor, mert a zsidó szárma­zás önmagában még távolról sem men­tesített a keleti áporodottságtól. Az Al­les, alles Liebe szereplői a mai „nostalgistákra” emlékeztetnek (azokról a nosztalgiázókról van szó, akik a mai Németországban a kelet-német viszo­nyokat sírják vissza – a ford.), akik a Berliner Volksbühne kantinjában jön­nek össze, hogy megszellőztessék kriti­kai nézeteiket a kapitalizmusról, a kul­túráról és a kancellárról.

Amilyen egyszerű és folyékonyan el­beszélt történet ez, nem is lenne külö­nösebben érdekes a végső kulcsjelenet nélkül, amelyben a regény bajkeverője nekiront a többieknek. „A velőtökig né­metek vagytok – írja épp abban, hogy annyira szeretnétek jeruzsálemi lako­soknak látni magatokat.” Habár Honigmann nem az az író, aki egyértelmű po­litikai üzeneteket akar közvetíteni, itt hir­telen egy kívülálló perspektívájából szól a kívülállókról, akiknek az identitása ez­zel kérdésessé válik, míg az olvasók lá­ba alól kihúzza a kényelmes moralizálás talaját. Ott lebeg a gyanú: ha a kritikai el­határolódás túlságosan könnyűvé válik, úgy csupán az alkalmazkodás álcázott válfaja lesz belőle. Honigmann e figurá­ja itt a második nemzedék legfőbb aggá­lyát fogalmazza meg, azt ugyanis, hogy zsidónak lenni végső soron annyi, mint németnek lenni. Mindenesetre feltűnő, mennyire gyakran használják zsidó írók a „német” jelzőt, ha más zsidó figurákat akarnak sérteni. Holott pedig a legtöbb német-zsidó írónak nem jelentéktelen számú német barátja és olvasója van.

Ezzel eljutottunk Maxim Billerhez, aki negyvenévesen a második nemzedék egyik legfiatalabb, legtehetségesebb és a médiával legtudatosabban bánó kép­viselője. A legtöbb olvasó csak úgy is­meri, mint idegesítő alakot, akik körül botrányok zajlanak, és mint a Tempo, a Die Zeit és a Süddeutsche Zeitung kolumnistáját. Cikkeiből nemrég jelent meg egy kötet Deutschbuch cím alatt. Biller nem annyira esszéistaként, mint inkább elbeszélőként tud kibontakozni, erre nemcsak éles retorikája és jó sze­me teszi képessé, hanem az a tehetsé­ge is, hogy amit elbeszélt, azt elraktá­rozza és elmélyítse. Die Tochter (A lány) című regénye, amely tavaly jelent meg a Kiepenheuer & Witschnél vagy ötszáz oldalnyi polémia a németekkel, amint Biller újságcikkeiből előtűnnek. Monda­nivalóját azonban egy zsidó pederaszta szájába adja, az meg tán csak álmodja az egészet, így szövege egy neurotikus figura kétségbeesett vagy beteges fantáziálása gyanánt is olvasható.

Billernek itt sikerül a zsidó, illetve a német identitás fikcióit egy sajátos, va­lóság közeli irodalmi világgá alakítani. A nyilvánvaló német-zsidó lét problemati­káját épp oly kevéssé oldja meg, mint kollégái, azonban a leginkább szuverén módon halad át a tükörszobán, és anél­kül foglalja művébe a különböző torz­képet, hogy közben elbámészkodnék egyiken vagy másikon. Biller regényét nem lehet egykönnyen beskatulyázni politikailag, az olvasó fejében egyre új formákat ölt – ami irodalmi kvalitását is mutatja, ám ami üzletileg hátrányára is lehet. Mert Biller regényét ugyan hellyel-közzel dicsérte a kritika, ám ol­vasótömegekre eddig nem talált.

Maxim Billert leszámítva, a német­-zsidó írók legtöbbje ötven körül jár és régen beérkezett. Talán az önismétlés veszélyét kerülendő, Biller színdarabon dolgozik, Esther Dischereit pedig ép­penséggel egy operetten. A tér nyitva állna új szerzők előtt, akik másféle lá­dákat cipelnek. A második nemzedék sorsa, hogy épp az a helyzet terhelte meg őket egész rakományra való ide­gen elvárással, amely írókká tette őket és a műveik számára különleges ér­deklődést biztosított. A múlt és a jelen közötti diszkrepancia feltehetőleg nem nehezedik ennyire nyomasztóan a húsz-harmincévesekre. Majd meglát­juk, hogy emiatt könnyebben írnak-e si­keres könyveket.

Neue Zürcher Zeitung 2001. aug. 18/19.

Gadó György fordítása

Jefferson Chase a Nottingham-i Egyetem ta­nára, ez idő szerint a Berlini Műszaki Egyetem Antiszemitizmus-kutató Központjában oktat.

Címkék:2002-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Arab álom Izrael végéről

Arab álom Izrael végéről Londonban évente egyszer, az Al Ahram Institute for Strategic Studies (Al Ahram Stratégiai Kutatási Intézet) által...

Pesszimista izraeli demográfiai előrejelzés

Pesszimista izraeli demográfiai előrejelzés Az izraeli demográfusok nem tartoznak az ország legoptimistább emberei közé, némelyikük pedig szinte ítéletnapi jósla­tokat is...

Close