Hátukon a láda
A második német-zsidó írónemzedék
A holokauszt utáni német-zsidó irodalom „második nemzedéke” olyasmi, akár egy gólem. Alaktalan massza, amelyet fekete mágiát űző germanisták olykor mesterséges emberi alakká gyúrnak és életre hívnak. Mert ha nem akarjuk elfogadni a „veleszületett, mélyen a tudatalattiban szunnyadó néplélek” fantasztikumát, úgy azt kell mondanunk: csak az a német irodalom létezik, mely az ugyanazon a nyelven alkotó írókból áll össze. Míg a germanisztika irányzatosan irodalmi mozgalomról beszél, mintha az így egy kalap alá foglalt írók mind egyazon járszalagon mozdulnának, valójában az olyan szerzők, mint Maxim Biller, Barbara Honigmann, Esther Dischereit vagy akár Rafael Seligmann, igencsak különbözőek. Ami „zsidó” szerzőként összekapcsolja őket, az főképp egy téma, mely előny, de tehertétel is egyben.
Előny, mert egy mindössze tizenkét éves megszakítástól eltekintve, a német közönség csaknem két évszázad óta igen szívesen olvas vitatott és gyakran a napisajtó által formált zsidó írókat – Heinétől és Börnétől Krausig és Tucholskyig -, és teszi ezt különös intenzitással a háború utáni korszakban. Tehertétel, mert az ilyen írók épp ezáltal könnyen a „médiazsidó” kétes szerepébe kerülnek, aki a maga kívülálló mivoltában tetszeleg, és lubickol – azaz ez nem garantálja irodalmi kvalitását. Előny, mert a zsidók történelmi társadalmi helyzete német nyelvterületen előre programozza a kívülálló perspektívát, mely – legalábbis a romantikus irodalomértelmezés szerint – a költő lényének nélkülözhetetlen eleme. Tehertétel, mert nincs író, aki megbirkózhatna a beprogramozott témával – egy tulajdonképpen beilleszkedett kisebbség kiirtásával, illetve ennek a kortársi hétköznapokra járó következményeivel. Ebben az értelemben a zsidó történelem kivonja magát a német irodalomból.
Kölcsönzött emlékezések
Ma a germanistáknak hiszünk, a „második nemzedéket” az jellemzi, hogy Németországban – nyugaton és keleten – viszonylagos jólétben nőtt fel, a holokausztot csak „kölcsönzött emlékezések” formájában ismeri, mégis erősen elhatárolódik a „német” többségtől. Jurek Becker, a háború utáni korszak első és legjobb német-zsidó íróinak egyike, aki Ravensbrück és Sachsenhausen koncentrációs táboraiban töltötte emlékezetében többé fel nem idézhető gyermekkorát, a maga helyzetéről szólva azt mondta, olyan érzése van, mint aki valami ládát cipel a hátán, anélkül, hogy tudná, mi van benne. Az irodalom volt számára a módszer, hogy az üresség terhétől megszabaduljon, miközben a ládát fiktív tartalommal töltötte meg. A később születettek másféle terhet hurcolnak. Az ő ládájukban van már egy és más életrajzi tartalom gyermekkorukból, amelyet még szerencsének is lehetne mondani, ha nem okozna mindig nyugtalanságot is, és nem töltené el őket bűntudattal.
Napjainkban talán emiatt ragaszkodnak az írók nyomatékosabban a maguk zsidó identitásához, mint Becker, aki arra a kérdésre, hogy minek tartja magát, ezt a szabványos választ adta: „A szüleim zsidók voltak.” Honigmann, Dischereit vagy Seligmann számára viszont nagyon is fontos, hogy nemcsak a szüleik voltak zsidók, hanem ők maguk is azok; asszimilációellenes, részben a szülők ellen irányuló önértelmezés ez, amely különbözőképp magyarázható. Amint Maxim Biller írta egyik korai elbeszélésében nemzedéke egy fiktív német-zsidó hőséről: „Hugo visszatérése a maga gyökereihez szélsebesen történt és kabarészerű vonásokat mutatott – jóhiszeműleg azt mondhatni, helyrehozta anyja örökletes hibáját. Aki azonban keményen fogalmaz, kurtán a szemére veti, hogy ugyanazzal a könnyelműséggel és chücpével, mint ő, csak új köntöst öltött fel. Talán, talán.”
Mit Eichmann an der Börse (Eichmannal a tőzsdén) című könyvében Esther Dischereit, az első személyben megszólaló elbeszélőnő német polgártársai otromba érzéketlenségéről szól, és a maga gyakran nevetséges próbálkozásairól a zsidó hagyomány elsajátításáról. Nyelve szaggatott és költői, az iróniától a dühig minden regiszteren játszik. Dischereit, aki lírikusként indult, de már két regényt is közreadott (Joëmis Tisch, Merryn), olyan szerző, aki politikailag sokra tartja a maga személyes helyzetét, és hangsúlyozottan stilizált nyelvet használ.
Az Eichmannal a tőzsdén tartalmaz néhány mulatságos poént a német filmiparról és a volt kényszermunkások kárpótlásáról, Martin Walserről és Jörg Haiderről, ám csak néhány sekélyesen ironikus, önbecéző megjegyzést a saját, voltaképpen sokkal érdekesebb témáját illetően, arról ugyanis, hogyan kell léteznie egy zsidó nőnek Németországban. Dischereit eközben némelykor úgy nyilvánul meg, mint valami nyelvi tehetséggel megáldott, hivatásos bőgőmasina – legalábbis azoknak az olvasóknak a szemében, akik valami erőteljesebbet igényelnek, mint balliberális támadásokat a szokásos ellenségképek ellen. Nagyobb adag zsidó humor talán elősegítené a klisék fellazítását.
Kettős kívülállás
Dischereittel ellentétben Barbara Honigmann mind a költői igény, mind az önreflexiós késztetés tekintetében mértékletesebb. Mind az öt regénye a hagyományos elbeszélésmódot követi, a tavaly a Hanser Kiadónál megjelent könyvét (Alles, alles Liebe – Csupa, csupa szerelem) meg éppenséggel a levélregény szinte már kihalt műfajában publikálta. Honigmann, aki 1949-ben az NDK-ban született, Kelet-Németországba, a hetvenes évekbe helyezi történetét, zsidó származású fiatal színházi emberek és szájaskodó ellenzékiek körébe. Kétszeres kívülállóság ez, kettős ironikus töréssel. Először azért, mert a rendszert bírálók úgyszólván olyasfélék voltak az NDK-ban, mint a zsidó, másodszor, mert a zsidó származás önmagában még távolról sem mentesített a keleti áporodottságtól. Az Alles, alles Liebe szereplői a mai „nostalgistákra” emlékeztetnek (azokról a nosztalgiázókról van szó, akik a mai Németországban a kelet-német viszonyokat sírják vissza – a ford.), akik a Berliner Volksbühne kantinjában jönnek össze, hogy megszellőztessék kritikai nézeteiket a kapitalizmusról, a kultúráról és a kancellárról.
Amilyen egyszerű és folyékonyan elbeszélt történet ez, nem is lenne különösebben érdekes a végső kulcsjelenet nélkül, amelyben a regény bajkeverője nekiront a többieknek. „A velőtökig németek vagytok – írja épp abban, hogy annyira szeretnétek jeruzsálemi lakosoknak látni magatokat.” Habár Honigmann nem az az író, aki egyértelmű politikai üzeneteket akar közvetíteni, itt hirtelen egy kívülálló perspektívájából szól a kívülállókról, akiknek az identitása ezzel kérdésessé válik, míg az olvasók lába alól kihúzza a kényelmes moralizálás talaját. Ott lebeg a gyanú: ha a kritikai elhatárolódás túlságosan könnyűvé válik, úgy csupán az alkalmazkodás álcázott válfaja lesz belőle. Honigmann e figurája itt a második nemzedék legfőbb aggályát fogalmazza meg, azt ugyanis, hogy zsidónak lenni végső soron annyi, mint németnek lenni. Mindenesetre feltűnő, mennyire gyakran használják zsidó írók a „német” jelzőt, ha más zsidó figurákat akarnak sérteni. Holott pedig a legtöbb német-zsidó írónak nem jelentéktelen számú német barátja és olvasója van.
Ezzel eljutottunk Maxim Billerhez, aki negyvenévesen a második nemzedék egyik legfiatalabb, legtehetségesebb és a médiával legtudatosabban bánó képviselője. A legtöbb olvasó csak úgy ismeri, mint idegesítő alakot, akik körül botrányok zajlanak, és mint a Tempo, a Die Zeit és a Süddeutsche Zeitung kolumnistáját. Cikkeiből nemrég jelent meg egy kötet Deutschbuch cím alatt. Biller nem annyira esszéistaként, mint inkább elbeszélőként tud kibontakozni, erre nemcsak éles retorikája és jó szeme teszi képessé, hanem az a tehetsége is, hogy amit elbeszélt, azt elraktározza és elmélyítse. Die Tochter (A lány) című regénye, amely tavaly jelent meg a Kiepenheuer & Witschnél vagy ötszáz oldalnyi polémia a németekkel, amint Biller újságcikkeiből előtűnnek. Mondanivalóját azonban egy zsidó pederaszta szájába adja, az meg tán csak álmodja az egészet, így szövege egy neurotikus figura kétségbeesett vagy beteges fantáziálása gyanánt is olvasható.
Billernek itt sikerül a zsidó, illetve a német identitás fikcióit egy sajátos, valóság közeli irodalmi világgá alakítani. A nyilvánvaló német-zsidó lét problematikáját épp oly kevéssé oldja meg, mint kollégái, azonban a leginkább szuverén módon halad át a tükörszobán, és anélkül foglalja művébe a különböző torzképet, hogy közben elbámészkodnék egyiken vagy másikon. Biller regényét nem lehet egykönnyen beskatulyázni politikailag, az olvasó fejében egyre új formákat ölt – ami irodalmi kvalitását is mutatja, ám ami üzletileg hátrányára is lehet. Mert Biller regényét ugyan hellyel-közzel dicsérte a kritika, ám olvasótömegekre eddig nem talált.
Maxim Billert leszámítva, a német-zsidó írók legtöbbje ötven körül jár és régen beérkezett. Talán az önismétlés veszélyét kerülendő, Biller színdarabon dolgozik, Esther Dischereit pedig éppenséggel egy operetten. A tér nyitva állna új szerzők előtt, akik másféle ládákat cipelnek. A második nemzedék sorsa, hogy épp az a helyzet terhelte meg őket egész rakományra való idegen elvárással, amely írókká tette őket és a műveik számára különleges érdeklődést biztosított. A múlt és a jelen közötti diszkrepancia feltehetőleg nem nehezedik ennyire nyomasztóan a húsz-harmincévesekre. Majd meglátjuk, hogy emiatt könnyebben írnak-e sikeres könyveket.
Neue Zürcher Zeitung 2001. aug. 18/19.
Gadó György fordítása
Jefferson Chase a Nottingham-i Egyetem tanára, ez idő szerint a Berlini Műszaki Egyetem Antiszemitizmus-kutató Központjában oktat.
Címkék:2002-01