Szombat előfizetés 2017

„Játszani mindent, ami élet…”

Írta: Neukum Lea - Rovat: Archívum, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Halálos komolyan tudott játszani. Úgy, ahogyan Kosztolányi írta: „ját­szani mindent, ami élet”. Egy éve azt is eljátszotta, hogy meghal.

Antalffy Mária sohasem határozta el, hogy művész lesz; fel sem merült benne, hogy lehetne más választása. Anyja szobrász volt, s a gye­rek azzal játszott, ami kéznél volt: az agyaggal. „Agyag mindig volt otthon – írta egy levelében -, és már kisgyerekkoromban gyúrkáltam, később szobrokat csináltam – eszembe sem jutott, hogy mást is csinálhatnék.”

Először megtanulta azt, ami a szobrászatban a mesterséget jelenti. Azután rusztikus, realista alakjait absztrakt művek váltották fel. Idéz­zük ismét saját szavait új feladatá­ról: „lebontani a formáról minden külsőséget… és a legmélyét, a lé­nyeget keresni, amiből a forma és a mozgás születik – Elmenni a legbelső magig és a gyökerekig.” Majd egy újabb fordulattal következett a portrék rövid, ám jelentős időszaka, amelyben egybeolvadt realitás és absztrakció.

Időnként – így mondta – „jött egy fej”, amit muszáj volt megmin­tázni. Szentkuthy Miklósé és más ismert és kevésbé ismert barátoké, akikben nem annyira a szép, mint inkább a különös, nemegyszer a groteszk vonások, ragadták meg fantáziáját. Minden szoborportré előtt a rajzok százait készítette modelljé­ről, és szinte ontotta róluk a jobb­nál jobb karikatúrákat. Hamvas Bé­la portréja például sohasem készült el egészen, de számtalan pompás rajz, karikatúra született róla: H. B. mint Szent Ferenc, mint meditáló jógi, vagy mint szöges ágyon heverő fakír. Szentkuthy „komoly” portré­jánál is jobban sikerültek az efféle rajzok és a kis karikatúra-szobrocs­ka, amely néhány más, hasonló tár­sával együtt kiállításon is szerepelt.

Azután jöttek a csönd évei. An­talffy Máriát nem vitte rá a lélek, hogy realista szobrokat gyártson a megélhetésért – inkább műfajt vál­tott. Az ötvenes években a Bábszín­házban dolgozott, a hatvanas-hetve­nes években pedig keramikusként kereste kenyerét.

Életében a nagy fordulatot férje, a kitűnő (s mellesleg szólva ugyan­csak remek humorérzékű) Kelemen Imre halála jelentette. Az akkor már súlyosan szívbeteg asszony fér­jével egy sírban akart nyugodni, s ezért áttért a zsidó hitre. A nevé­ből pedig kipottyantott egy f betűt, és utána dobta az у-t is.

Azután beleszeretett a zsidó val­lásba, kultúrába, de még a szép rajzú héber betűkbe is. Elkezdett hébe­rül tanulni, majd héber szövegeket rajzolni. Az általa készített rabbi­oklevelek moszkvai, rigai, prágai rabbik falát díszítik.

Sikeres szívműtéte után újra ked­ve lett élni, dolgozni, emberek közé járni. Nagy hatással volt rá Scheiber Sándor varázsos szellemi at­moszférája, a Rabbiképző Intézet péntek esti összejövetelei, és meg­szerette az oda járó fiatalok társa­ságát. Aztán kitalálta a maga kü­lönleges orvosságát a magány ellen.

Ami pénze csak volt, játékot vett rajta: sakkot, bűvös kockát, kártyát, mindenféle társasjátékokat, és meg­nyitotta otthonát. Minden hétfőn jö­hettek hozzá a fiatalok (és persze a kevésbé fiatalok is), hogy sokszor hajnalig játsszanak, beszélgessenek, vitatkozzanak egymással. A ceruza és az ecset is újra életre kelt. Szép­séges kalligráfiájú héber szövegek, leginkább zsoltárok töltötték meg a rajzlapot, s bennük, mellettük, fö­löttük arcok, alakok, képek jelen­tek meg: a Rabbié, Judité, Eszteré, régi sírköveké.

A hétfő esték népszerűsége pedig egyre nőtt. Akinek vendége volt, magával hozta Máriához, de sokszor ismeretlenek is érkeztek más orszá­gokból, főleg Izraelből, akikhez el­jutott a híre ezeknek az összejöve­teleknek. Ez már szemet szúrt a ha­tóságoknak. 1986 nyarán a rendőr­ség a vendégek közül többeket ki­hallgatott, s megtiltotta nekik a „szalon” látogatását. Az Inconnu csoport 1956-os emlékkiállítására be­küldött műveit elkobozták.

A művész így szinte belekénysze­rült az ellenzéki szerepbe. Aláírt, tiltakozott, tüntetett, amíg ereje engedte. Még megérhette a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület létrejöt­tét, amelynek alapító tagja volt, s a Chagall-kört haláláig vezette. Egy éve már, hogy örökre itt hagyta ba­rátait és játékait.

Antalfi Mária emlékkiállítása 1990. november 18-án nyílt meg a MAZSIKE Budapest VII., Garai u. 48. sz. alatti helyiségében.

Neukum Lea

Címkék:1990-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tömegsírok titka

Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács Azt, hogy hatmillió európai - s közte több mint hatszázezer magyar...

A devecseri rabbi fiának mozgalmas élete

 Linksz Arthur: Harc a harmadik halállal A feledést, az emlékek múlandó­ságát tartotta a szerző a harmadik halálnak, s hogy attól...

Close