Szombat előfizetés 2017

Izraeli nyelvtörő

Írta: George Mikes - Rovat: Archívum, Humor, Izrael

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Zsidó szerénység

Előző könyvemben azt állítottam – és ezt semmi okom vissza- vonni -, hogy a zsidó humorérzék elveszett valahol útközben Izrael felé. Az igazság az, hogy az izraeliek zsidók és Izrael mégsem zsidó ország. Izrael egy új, független állam, növekvő önbizalommal és kialakult nemzettudattal. Az izraeli humorérzék jobban emlékeztet Ghána, Zambia és Felső-Volta humorérzékére – egyik sem világhíres -, mint a kelet-európai zsidóság legendás, bölcs, önbecsmérlő, meleg és mindent átfogó humorára.

Nincs ebben semmi meglepő. A híres zsidó humorérzék védekezési mechanizmus volt. Az orosz zsidókat elnyomták, megrugdosták és kivégezték; egyetlen fegyverük az volt, hogy megállapították: kínzóik – a muzsikok, a kishivatalnokok és a brutális katona- tisztek – valójában buta, megtévesztett, hiú, tanulatlan és korrupt figurák. A túlélés érdekében egyszerűen nevetniük kellett rajtuk. Izraelben azonban, az új körülmények között egészen másra van szükség a túléléshez. Oroszországban és később Közép-Európában meg kellett tanulniuk szinte mentegetőzve kinevetni saját magukat. Izraelben viszont nincs miért mentegetőzni. A régi, kelet-európai zsidók mindig úgy érezték, hogy magyarázattal tartoznak, sőt bocsánatot kell kérniük azért, hogy élnek; az izraelieknek szilárd meggyőződésük, hogy nekik is épp annyi joguk van a léthez, mint bárki másnak. A híres zsidó humor kisebbségi kuncogás volt; Izraelben a zsidók nincsenek többé kisebbségben. A legtöbb zsidó vicc azzal az azóta halhatatlanná vált fordulattal kezdődött: „Két zsidó utazik a vonaton…”. Amint azonban minden vonaton minden utas zsidó lett, a régi zsidó vicc természetes halállal elpusztult.

A nyelv

Két látogatásom között Izrael megtanult héberül.

Ez három felvonásban történt. Kezdetben – amint az köztudott – senki, egy teremtett lélek sem tudott héberül. Ez az egyetlen eset, hogy egy holt nyelv az újkorban sikeresen feltámadt; az ír s a walesi még fele ilyen jól sem sikerültek. A héber újraélesztése lényegében egyetlen ember agyszüleménye és műve volt: Ben Jehudáé (1858-1922). Fiatal korában Dvinszkben járt az orosz egyetemre. Emigrált Palesztinába és attól kezdve még feleségével és gyerekeivel sem volt hajlandó semmilyen más nyelven beszélni, csak héberül. „Nem mondom, hogy minden cionistának őrültnek kell lennie – mondta Weizmann elnök -, de nem árt, ha az.” És Ben Jehudát még sokáig rengetegen dühöngő őrültnek tartották. Mégis elterjedt a héber használata, és így megvalósult a lehetetlen. „Az emberi méltóság ott kezdődik, hogy van saját nyelvünk” – mondta Arisztotelész és Ben Jehuda egyetértett vele. Ma már a tejesember és a szabó, a hivatalnok és a zöldséges, a postás és az ügyvéd mind héberül beszélnek. Van, aki szépen beszéli, van, aki átlagosan, mások pedig rosszul – de használata mindenki számára ugyanolyan természetes, mint a franciáé vagy a perzsáé.

Maga Ben Jehuda a Bibliából tanult meg héberül. Más nyelveknél a nyelv mellékterméke egy nagy irodalmi mű; itt a nyelv egy nagy irodalmi mű mellékterméke.

Á héber nagyon nehéz nyelv (ha röviden utalhatok arra, amiről egyszer már szóltam az ígéret földjében), mert magánhangzók nélkül írják. Mintha például magyarul a nemzeti himnuszt így írnánk: stn, ldd mg mgyrt, jkdvvl, bsggl.

Vegyünk egy magyar szót: ugat. Ha a magyarban is átvettük volna a héber írásmódot, akkor az ugat szót gt-nak írnánk. Abban a mondatban, hogy kty hngsn gt (feltéve ha tudjuk, hogy a többi szó azt jelenti: a kutya hangosan …), arra a következtetésre juthatunk, hogy a gt ebben a szövegkörnyezetben ugat helyett áll. Naivan azt kérdezhetnénk, persze, mit is csinálhatna egy kutya hangosan, hacsak nem ugat. De gt a magánhangzó nélküli írásban sok minden jelenthet: ugat, gát, gát, ágat, eget, éget, üget és guta. Egy kutyaversenyről szóló szakszövegben ezt a mondatot ügy is lehetne olvasni, hogy ,,a kutya hangosan üget”. Ht-ht…

Voltak más nehézségek is. Egy ősi könyv alapján feltámasztott nyelv sokkal alkalmasabb bibliai imák elrebegésére, mint élő, modern gondolatok vagy technológiai problémák kifejezésére. A másik súlyos probléma az volt, hogy senki sem tudott igazán jól héberül. Első látogatásomkor Izrael lakossága kb. 1 millió volt. Az emberek egyharmada az előző 18 hónap alatt érkezett Izraelbe, ami arányosan annyi, mintha másfél év alatt 15 millió angolul nem beszélő emigráns és menekült érkezett volna Nagy-Britanniába vagy 45 millióan az Egyesült Államokba. Az átlag hébertudás olyan gyenge volt, hogy akkoriban egy különleges állás is volt Izraelben: egy héberül nagyon jól tudó ember átnézte a parlamenti képviselők, köztük a miniszterek beszédeit, kijavította a nagyobb nyelvtani hibákat és kiadásra alkalmassá tette azokat az izraeli parlamenti napló számára.

Nem egészen egy évtized múlva – második látogatásomkor – Izrael a második fázisba lépett, és ekkor úgy hint, itt beszélik a világon a legtöbb nyelvet a lehető legrosszabbul. Rengeteg közép európai beszélt rossz németet; a románok és bolgárok rossz franciát; más románok, valamint a szlovákok és a horvátok keverék magyart; néhány jugoszláv rossz olaszt; néhány olasz rossz spanyolt; a görögök rossz törököt, a törökök rossz görögöt; a rossz angol volt Izrael második nyelve és természetesen a rossz héber maradt a nemzeti nyelv.

Mostanra, a harmadik fázis során mindez megváltozott. Az emberek többségének (ez alig több mint a lakosság 50%-a, mégis a többség) héber az anyanyelve. A fejlődés lényege azonban nem az, hogy többen beszélik, hanem hogy oly sokak számára vált teljesen természetessé a héber használata; már nem kell hozzá óriási erőfeszítés, nem furcsa és nem is vicces: egy nyelv. Egyre kelendőbbek a héberül írott újságok is, mivel egyre többen tudnak héberül olvasni. (Paradox helyzet volt, hogy éppen ebben az oly művelt országban elég sok ember beszélt valahogy héberül, de nem tudott olvasni. A magánhangzók hiányával nem tudtak megküzdeni.) A nyelv hiányosságait újonnan gyártott és természetes úton keletkezett szavakkal töltötték fel és ezek a jövevények a nyelv élő, szerves részeivé váltak. Volt néhány baklövés; néhány szó nem vert gyökeret, de a nyelv szinte napról napra gazdagodott.1 A hatvanas években már héberül is ugyanúgy bármilyen témáról lehetett beszélgetni, mint az összes többi nyelven – technológiáról, popzenéről, szexről, művészetről és tudományról. Helyi nyelvjárások nem alakultak ki, ehhez túl kicsi az ország: beszéde alapján nem lehet

megkülönböztetni, hogy valaki Dánból vagy Beershevából való. Vannak viszont rétegnyelvek: bírósági, színházi, katonai, tudós, bűnügyi stb. Első’látogatásomkor úgy nézett ki, a héber csodálatos módon feltámadt. Legutóbb úgy tűnt, hogy él.

Izraeli nyelvi tapasztalataim megdöntötték egyik csalhatatlannak hitt elméletemet. Az ötvenes évek elején ellátogattam Finnországba, egyik kedvenc országomba. Különösen érdekelt a finn nyelv, amely egyike a magyar oly kevés európai nyelvrokonainak. Bár elég sok egyszerű szó (hal, madár, kéz, láb, egy, kettő, három, stb.) és néhány alapvető és különleges nyelvtani szabály is megegyezik a két nyelvben, mégsem értettem egy árva szót sem a finnből. Viszont hiba nélkül be tudtam azonosítani a finn nyelvet. A két nyelv intonációja egyforma, a finn úgy hangzik, mint a magyar, a magyar pedig úgy, mint a finn. Mindkét nyelvben az első szótagon van a hangsúly és a mondat végén esik a hanglejtés; így mindkettő monoton hangzású, olyan, mint a dobolás. Saját elméletem szerint mindig felismertem a finnt. Ha egy nyelvet nem értettem, pedig úgy hangzott, mintha magyar lenne, akkor az csak finn lehetett. Nos, a magyarok híresek arról, hogy gyalázatosán beszélik a hébert, rosszabbul, mint bármely más nemzetiség. Ez talán azért van, mert a héberben a szavak utolsó szótagját kell hangsúlyozni és a mondat végén emelkedik a hanglejtés – olyan szabályok ezek, amelyeket a magyarok büszkén és gőgösen vesznek semmibe. Ez a szokás azonban sajnos tönkretette régi elméletemet. Ma már tudom, hogy ha valakinek a beszéde úgy hangzik, mintha magyar lenne, de nem az, akkor nem feltétlenül finnel van dolgom. Lehet, hogy egy héberül beszélő magyarral.

Az utóbbi 20 évben a héber és a jiddis viszonya is megváltozott. Izraelben a jiddistől még inkább idegenkedtek az emberek, mint egykor Lengyelországban vagy a Hitler előtti Németországban – szinte üldözték. A jiddis fattyú nyelv volt, kicsit komikus, az antiszemita szemüvegén át szemlélt nevetséges zsidó nyelve. Az izraeliek úgy érezték, hogy a jiddisnek semmi köze nincs Izraelhez. De a lengyel és más közép-európai zsidók – bizonyos szempontból a legidegesítőbb figurák, másrészt viszont a nemzet krémje – úgy érezték, hogy bármit is gondolnak az antiszemiták, a jiddis akkor is része a zsidó tradíciónak, és felidézve a zsidó történelem néhány fejezetét és egy-két jiddisül író írót, nem is akármilyen része. Ezek az emberek határozottan tiltakoztak a jiddis elnyomása ellen, és azt állították, hogy ez antiszemita tendencia Izraelben. Ráadásul, visszavágásképpen, tiltakoztak az ellen, hogy Izrael nemzeti nyelve a héber legyen. Szerintük a héber a Biblia nyelve, és szentségtörés ezt a nyelvet használni a piacon vagy a hálószobában. Mára, elsősorban a Jiddis Színház csodálatos eredményeinek köszönhetően, reneszánszát éli a jiddis: senki nem tiltakozik ellene, senki sem ellenségeskedik. A héber eléggé megerősödött ahhoz, hogy kedves és toleráns legyen a jiddissel.

*

Haifán találkoztam néhány régi barátommal, akik nemrég érkeztek meg Erdélyből és a hébert még nehezebbnek találták, mint a legtöbb magyar. Nemes erőfeszítéseket tettek, hogy megtanulják, de be kellett ismerniük a kudarcot. Egyik nap a ház asszonyát elkísértem bevásárolni és figyeltem, hogy egy kis arab fiú – talán 15 éves – folyékony, idiomatikus és akcentus nélküli héber nyelven szolgálja ki kuncsaftjait. (Az arabok fantasztikus nyelvészek.) Amikor ránk került a sor, barátnőm és az arab angolul kezdtek beszélni.

  • De hisz beszél héberül – mondtam barátnőmnek.

Elpirult.

  • Ő igen. De én nem.

Szabó Veronika fordítása

 

Részletek George Mikes: The Prophet Motive Israel Today and Tomorrow című könyvéből. Penguin Books, 1971

1Az új szavak gyártása, a bibliai héber alapján a modern héber nyelv kifejlesztése a Vaad ha-Lashon, a Nyelvi Tanács feladata volt. Ezt az intézményt említettem az első Izraelről szóló könyvemben, de nem jól betűztem. Húsz év alatt több ezer levelet kaptam, mind ezt javította ki; a legközelebbi a szomszéd házból érkezett, a legtávolabbi Új-Zélandról. Mind arra utasítottak, hogy a legközelebbi kiadásban javítsam ki a hibát, csakhogy amikor az új kiadásokat nyomtatták, akkor én vagy nem tudtam arról előre, vagy épp egyet sem találtam abból a rengeteg levélből – így a hiba maradt. A tiszteletre méltó testületet időközben (1954-ben) hivatalosan is Héber Nyelvi Akadémiává nyilvánították és az ő nyelvtani és helyesírási szabályaik lettek végérvényesek. Így hát meghajtom fejemet és ismét megpróbálkozom: Vaad haLashon.

 

Címkék:1992-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A szegedi zsidó polgárság kulturális tájékozódása az 1944-ben zár alá vett műkincsek tükrében

1992A műgyűjtés szegedi hagyományainak megteremtői a XIX. század első felében nem-zsidók voltak.* Schaeffer Ádám vaskereskedő, Vedres István építész, Korda János...

Szilágyi Dénes, Tábor Béla, Pap Károly: három zsidó önkép a vészkorszak küszöbén

Nem téved nagyot a holocaust előtti évtizedre tekintő szaktörténeti elemzés és nyomában a történeti köztudat, midőn a magyarországi zsidóság öngyilkos...

Close