Szombat előfizetés 2017

Izrael nemzeti ünnepe

Írta: Jehuda Lahav - Rovat: Archívum, Izrael

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

IZRAEL NEMZETI ÜNNEPE egyúttal a zsidóság ünnepe is, a vallásos, a nemzeti érzésű és az asszimiláns zsidóké egyaránt. Úgy érzem, hogy Izrael puszta léte és az a tudat, hogy van egy olyan ország, amely szükség esetén minden zsidót hajlandó befogadni, növeli minden zsidó önérzetét és önbecsülését, akár Izraelben képzeli el jövőjét, akár nem. Igaz ugyan, hogy Izrael jövőjéről és biztonságáról csak az izraeli nép dönthet, de ez a döntés mégis minden zsidót érint. Ezért magától értetődő, hogy Izrael megalakulásának évfordulóján mindenütt számba veszik az elmúlt év eseményeit és a következő időszak esélyeit.

Izrael önállóságának most kezdődő 44. éve választóvonalat jelent az ország és az egész térség történetében. 1948. május 14-én (vagy ha úgy tetszik, 5708-ik év Ijar hó 5-én) jelentette be a tel-avivi múzeum épületében David Ben-Gurion Izrael Állam megalakulását. A Szovjetunió már másnap elsőként, de facto elismerte az új államot, ezt követően az Egyesült Államok volt az első, amely de jure ismerte el Izraelt. A két világhatalom akkoriban nagyon ritka egyetértése, valamint sok más ország diplomáciai, politikai és egy részük katonai támogatása tette lehetővé, hogy Izrael (óriási véráldozat árán: az akkori zsidó lakosság több mint egy százaléka esett el a harcokban) megvédje önállóságát a Nagy-Britannia hallgatólagos támogatásával rárontó hét arab hadsereg támadásával szemben.

Az Izraelt elismerő több tucatnyi állam között azonban nem volt egyetlen szomszéd ország sem. Nemcsak Izrael önállóságát, hanem még létjogosultságát sem voltak hajlandók elismerni. Ez a szembenállás volt az azóta eltelt minden évtizedben legalább egyszer kitörő, sorozatos háborúk forrása, amelyek sok ezer fiatal életet követeltek meg. Az önállóság örömünnepét ezért előzi meg a háború áldozatainak emlékét felelevenítő nemzeti gyásznap.

A józan izraeliek már évtizedek óta vallják, hogy a már kivívott önállóság csak a szomszédos országok általi elismeréssel teljesülhet be, mert az teremtené meg véglegesen a biztonságos, békés lét feltételeit. Az el nem ismerés korlátait eddig csak egyetlenegyszer sikerült áttörni: az Egyiptommal 1978-ban kötött békeszerződés aláírásával. Habár Egyiptom a legnagyobb és legfontosabb arab állam, a vele kötött békeszerződés mégsem vált fordulóponttá és nem vonta maga után Izrael általános elismerését az arab államok részéről. Az arab országok formális indoka az, hogy – állításuk szerint – ők soha nem a maguk céljaiért harcoltak Izrael ellen, hanem a palesztin nép érdekében. Ennek a felfogásnak a tükrében árulásnak nyilvánították Egyiptom Izraellel kötött külön békéjét.

A tények nem támasztják alá ezt az állítást. Az 1948-49-es háború után az arabok kezében maradt Palesztina jelentős része – azok a területek, amelyeket Izrael 1967-ben foglalt el -, vagyis a Gázai sáv, Ciszjordánia Kelet-Jeruzsálemmel, tehát pontosan az a terület, amelyen az utóbbi években a palesztin állam megalakítását követelik. Majdnem húsz év állt az arab államok rendelkezésére – 1948-tól 1967-ig -, hogy a palesztin arab állam megalakításának tervét valóra váltsák, és abban az időben ezt senki nem gátolhatta volna meg, de senki nem is szándékozott ebben meggátolni őket. Ehelyett azonban Egyiptom és Jordánia feloszlatta egymás között a palesztinoknak szánt területet. Az 1948-as háborútól kezdve, egészen Szaddám Husszein 1990-91-es önpusztító háborújáig, a palesztinok mindig is csak ürügyül szolgáltak az arab vezetők cinikus politikájának, és annak szenvedő alanyai voltak.

A palesztin vezetők ezt soha nem ismerték fel, és hibát hibára halmoztak attól kezdve, hogy 1947-ben nem fogadták el az ENSZ Palesztina felosztásáról szóló határozatát, a Palesztin Charta elfogadásán át (amely kimondja, hogy a zsidóknak a jövendő arab palesztin államban csak vallási és nem nemzetiségi jogok adatnak meg, és az országban csak azok az izraeliek és leszármazottaik maradhatnak meg, akik már 1917 előtt ott laktak), egészen kiállásukig Szaddám Husszein pártjára.

Mindennek ellenére a palesztin kérdés nem képzelt, hanem valós probléma, két közös területen élő „társbérlő” problémája, amelyek közül mindegyik az egész „lakás” jogos tulajdonosának érzi magát. A történelmi viták e kérdésben a végtelenségig folytathatók. A palesztinok rengeteg pénzt és energiát áldoztak, hogy bebizonyítsák a világnak (de főleg maguknak), hogy az izraeli zsidók nem alkotnak nemzetet, hanem csak szedett-vedett bevándorlók és bitorlók, akiket legfeljebb homályos vallási kötelékek fűznek egymáshoz. Az izraeliek között pedig akadtak nem is kevesen, akik azt bizonygatták, hogy a palesztinok nem képeznek, soha nem is képeztek nemzeti közösséget, nem mások, mint egy dél-szíriai törzs.

E viták érdekesek lehetnek, de teljesen meddőek – már csak azért is, mert mindenki az, aminek most érzi magát, bármi is volt 100 vagy 200 évvel ezelőtt. Paradox módon, éppen a cionizmus nemzetformáló hatása élesztette fel vagy erősítette meg a palesztinok nemzettudatát. így vagy amúgy, most két közösség áll szemben egymással. A viszályt közöttük meg lehet oldani közös megegyezéssel. Mindenképpen, az első szükséges lépés a szomszéd jogainak elismerése. Miért ne vallanánk be, hogy kölcsönös elismerésről van szó? Hiszen nemcsak a palesztinok tagadták (tagadják) az izraeliek nemzeti létét, sokan az izraeliek közül is kétségbe vonták (vonják) a palesztinokét.

Több oknál fogva, az Öböl-háború után talán valamelyest javultak a kölcsönös elismerésen alapuló megegyezés esélyei:

– Az Öböl-háború rögzített bizonyos elveket és bebizonyította, hogy a mai nemzetközi helyzetben a világközösség érvényre is tudja juttatni őket. A legfontosabbak: minden országnak és minden népnek joga van államisághoz és önálló léthez; aki e jogokkal ellentétes politikát folytat, összetűzésbe kerülhet, s előbb-utóbb összetűzésbe is kerül a világközösséggel.

– Az Öböl-háború remélhetőleg ráébresztette a nagyhatalmakat, mennyire veszélyes háborús gócpont a Közel-Kelet, és milyen, az egész világra kiterjedő súlyos következményekkel járhat felelőtlen diktátorok felelőtlen felfegyverzése. Úgy látszik, mindegyikük belátja immár, hogy ebben a térségben nem a konfrontáció ösztönzésére, hanem a kompromisszumokon alapuló rendezésre kell politikájukat alapítaniuk és ennek érdekében kell együttműködniük.

– Több arab ország – például Szíria -, amely eddig Izrael ádáz ellensége volt, váratlanul közös táborban találta magát Izraellel. Ennek gyakorlati következményei hosszabb távon (de talán már rövid távon is) nem maradhatnak el.

– A palesztinok nem tekinthetnek el vezetőségük újabb kudarcától. Ha a nemzetközi közvélemény nem is tud róla sokat, de a palesztinok között olykor már eddig is hallatták hangjukat a kompromisszumos rendezés hívei. Igaz, hogy állásfoglalásuk sokaknak életébe került, miután saját „radikális” honfitársaik gyilkolták meg őket. Arafaték oly sok kudarca után mégis elvárható, hogy nagyobb visszhangja lesz a józanabb érveknek.

– Izraelben is számvetés várható. Hogy csak egy kérdést említsek: az Öböl-háborúban nem csak néhány tucat ház dőlt romba, összeomlott az a feltevés is, hogy a megszállt területek 50-60 kilométeres sávja „stratégiai mélységet” biztosít Izraelnek. Amikor 600-700 kilométer távolságból csapódnak be a rakéták, egészen más gondolkozásmódra van szükség.

A zsidó naptár szerint az 5751. évet éljük, a héber számozás szerint tavsinnun-alef, ami a héberben szokásos egybevonással mint „tiszna”, vagyis „gyűlöli” betűszó olvasható. Ami azt illeti, gyűlöletből elég sok jutott ki nekünk, és nem csak 5751-ben. Nemsokára azonban jön az 5755. év, héberül tav-sin-nun-he, összevonva – „t’sane”, vagyis „változtass”. 5755-ig vagyis 1995-ig majd csak kibírjuk valahogy, habár nem ártana, ha a változás már 5752-ben bekövetkezne.

Az se baj, ha akkor az évszám nem ad lehetőséget egy megfelelő betűszó alkotására.

Jehuda Lahav

Címkék:1991-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Búcsúzik a szerkesztő

 Régi igazság, amit banalitása ellenére Petőfi Sándor versbe szedett, hogy a tervek csak egy valamire jók, arra, hogy füstbe menjenek....

1991. márciusi szám

A zsidó kultúra napja a Marcibányi téren Ki Tud Róluk? Kozma Pál festőművész kiállítása Rajk András: József Héber dallamok Fürth...

Close