Szombat előfizetés 2017

Izrael és az ENSZ

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Valki László / 2007. május

Az izraeli delegátusok vegyes érzelmekkel vesznek részt az ENSZ tanácskozásain. Erre – különösen 2004 júliusa óta – minden okuk megvan. Ekkor tette ugyanis közzé a hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményét, amely a nyugati parton jogellenesnek nevezte a „fal” felépítését, megállapította, hogy Izrael köteles az eddig elkészült részek lebontására és a palesztinoknak okozott károk megtérítésére.

A közgyűlési határozatok

  Valki László  
  Valki László  

Nem telt el három hét, és a Közgyűlés – kifejezetten ebből a célból összehívott – rendkívüli ülésszakán hozott, felszólító módban megfogalmazott határozatában megismételte a véleményben foglaltakat. A határozat szövege felháborodást váltott ki a zsidó államban, korántsem először. Sorrendben ez volt ugyanis a Közgyűlés 323. aktusa, amely elítélte az izraeli magatartást, miközben a testület arab országot még egyetlen esetben sem marasztalt el.

A Közgyűlés először 1967-ben, a hatnapos háborút követően fejezte ki nemtetszését, mondván, hogy Izrael Jeruzsálem státusának megváltoztatására készül. A testület a következő években még csak néhány alkalommal foglalt állást a közel-keleti helyzettel kapcsolatban, 1975-ben azonban már megfogalmazta elhíresült határozatát, amely egyenlőségjelet tett a cionizmus és a rasszizmus között. Az ilyen és ehhez hasonló aktusok száma a nyolcvanas években növekedett. Eleinte évenként 10-15, az utóbbi tíz esztendőben pedig menetrendszerűen évi 25-30 határozat ítélte el Izraelt. Ezek újra és újra a hatnapos háborúban megszállt területek elhagyására és a palesztin nép önrendelkezési jogának helyreállítására szólították fel a zsidó államot. Mindeközben egyetlen szót sem szóltak az izraeli civil lakosság ellen elkövetett öngyilkos merényletekről és más terrorcselekményekről.

A közgyűlési határozatok jogi értelemben véve csupán ajánlások, így azok senkire – így Izraelre – sem kötelezőek. Ezekkel a nemzetközi média is alig foglalkozott, hiszen nem volt hírértéke annak, hogy a közgyűlés sokadik alkalommal marasztalja el a zsidó államot. Az izraeli delegátusok mégsem voltak irigylésre méltó helyzetben, hiszen az utóbbi évtizedben a Közgyűlés őszi ülésszakain úgyszólván hetente voltak kénytelenek szembesülni a testület többséggel elfogadott, elítélő álláspontjával.

Ez a jelenség látszólag könnyen magyarázható. A többséget a szervezetben hosszabb ideje az el nem kötelezett országok alkotják. Napjainkban az ENSZ 191 tagállamából 116 vallja magát a mozgalom részesének, köztük olyan miniállamok, mint a Seychelles-szigetek, 80 ezer lakosukkal. Ha e mozgalom tagjai egymás között egyezségre jutnak, szilárd többséget alkotva könnyűszerrel megszavazhatnak bármilyen nekik tetsző – netán éppen általuk előterjesztett – határozati javaslatot.

Ezt a mozgalmat még a hidegháború első szakaszában indították el Belgrádban. A jugoszláv fővárosban, 1961-ben 25 ország nyilvánította ki azt a szándékát, hogy nem kíván csatlakozni a szembenálló tömbök egyikéhez sem. Ezt persze nem kellett szó szerint érteni. A mozgalmat elsősorban a Szovjetunió igyekezett felhasználni saját világpolitikai céljai elérése érdekében. Moszkva minden lehetséges alkalommal az el nem kötelezettek barátjának nevezte magát, így számíthatott azok antikolonialista és „antiimperialista” szavazataira. A hidegháború befejeződése, illetve a Szovjetunió felbomlása után a mozgalom inkább a fejlődő világ gazdasági érdekeinek képviseletére helyezte a hangsúlyt, miközben fenntartotta korábban kialakult ellenségképeit. Az „ellenségek” sorában az első helyet csakhamar Izrael foglalta el. Ebben nem kis szerepet játszott egyébként az átfedő tagságú, jelenleg 57 államból álló Iszlám Konferencia Szervezete. Hasonló álláspontra helyezkedett az 53 tagállamot számláló Afrikai Unió is. Ez utóbbi Izraelt a térségben az egykori nyugati gyarmatosító hatalmak előretolt bástyájának tekintette.

E két szervezet közreműködésére talán legjobb példa annak a ’75-ös határozatnak az előkészítése volt, amely rasszizmusnak bélyegezte a cionizmust. Ez bevezető mondataiban az el nem kötelezettek mozgalmának egyik nyilatkozatára hivatkozott, amely „a legélesebben elítélte a világ békéjét és biztonságát fenyegető cionizmust”. Egy másik mondatban a határozat az Afrikai Egységszervezet néhány hónappal korábban elfogadott állásfoglalására utalt. Ez a „Palesztinát megszállva tartó rasszista rezsimnek” nevezte Izraelt, Zimbabwéhoz és Dél-Afrikához hasonlítva azt, kijelentve, hogy mindhárom állam politikájának közös imperialista gyökerei vannak. A Közgyűlés határozatát egyébként a Szovjetunió és a szocialista országok megszavazták, míg a nyugati hatalmak – élükön az Egyesült Államokkal – nem.

  Izraeli katonák egy NATO hadgyakorlaton  
  Izraeli katonák egy NATO hadműveleten  

A kilencvenes évekre a helyzet megváltozott. Az el nem kötelezettekhez az európai tagállamok is csatlakoztak, így aztán a Közgyűlés számos alkalommal a jelenlevők túlnyomó többségének szavazatával ítélte el Izraelt. Egy 1990-ben elfogadott határozat például elmarasztalta a zsidó államot az első intifádával szemben alkalmazott módszereiért. A határozat megállapította, hogy az izraeli hadsereg „tüzet nyitott védtelen palesztinokra, sokakat megölt vagy megsebesített közülük, […] lerombolta házaikat, […] kollektív büntetéseket és őrizetbe vételeket foganatosított” ellenük, és ezzel jogsértést követett el. Magáról az intifádáról nem nyilvánított véleményt. Az ENSZ tagállamai közül 141-en szavaztak igennel és csak ketten – az Egyesült Államok és maga Izrael – nemmel.

Hasonló volt a helyzet 1994-ben is, amikor a Közgyűlés néhány arab ország javaslatára felszólította az érintetteket, hogy csatlakozzanak az atomsorompó-szerződéshez, és nukleáris berendezéseiket helyezzék a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrzése alá. Ez nyilvánvalóan Izrael ellen irányult, mivel az általánosan elterjedt feltételezés szerint a térségben csak a zsidó államnak volt nukleáris fegyvere. A javaslat mellett 60, ellene 4 állam szavazott, míg 100-an tartózkodtak a szavazástól. Az európai államok azzal, hogy maguk is a tartózkodók között voltak, lehetővé tették, hogy az előterjesztett határozati javaslat kapjon többséget. A következő esztendőkben a Közgyűlés már konszenzussal – azaz szavazás nélkül – fogadott el olyan határozati javaslatokat, amelyek a térség országait egy közel-keleti atomfegyvermentes övezet létrehozására hívta fel. A tagállamok 2001-ben 130 igen szavazattal, 2 nem ellenében és 10 tartózkodással elítélték azokat az országokat, amelyek nagykövetségeiket az Izrael által jogellenesen fővárossá nyilvánított Jeruzsálembe helyezték át. Az Egyesült Államok – amelynek nagykövetsége Tel Avivban van – tartózkodott a szavazástól.

Izrael 2003-ban szánta el magát először – és feltehetően utoljára – arra, hogy saját határozati javaslatot terjesszen a Közgyűlés elé. A javaslat felhívta volna a palesztinokat arra, hogy óvják az izraeli gyermekek életét. Ez válasz lett volna arra az egyiptomi indítványra, amelynek értelmében Izraelnek a palesztin gyermekek életét kellene óvnia. Az izraeli javaslatot elutasították, az egyiptomit megszavazták.

A határok kérdése a Közgyűlésben és a Biztonsági Tanácsban

A közvéleményben az a benyomás rögzült, hogy a Közgyűlésben csak az Egyesült Államok állt ki Izrael mellett, míg az Európai Közösség tagjai mindig a zsidó állam ellen szavaztak. Az utóbbiak az elmúlt másfél évtizedben valóban szinte mindig a többséggel – azaz az el nem kötelezett országokkal – tartottak. Annak idején csatlakoztak hozzájuk a korábbi tagjelölt közép- és észak-európai országok is, amelyek tudomásom szerint egyetlen esetben sem tértek el közös állásponttól.

Az Egyesült Államok sem támogatta azonban Izraelt egy sarkalatos kérdésben, a hatnapos háborúban elfoglalt területek jogi státusának, illetőleg a határok megvonásának ügyében. Izrael első határait a Közgyűlés jelölte ki 1947-ben, amikor a volt brit mandátumterület, Palesztina felosztására tett ajánlást. Ezek azonban csak rövid ideig voltak érvényesek, mert a zsidó államot már megalakulása napján megtámadták arab szomszédai. Az összecsapások 1949-ben fejeződtek be, ekkor a szembenálló erők kötelezettséget vállaltak a köztük húzódó fegyverszüneti vonal (green line) tiszteletben tartására. A nagyhatalmak – az Egyesült Államokkal együtt – ezt  kezdték Izrael határainak tekinteni, és persze ugyanezt tették a környező arab országok is. 1949 és 1967 között valóban ez a fegyverszüneti vonal töltötte be az országhatár szerepét. Jogilag azonban ezt senki sem véglegesítette. Már csak azért sem, mert a zsidó államnak nem volt kivel megállapodnia, hiszen annak idején magát Izraelt a szomszédos arab államok egyike sem ismerte még el, sőt deklaráltan annak megsemmisítésére készült.

Az izraeli kormány 1967 óta a tárgyalásos rendezés stratégiájából indult ki. Számos alkalommal nyilatkozott úgy, hogy a végleges határokat kizárólag a szomszéd államokkal létrejött megállapodásokban rögzíthetik. Ez a stratégia először 1979-ben öltött testet, amikor a zsidó állam amerikai közvetítéssel békeszerződést kötött Egyiptommal. Kairó ekkor a Sínai-félsziget visszaadásának fejében elismerte az izraeli államot. A két ország között véglegessé vált a fegyverszüneti vonal alkotta határ, leszámítva a gázai övezetet, amely Izrael ellenőrzése alatt maradt. Egy második békeszerződést 1994-ben Jordániával sikerült tető alá hozni, igaz, anélkül, hogy a felek megállapodtak volna a kettejük között húzódó határokról, illetve a nyugati part státusáról. Az utóbbiról ugyanis Amman a jövendő palesztin állam javára már 1988-ban lemondott. Izraelnek így a nyugati partról 1988 után voltaképpen nem is Jordániával, hanem palesztin politikusokkal kellett volna megállapodnia. Erre azonban az utóbbiak nem voltak hajlandók. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Izrael időközben nagyobb zsidó településeket létesített a nyugati parton, továbbá Jeruzsálem keleti részében és a gázai övezetben. A Közgyűlés ezt is számos alkalommal elítélte.

Egy ideig úgy látszott, hogy a kilencvenes évek elején elkezdődött oslói békefolyamat megoldást hoz. Annak keretében 1994-ben Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet kölcsönösen elismerte egymást és tárgyalásokat kezdett a nyugati part igazgatásának részbeni átadásáról. Arafat azonban 2000-ben nem volt hajlandó aláírni a vitatott területek végső státusáról kötendő egyezményt, és megindította a második intifádát. Azóta a jogi helyzet nem változott. Izrael ugyan 2005-ben kivonult Gázából, de ezt egyoldalúan tette, senkivel sem állapodott meg. Kijelentette viszont, hogy cselekedete semmiképpen sem értelmezhető jogi precedensként.

Az izraeli határok, illetve az 1967-es háborúban elfoglalt területek ügyével azonban nem csak a Közgyűlés, hanem a Biztonsági Tanács is sokszor foglalkozott. Az utóbbiban már nem feltétlenül érvényesülhetett az el nem kötelezett országok álláspontja. A 15 tagú testületben ugyanis a mozgalmat csak két-három állam képviselte. Egy-egy határozati javaslat ellen bármely állandó tagállam – így az Egyesült Államok is – vétót emelhetett. Emellett míg a Közgyűlés kizárólag ajánlásokat tehetett a tagállamoknak, addig a BT, ha jónak látta, bármikor hozhatott kötelező határozatokat is. Voltaképpen ebben a testületben érvényesült a leglátványosabban Washington Izraelt támogató politikája. A BT Izraellel szemben – az amerikai vétó vagy annak kilátásba helyezése miatt – eddig soha, egyetlen esetben sem hozott nemzetközi jogilag kötelező határozatot, és így szankciót sem alkalmazott. Így volt ez a sokat emlegetett 242. számú határozat esetében is. 1967 novemberében a BT – ellentétben a gyakori arab hivatkozásokkal – nem kötelezte Izraelt az általa elfoglalt területek kiürítésére. A csapatkivonást csupán a jövendő békerendezés egyik feltételeként jelölte meg.

A 242. számú határozat ugyanakkor leszögezte, hogy „elfogadhatatlan a háború útján történő területszerzés”. Ennek a tilalomnak a határozatba való felvételét értelemszerűen nem csak a zsidó állammal ellenséges politikát folytató Szovjetunió és Kína, hanem az Egyesült Államok is megszavazta. Azóta pedig valamennyi, a ’67-es háború következményeivel foglalkozó BT-határozat következetesen „megszállt területek”-nek nevezte a nyugati partot, a gázai övezetet és Kelet-Jeruzsálemet. A szóhasználat csak annyiban változott, hogy a dokumentumok nem a háború, hanem a fegyveres erőszak fogalmát használták. Ez volt ugyanis összhangban az ENSZ alapokmányának előírásával, amely szerint az államoknak „tartózkodniuk kell a más államok területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló […] erőszak alkalmazásától”. A BT sohasem nyilvánított véleményt arról, hogy Izrael jogszerűen indította-e a hatnapos háborút vagy sem.

(Az írás teljes terjedelmében a könyvhétre megjelenő Új antiszemitizmus című kötetben jelenik meg.)

Jegyzetek

Legal Consequences of the Construction of a Wall in the Occupied Palestinian Territory. Advisory Opinion of the International Court of Justice. 2004. július 9. A bíróság az ENSZ-Közgyűlés felkérésére foglalkozott az építménnyel, amelyet mindkét testület falnak és nem biztonsági kerítésnek nevezett.

A Közgyűlés 10., rendkívüli ülésszakán hozott határozat. 2004. augusztus 2. (A/RES/ES-10/15)

2253. sz. határozat, 1967. július 4.

3379. sz. határozat, 1975. november 10. Ezt a Közgyűlés 16 év múlva, 1991-ben visszavonta.

Political Declaration and Strategy to Strengthen International Peace and Security and to Intensify Solidarity and Mutual Assistance among Non-Aligned Countries, adopted at the Conference of Ministers for Foreign Affairs of Non-Aligned Countries held at Lima from 25 to 30 August 1975.

Resolution 77 (XII) adopted by the Assembly of Heads of State and Government of the Organization of African Unity at its twelfth ordinary session, held at Kampala from 28 July to 1 August 1975. Az Afrikai Unió nevet a szervezet később vette fel.

Az igazsághoz tartozik, hogy számos fejlődő és el nem kötelezett ország nemmel szavazott vagy tartózkodást jelentett be, ugyanakkor például Japán megszavazta a határozatot.

45/69. sz. határozat, 1990. december 6.

49/78. sz. határozat, 1994. december 15.

50/66. sz. határozat, 2001. december 12.

56/31. sz. határozat, 2001. december 3.

Dafna Linzer: Israel Circulates Resolution at UN. Associated Press, 2003. november 3.

57/118. sz. határozat, 2003. február 6.

A koordinációra 1970-től kezdődően az Európai Politikai Együttműködés (EPC) keretében tettek kísérletet, amelyet aztán az 1992-es maastrichti szerződésbe foglalt, intenzívebb Közös Európai Kül- és Biztonságpolitika (CFSP) váltott fel.

Paul Luif: The EU Starts to Find its Voice in New York. European Affairs (Washington), 2003. Summer-Autumn. www.europeanaffairs.org/archive/2003_fall/2003_fall_33.php.www.europa-eu-un.org/documents/ infopack/en/EU-UNBrochure-2_en.pdf (dátum nélkül).

Egy kimutatás szerint az Egyesült Államok 1982 és 2004 között összesen 40 alkalommal emelt vétót Izraelt elmarasztaló határozati javaslatokkal szemben. www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/UN/usvetoes.html.

242. sz. határozat, 1967. november 22.

2. cikk 4. bekezdés.

 

Címkék:2007-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Real Madrid izraeli mérkőzése a békéért

2007. május 24. A Real Madrid labdarúgócsapata június 19-én egy izraeli-palesztin együttessel játszik barátságos mérkőzést, Tel-Avivban       képaláírás...

Az izraeli bloggerek, a politika és az emberek között közvetítenek

2007. május 24. Az utóbbi években a bloggolás igen elterjedtté vált Izraelben, és a népesség széles rétegei használják ezt a...

Close