Szombat előfizetés 2017

Izrael Állam megítélése vallásos irányzatokban

Írta: Balázs Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Izrael Állam megítélése vallásos irányzatokban

A XX. századi zsidó történelem számos jelentős eseménye között az egyik legnagyobb fontosságú Izrael Állam megala­pítása. A lehetőség, hogy csaknem két évezrednyi szétszóratás után a zsidó nép visszatérhet eredeti hazájába és ott – legalábbis elméletileg – független közösségként létezhet, olyan helyzetet teremtett, amely példa nélküli a Második Szentély lerombolása óta eltelt időszakban. A zsidó népet a szétszóratás különböző országaiban nem etnikai homogeni­tása, nem bármiféle közös zsidó erkölcs, vagy egységes hit- és eszmerendszer, hanem a gyakorlati élet minden területé­re kiterjedő vallási törvényrendszer, a halakha őrizte meg egy népnek. Azonban éppen a halakha szempontjából volt nehéz világosan kategorizálni azt az eleddig ismeretlen jelen­séget, hogy egy vallástól és hagyománytól önmagát tudato­san függetlenítő csoport, szívvel lélekkel fáradozzon egy minden vallásos irányzat számára – legalábbis a Megváltás után – kívánatosnak tűnő cél – Izrael népének letelepítése Iz­raelben – megvalósításán. E csoport, azaz a cionisták nagy része egyértelműen tagadta, hogy tevékenységüknek a vallá­si követelményekhez, vagy a vallási ígérethez, azaz a Megvál­táshoz, bármi köze is lenne.1 Ezt az új helyzetet pusztán val­lásjogi szempontból megítélni már csak azért is szinte lehe­tetlen, mert a zsidó történelemben példa nélkül áll. Noha a zsidó hagyomány közös nevezője – legalábbis a 19. századig – a halakha, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy létezett mellette egy igen gazdag – és különböző irányzatait tekintve gyakran antagonisztikus – bölcseleti hagyomány. A különbö­ző vallásos irányzatok más-más halakhikus kategóriákba so­rolták a cionizmust, ami azért sem meglepő, mert egyértel­mű jogi precedens hiányában, mindenképpen a sokszínű és ellentmondó – bölcseleti hagyományra kellett támaszkodni­uk halakhikus döntésük meghozatalakor.

Ezen írásomban szeretném sorra venni napjaink főbb val­lásos irányzatainak Izrael Állammal szemben kialakított vi­szonyának néhány jelentősebb aspektusát. Az Izrael Államá­val illetve a cionizmussal kapcsolatban kialakított viszonya alapján, mind az ultraortodoxia (harédim), mind pedig mo­dem ortodoxia két fő irányzatra osztható. A téma szinte ki­meríthetetlenül gazdag, Izraelben a zsidó filozófia kutatóinak színe java szentel könyveket e kérdésnek.2 Így természete­sen jelen írásom csak ismeretterjesztő célokat szolgál, és célja nem az eredetiség, hanem az e kérdéssel az ismerke­dést most megkezdő olvasó számára nyújtandó bevezetés.

Az ultraortodoxia

A radikális anticionizmus

Az irányzat fő vezetői az elsősorban a történelmi Magyaror­szág területéről származó haszid rabbik – például Reb Joel Mose Teitelbaum, a szatmári rebbe, vagy a Naturei Karta

alapítói – közül kerülnek ki. Az alábbi idézet jól szemlélteti az önálló zsidó állam teljes tagadását és a Megváltás folyama­tában betöltött szerepének megítélését: „A cionizmus önmagában véve a Tóra és Izrael szentségének, a Messiás eljöve­telének… és minden isteni ügynek a tagadása… a cionizmus, azaz a független és szabad állam követelése… önmagában rettenetes Istentagadás… A cionizmus, azaz a követelés, hogy saját országunk… legyen, oly fertő, mely a világ minden fertőjét magába foglalja, ez a teljes Isten tagadás, mely min­den más Isten tagadást magába foglal.”3

Felmerül a kérdés, miből származik ez a megalkuvást nem tűrő elutasítása a cionizmusnak? Mivel egy szélsőségesen konzervatív, ultraortodox irányzatról van szó, a legkézenfek­vőbb feltevésnek az tűnne, hogy Izrael Állam szekuláris jelle­ge vívta ki haragjukat. Ebben az esetben azt kellene elvár­nunk, hogy amennyiben az állam, vagy legalábbis vezetői vallásos életformát élnének, akkor megítélésük is megváltoz­na. A szatmári rebbe azonban egyértelműen cáfolja e felte­vést: „Még ha a Kneszet tagjai valamennyien szent és isten­félő emberek lennének, akkor is rettenetes és rémisztően bűnös vétek maradna, hogy idő előtt a maguk kezébe vették a Megváltást és a kormányzást.”4 A cionisták főbűne tehát nem a hagyományos életforma elhagyása, hanem a Megvál­tás szükségszerű folyamatának félreértelmezése, a „vég sür­getése”, kollektív lázadás az Örökkévaló, a Történelem Ura ellen: „Izrael népének tilos azzal próbálkoznia, hogy önerejé­ből megszabadítsa magát, hanem csak az Örökkévalóban és az Ő segítségében szabad bíznia, a segítség pedig csak az igaz Messiás által fog eljönni.”5 A zsidóság történelmi köte­lessége a Szentély pusztulása után az, hogy tökéletesen passzív maradjon. A zsidók politikai helyzetének megváltoz­tatására irányuló minden kezdeményezés káros és tilalomba ütköző – hiszen az isteni akarat ellen irányuló – cselekedet. A radikális anticionista erők kizárólag azért sem segítik ak­tívan Izrael ellenségeit az állam elveszejtésében, mert ez is történelem menetébe való beavatkozási kísérletnek számíta­na. Közéleti aktivitásuk az Izraelt elítélő nyilatkozatok írásán kívül, tiltakozó gyűlések és tüntetések szervezésében merül ki, ám e tevékenység célja nem a cionisták megtérítése, ha­nem saját véleményük kifejezése, mely az „igazi Izrael mara­déka” (sáárit Jiszráél) létét bizonyítja, és – szerintük – az egyetlen autentikus zsidó nézet. Az irányzat azt tekinti kizá­rólagos feladatának, hogy változatlan formában megőrizze a vallásos hagyományt és türelmesen várja az Örökkévaló köz­vetlen beavatkozását a világ menetébe. A történelmet olyan zárt egységként fogják fel, amelynek kizárólagos és teljhatal­mú ura az Örökkévaló. A világ a mindent egységes és szükségszerű rendszerbe foglaló isteni gondviselés irányításával halad a biztos Megváltás felé. A cionisták politikai, katonai si­kerei, a radikális anticionista körökhöz tartozó haszidok szá­mának fokozatos, de egyértelmű csökkenése csak ideiglenes és feltétlenül elháruló akadálynak számít, és az irányzat jövő­beli sikere bizonyos: „Teljesen egyértelmű és kétségtelen, hogy mindaz, amit az istentagadó szakadárok felépítettek szent földünkön leromboltatik és elpusztíttatik a Megváltó Ki­rály eljöttékor, belőlük pedig hírmondó sem marad.”6

A nem cionista ultraortodox irányzat

A cionista mozgalom nemcsak a vég sürgetése, hanem a zsidó hagyomány, a halakha törvényeinek megszegése miatt is ellenzőkre talált a vallásos körökben. Ennek az irányzat­nak a (főleg az Agudát Jiszráél soraiba tartozó) képviselői nemcsak elismerik – legalábbis de facto – Izrael Állam létét, hanem aktívan részt vesznek a politikai életben is. Az irány­zat az állam szekuláris jellege, s nem pedig maga az állam lé­te ellen harcol. A cionisták elleni kifogás nem az, hogy meg­szegve a hagyományos zsidó politikai passzivitás „tórai pa­rancsát”, a megfelelő időpont elérkezte előtt tiltott módon sürgetik a Messiás eljövetelét, hanem az, hogy szervezett és intézményesített formában szegik meg az Örökkévaló paran­csolatait: „Hatalmas különbség van az önmagában tekintett vétkező egyén és az olyan közösség között, amely kifejezet­ten arra szerveződött, hogy módszeresen bűnös és vétkes életformát éljen. Szabad akarattal rendelkező zsidókról van szó, akiket a saját államunkban… senki nem akadályoz ab­ban, hogy megtartsák a Szombat szent parancsolatát.”7 A ci­onizmus tehát nem önmagában való bűn, hanem pusztán egyike a világi lét a halakha szempontjából elítélendő formá­inak, amelyet csak az tesz különösen súlyossá, hogy a vallás parancsolatainak megszegését, mintegy a törvény hagyja jó­vá. Az állam megítélése nem teológiai, hanem pragmatikus, vallásjogi kérdés, maga a cionizmus a Megváltás szempont­jából semleges szerepet tölt be, a jelenkor azért tartozik: „a Megváltó eljövetele előtti szenvedések” (hevelé messiáh) korszakához, mert a halakha megszegése általánosan elterjedtté vált és intézményesített formát öltött.

Sem Izrael Állam bukása, sem sikere nem bizonyos, a jö­vő az ország zsidó lakóinak és vezetőinek cselekedeteitől függ. Éppen ezért az irányzat képviselői tevékenységüket a hagyományos zsidó vallási élet keretén belül folytatják, poli­tikai céljaik vallásos célok, melyek középpontjában a halakhikus vétkek megakadályozása áll. A cionisták irányában kifejtett tevékenységük fő iránya a vallás keretébe való vissza­térítés. A Megváltás nem attól függ, hogy sikerül-e felépíteni egy földi, állami, nemzeti keretet a zsidó nép számára, ha­nem attól, hogy a zsidó közösség egésze a Tórával összhang­ban fogja-e megszervezni életét. Ugyanakkor az irányzat ide­ológusai kénytelenek szembesülni a paradoxonnal, ha a Mes­siás eljövetele csak akkor várható, ha a zsidó nép tömegei visszatérnek a hagyományos életformához, ebben az eset­ben nem számit-e vajon a vég sürgetésének a tömeges térí­tés? Talán a tudatos szembesülés e paradoxonnal is hozzájá­rul ahhoz, hogy az irányzat érdekeit képviselő politikai pár­tok és intézmények nyíltan felvállalják, hogy csak a saját vá­lasztóik és közösségük érdekeiért küzdenek és nem az izraeli nép egészéért.8 Mivel azonban az ultraortodox pártok az izraeli parlamentben gyakran a mérleg nyelveként szolgál­nak, képviselőik állandóan arra kényszerülnek, hogy vallási szempontból semleges, pusztán politikai, biztonsági, gazda­sági kérdésekben foglaljanak állást. Így bár az irányzat nyíl­tan hirdeti egyfelől az elhatárolódást a világi ügyektől, de másfelől felvállalja a Tórához hű csoportok érdekeinek álla­mi képviseletét, s előbb-utóbb óhatatlanul szembesülni kényszerül majd azzal az eleddig megoldatlan ideológiai kér­déssel, hogy lehetséges-e legalábbis elméletileg – egy vallá­sos állam, amely azonban mégsem szükségszerűen feltétele­zi a Messiás eljövetelét?

A vallásos cionista irányzat

A radikális vallásos cionizmus

Nehéz elképzelni ugyanazon vallás keretein belül annál na­gyobb ellentétet, mint ahogy a radikális vallásos anticionizmus és a radikális vallásos cionizmus megítéli Izrael Államát. Az utóbbi évtizedek vallásos cionizmusának vezéregyénisé­ge, Ráv Cvi Jehuda Kook szerint: „A cionizmus az égiek ügye”, „Izrael Állama isteni ügy”, és magát a létező, valós ál­lamot pedig a „szent és emelkedett” jelzőkkel illette.9 Az irányzat ideológusai szerint a cionizmus a végső és megállít­hatatlan megváltási folyamat megtestesítője. E folyamat ter­mészetes módon indul, azaz nem csodák, hanem emberi cselekedetek által, de befejezésére már a közvetlen isteni beavatkozás nyújt biztosítékot.

Ez az irányzat a halakha felfogását tekintve – legalábbis az utóbbi évtizedekben – nem különbözik lényegében az ultra­ortodoxiától, és a Megváltás fogalma is kizárólag a vallásos kontextusban nyer értelmet számukra.10 A vallási cél eléré­sében azonban jelentős számban működnek közre nem val­lásos zsidók. Mivel az irányzat vallásjogi szempontból határo­zottan konzervatív szemléletű, magától értetődik a kérdés, hogy mivel indokolják az együttműködést a Tóra parancsola­tait szándékosan megszegő zsidókkal? A válasz az, hogy mi­vel a Megváltás folyamata szükségszerű, akkor is megállítha­tatlanul halad beteljesedése felé, ha a benne részt vevő egyedek nem ismerik fel a folyamat igazi értelmét, sőt az egyén akkor is pozitív szerepet tölthet be benne, ha tudato­san ellenkezik a rámért szerep ellen. A szükségszerű törté­nelmi szerepüket betöltő ám fel nem ismerő szekuláris cio­nisták „maguk sem tudják, hogy mit is akarnak igazából”.11 Csak a Megváltás végső stádiumában fog a zsidó nép egésze annak tudatára ébredni, hogy minő dicső folyamat részese volt. Az irányzat egyes ideológusai nemcsak a történelem végkimenetelével vannak tisztában, de már azt is meg merik állapítani, hogy „napjainkban a történelem a végét járja… és Izrael megváltása nem függ az egyes zsidók cselekedeteitől… az isteni gondviselés megnyilatkozásai nem Izrael cselekede­teitől, hanem a világprogramtól függenek”.12

Másfelől az irányzat, amely a legfőbb vallási vétkeket tuda­tosan és szabad akaratból elkövető zsidó tömegekben talál­ta meg gyakorlati szövetségeseit, természetes szövetségesei, az ortodox zsidóság részéről állandó támadásoknak van kité­ve. A radikális anticionisták vádjára, miszerint a cionizmus a vég sürgetése, R. Cvi Jehuda Kook a következőket felelte: „Hogyan lehetséges, hogy vallásos körökből hallatszanak olyan hangok, amelyek megkérdőjelezik a cionizmust és a megváltási folyamatot? Nem értették meg, hogy nem mi hús­vér sürgetjük a vég eljövetelét, hanem a Világ Ura sürget min­ket.”13

Mivel az irányzat képviselői felismerni vélik a történelem­ben betöltött szerepüket, ez egyfelől megnöveli a rájuk nehe­zedő felelősség súlyát és kötelezővé teszi számukra mind a hagyományos vallásos életforma szigorú betartását, mind pe­dig az aktív részvételt az országépítés munkájában, beleért­ve a politikai aktivitást, új települések alapítását, a kétkezi munkát és a hadsereg válogatott egységeiben való szolgála­tot. Másfelől azonban a történelem közelgő vége, a világot nyíltan irányító isteni Gondviselés szándékainak felismerése csökkenti az ember szerepét e szükségszerűen végbe menő történelmi folyamatban.

A közelmúlt politikai eseményei az irányzat híveit kelle­metlenül érintik és a jövő kérdése, hogy az esetleges politi­kai kudarc ellenére is elég erősnek bizonyul-e az irányzat ideológiája, hogy megtartsa tömegbázisát, vagy pedig sor kerül-e a radikális történelmi determinizmus nyílt vagy bur­kolt revíziójára.

A mérsékelt vallásos cionizmus

Az ebben az írásban tárgyalt négy irányzat közül kétségte­lenül a mérsékelt vallásos cionizmus vezetői tudhatják ma­gukénak a legkisebb tömegbázist. Az irányzat intézményeit és ideológusait tekintve elsősorban nem a jesivák, hanem a világi felsőoktatási intézmények köré szerveződik. Vezetői főként világi és vallási képesítéssel egyaránt rendelkező ér­telmiségiek, akik abban, hogy a zsidó nép számára megada­tott a lehetőség nemzeti és állami intézményrendszere újra­építésére, halakhikus kihívást látnak. Szerintük az ideális zsi­dóság számára változatlanul a halakha marad léte központi eleme, és így a vallásjog nem maradhat semleges az új tör­ténelmi helyzet és a modem kor felvetette kérdésekkel szemben. Az állami életben jelentkező kérdések lényegüket tekintve ugyanolyan halakhikus problémát jelentenek, mint a halakha többi területén adódó bizonytalanságok, a különb­ség legfeljebb annyi, hogy a társadalmi kérdések halakhikus megoldásához több jogalkotói kreativitásra lesz szükség.

Izrael Állam és a cionizmus megítélése a kihívás jellegéből fakadóan nem a bizonyosság, hanem a nyílt lehetőségek nyelvén fogalmazódik meg. A jelenkori történelmi helyzet­ben megnyílt egy olyan út, mely járhatatlan volt az elmúlt két ezer évben. Ismét mód adatott a hagyományos zsidó életfor­ma kiterjesztésére az egyéni és a társadalmi lét minden terü­letére, noha ez a kiterjedés csak akkor valósulhat meg, ha ez az Izraelben élő zsidók szabad akaratából és nem pedig bár­milyen kényszernek a következményeként valósul meg. A Megváltás szempontjából kétségtelenül kedvező az időpont, hiszen rég nem látott távlatok nyílnak meg a halakha előtt, de ugyanakkor ebből nem következik semmiféle bizonyos­ság arra nézve, hogy a zsidó nép nem fogja elszalasztani a le­hetőséget, és nincsen semmilyen isteni ígéret az állam jövő­jét illetően.

Az irányzat számára a központi vallásos fogalom nem a Megváltás, hanem a szövetség, amely természetéből fakadó­an feltételes és mindenfajta determinizmussal szöges ellen tétben áll. Az Izrael népe számára megadatott lehetőség nem az isteni jóváhagyás biztosítéka, hanem kötelezettség, „nem tudhatjuk bizonyosan, hogy a jelenlegi letelepedés Izraelben és az állam megalapítása valóban a Megváltás kezdetét jelentik-e. Lehetséges, ám az tőlünk és cselekedeteinktől függ.”14 Mivel a szövetség nem az egyénnel vagy a vallásos közösség­gel köttetett, hanem a történelmi valóságban létező Izrael né­pével, ezért az irányzat aktivitása is a társadalom egésze fe­lé irányul.

Az irányzat egyik vezető gondolkodója Ráv Joszef Dov Soloveitchik, aki szerint az ideális zsidó egyszerre vállal al­kotó részt a politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági élet­ben és a vallás, illetve a hit nem kevesebb kreativitásra alkal­mat adó világában. E két terület alkotja közösen, egymást ki­egészítve a valós világot, s az ember küldetése, hogy helytáll­jon mindkettőben. Az irányzat vezetői és hívei egyaránt igye­keznek feladatot vállalni az állam anyagi és szellemi értelem­ben vett építésében. Társadalmi értelemben vett sikereket egyelőre csak elméleti síkon mondhatnak a magukénak és híveik, támogatóik többsége a vallásos értelmiség soraiból kerül ki, az irányzat meglehetősen elszigetelt. Az ultraortodoxia semmilyen szempontból nem jelenthet számára szövet­ségest, és a radikális cionizmushoz fűződő viszonyuk pedig állandó politikai és ideológiai vitáktól terhelt. Ha az irányzat szellemi vezetőinek sikerülne kidolgozni egy olyan átfogó programot, mely megmutathatná, hogy miként lehet létre­hozni egy modem, ám szabad akaratából a halakha szerint élő zsidó társadalmat, talán ez megteremthetné az igazi tö­megbázist. E program azonban még várat magára.

Jegyzetek:

Még az első vallásos cionisták, köztük a Mizrahi mozgalom alapítója, J. Reines is tagadta, hogy cionista tevékenységnek és a Megváltás folyamatának közük lenne egymáshoz. „A cionista semmilyen cse­lekedetében és erőfeszítésében még csak célzás sincsen az eljövendő Megváltás minden céljuk pusztán Izrael népe (földi) helyzetének javítása…” (Sááré orá veszimhá, Vina 12. o.)

Lásd pl. A. Ravitzki: Hákéc hámegulé umdinát héjehudim, Tel-Aviv, 1993, uo. Hacafuj veharvsui hanásuná. In: Alul Hareuven (szerk.): Jiszráél likrát Hámeá Há-21, Jerusáláim, 1984.

J. Dumav: Kuntresz ét niszájon, 1972, 4. o. (Kiemelés az eredetiben.) 4J. M. Teitelbaum: Vájoel Mosé, New York, 1960, 149. o.

5Á. Blau: Át élil háleumiut, Jerusáláim, 1949, 50. o.

J. M. Teitelbaum: Át hageulá veál hátmurá, 1967, 133. o

E. M. Sah: Mihtávim umaámárim, Bné Brák, 1980, 34-35. o. (Kiemelés tőlem.)

Az ultraortodox és a szekuláris ideológusok jelentős része egyaránt különbséget tesz zsidók és izraeliek között.

Idézi: A. Ravitzki: Hákéc hámegulé umdinát hájehudim, Tel-Aviv, 1993,115. o.

Az egyetlen jelentős eltérés a hagyományos fogalmaktól az, hogy elsősorban megváltásról (geula) és nem személyes Messiásról beszél­nek. Maga a cionizmus korszaka és az állam intézménye töltik be a Megváltó szerepét.

A. I. Kook: Orat, Jerusáláim, 1953, 63. o.

E. Aviláil: Leor hásáhár, Jerusáláim, 1982, 107. o.

In: J. Bramson: Bámáráhá háciburit, Jerusáláim, 1986, 244. o.

14 L. Kaplan: Divine promises. Conditional and Absolute, Tradition, 18.1., 42. o.

Címkék:1998-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Rochelle Fürstenberg: Posztcionizmus – az új kihívás

Posztcionizmus: az új kihívás* Mi a posztcionizmus? Az elmúlt évtizedben Izrael-szerte heves vita folyt a poszt­cionizmusról. Sokan sokféleképpen értelmezték: de...

Hol a cionizmus mostanában? – akadozó beszámoló Jeruzsálemből.

Hol a cionizmus mostanában?Akadozó beszámoló Jeruzsálemből A Cionista Kongresszus négy évenként ül össze. 750 küldöttjéből 503-nak van szavazati joga, de...

Close