Szombat előfizetés 2017

Itt és ma

Írta: Feldmájer Péter - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az 1895. évi XLII. törvénycikk bizto­sította azt, hogy a törvény szerint egyenrangú zsidó polgárok által gyako­rolt vallás egyenrangú legyen a többi vallással. Látszólag ez a helyzet ma is fennáll, hiszen a törvény nem tesz kü­lönbséget vallás és vallás között, egy­ház és egyház között. Az alkotmány 60. §-a biztosítja a vallásszabadsághoz és az emberi méltósághoz való jogot, rendelkezik az egyház és az állam elvá­lasztásáról, az 1990. évi IV. tv. a lelki- ismereti és vallásszabadságról, vala­mint az egyházakról szól, és ez ki­mondja a különböző vallásos szerve­zetek egyenlőségét.

A törvényhozók szándéka e tekintet­ben teljesen egyértelmű, hiszen nem tesz különbséget egyház és egyház kö­zött. Ha valamely vallásos csoport ren­delkezik a törvényben írt feltételekkel, úgy egyházként nyilvántartásba ve­szik, és a továbbiakban elvi különb­ségtétel kis és nagy egyházak között nem létezhet.

Erre vezethetők vissza azok a viták, amelyek a korábbi években kirobban­tak az egyházalapítás feltételeivel kap­csolatban, hiszen a törvény száz főben határozza meg a minimális taglétszá­mot, amely a bírósági bejegyzéshez szükségeltetik. Ezt több oldalon is támadták, konkrét törvénymódosítások is felmerültek, volt, aki tízezer főre akarta emelni a bejegyzéshez szüksé­ges létszámot, mások éppen a száz főt kifogásolták és ezért fordultak az Alkot­mánybírósághoz.

A semlegesség nem tétlenség

Kevés kifejtett álláspont van a nyilvá­nos jogszabályokon kívül ezekben a kérdésekben, nem szívesen foglalnak állást, hiszen a téma fölöttébb kényes. A történelmi egyházak kifejezést gyak­ran használják, ez alatt értik azt a négy­öt egyházat, vallásfelekezetet, amelyek­be a lakosság túlnyomó része tartozott az ateista rendszer által uralt Magyaror­szágon. így feltétlenül beleértik ezen egyházak közé a zsidó hitközségeket, korábbi nevükön az izraelita felekezetet. Itt valóban teljes egészében megva­lósult a recepció, az egyenjogúsítás, hi­szen a többi történelmi egyház, a ka­tolikusok, a reformátusok, az evangé­likusok magukkal egyenrangúnak és egyenlőnek tekintik a zsidó vallású em­bereket és a vallásos zsidó szervezete­ket mind elméletben, mind gyakorlat­ban. Az állam és az egyház elválasztá­sának kimondásával az állami szervek mintegy levennék magukról a gondot és magukra hagynák az egyházakat mint olyan szerveződéseket, amelyek önmagukban is képesek talpon marad­ni. Ez természetes például az Egyesült Államokban, ahol az elválasztás teljes egészében megvalósult, hiszen valójá­ban ott sohasem volt szervezeti össze­függés.

A magyarországi történeti fejlődés et­től nagymértékben eltérő. Ami mégis orientálhat bennünket, az az Alkot­mánybíróság, hiszen több döntésében foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, és feladatából fakadóan arra kényszerült, hogy valamilyen módon állást foglaljon elvi és gyakorlati kérdésekben. Alapve­tő ebből a szempontból a 4/1993. szá­mú alkotmánybírósági határozat, amely ugyan a volt egyházi ingatlanok tulajdo­ni helyzetének rendezéséről szól, de jó­val szélesebb kört ölel fel az igen rész­letes indoklás. Eszerint az államnak vallási szempontból semlegesnek kell lennie, így tehát nem kapcsolódhat össze intézményesen egyik egyházzal sem, nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem, nem avatkoz­hat bele az egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében.

Abból, hogy az állam maga semle­ges, nem a negatív vallásszabadság, s még kevésbé a vallási közömbösség tá­mogatása következik. Az állam megsze­gi a vallásszabadság jogából reá háram­ló kötelezettségét, ha nem azon mun­kálkodik, hogy a vallás tekintetében mindenki számára lehetséges legyen a tudatos választás.

Az állam semlegessége nem tétlensé­get jelent. Az államnak kötelessége, hogy a vallásos meggyőződés kinyilvá­nítására, tanítására és az életvitelben való követésére, az egyházak működé­sére s ugyanígy a vallás elutasítására, továbbá a vallási meggyőződésről való hallgatás számára olyan teret biztosít­son, amelyben a különböző felfogások szabadon képződhetnek és fejlődhet­nek.

Ezekből az elvi tételekből tehát egy­értelműen az abszolút egyenlőség elve tükröződne. Ugyanakkor az ingatlan­-visszaadással kapcsolat­ban az Alkotmánybíróság jogosnak tekinti a kü­lönbségtételt a korábban már létezett és éppen ezért meghatározott funk­ciójú tulajdonokkal ren­delkező egyházak és a későbbiek során alakult egyházak, vallási szerve­zetek között. Ahogy a ha­tározat indoklása mondja, ez az átadás olyan ingatlanokat ölel fel, amelyeket a jogosult egyházak korábban is a vallás­gyakorláshoz való jog megvalósítására használtak, és most is ugyanerre a cél­ra, a tényleges szükségletek mértéke szerint igényelhetik vissza őket. Éssze­rű oka van annak, hogy miért nem ren­delkezik ez a törvény ingatlanjuttatá­sokról olyan egyházak számára, ame­lyek a tulajdonelvonások idején nem működtek, vagy ilyen sérelmet nem szenvedtek.

Vasárnap sohasem

Mindebből következik, hogy az Alkot­mánybíróság általában az egyes egyházi szervezetek egyenlőségét mondja ki, de konkrét esetben a különbségtételt éppen történeti okoknál fogva megen­gedi.

Úgy tűnhet tehát, hogy az egyházak egyenlősége tekintetében semmiféle különbség nem lelhető fel, így minden rendben van. Ennek azonban ellent­mondani látszik a 10/1993. sz. alkot­mánybírósági határozat, amely konkrét ügyben foglalt állást arról, hogy vajon alkotmányos-e a munkaügyi miniszter­nek az a joga, hogy rendelettel a mun­kaszüneti napokat a vasárnap kivételé­vel munkanappá nyilváníthatja. A szombatot is. Figyelemmel arra, hogy a zsidó vallás legalapvetőbb szabályai közé tartozik a szombati munkavégzés tilalma, mégis a munkaügyi miniszter rendeletével arra kötelezheti a zsidó vallású személyeket, hogy ezen a na­pon dolgozzanak, szemben a társada­lom többségét alkotó más vallású személyekkel, akiknek heti ünnepe nem nyil­vánítható munkanappá.

Az Alkotmánybíróság ezt a miniszteri jogosítványt nem ítélte olyannak, amely az alkotmányba ütközne. Az indoklás kitér arra, hogy a vallási ünnepek munkaszü­neti nappá nyilvánítása hosszú történeti folyamat eredménye és jórészt a ha­gyományok befolyásolják: a zsidó-keresztény kultúrkör­be tartozó államokban e vallások leg­nagyobb ünnepei a munkaszüneti na­pok, míg az iszlám országok saját vallá­suk, Izrael a zsidó vallás ünnepeit veszi elsősorban alapul a munkaszüneti na­pok megállapításánál. A vallási ünne­pek és a munkaszüneti napok közötti összefüggés azonban minden állam­ban, és így Magyarországon is, csak vi­szonylagos és történetileg változó.

Ez az indoklás persze nem teljesen helytálló, hiszen Izraelben az ott élő mohamedánok részére a pénteki mun­kaszüneti nap abszolút módon biztosí­tott, ugyanígy a vasárnap a keresztény vallásúak számára. Az Alkotmánybíró­ság szerint ezért nem emelhető alkot­mányos aggály a munka törvénykönyve rendelkezései ellen, mert olyan ünne­peket nyilvánít munkaszüneti nappá, amelyeket a társadalom túlnyomó ré­sze ünnepnek tart, és ezért nem állítha­tó, hogy a karácsonyt vagy a húsvétot csak a gyakorló hívő keresztény embe­rek ünnepelnék. Ez az indoklás csak önmagában tűnik helytállónak, hiszen senki sem állíthatja azt, hogy a hívő zsi­dó emberek ünnepelnék a karácsonyt vagy a húsvétot, az, hogy a társadalom többsége ezeket az ünnepeket megtart­ja, az abból következik, hogy a zsidó vallást gyakorlók száma kevesebb, mint a többi vallást gyakorlóké.

E területen tehát nem érvényesül a vallások egyenlőségének elve. Mert bár mindenki jogosult az évi rendes sza­badsága terhére megtartani a vallási szabályait, vagyis vallását szabadon gyakorolni, csak a társadalom többsé­ge számára biztosított az, hogy az évi szabadságon felül munkaszüneti na­pon tartsák vallási ünnepeiket. A ki­sebbségben lévő vallásgyakorlóknak, nevezetesen a zsidó embereknek ezt nem adják meg.

Különösen élesen vetődik fel ez a probléma az oktatási intézményekben. Az állam éppen a semlegesség elvéből követően nem tart fenn vallásos néze­teket terjesztő iskolákat, de köteles a világnézetileg semleges iskolák műkö­dését elősegíteni, és támogatnia kell a vallásos iskolákat is. így tehát az állam­polgárok szabadon választhatnak akö­zött, hogy a gyermekeiket milyen isko­lákban taníttassák. Kevés településen és bizonyos iskolatípusokban nem működnek egyházi jellegű iskolák, különö­sen nem zsidó iskolák. Az elérhetőkben a többséghez tartozó tanulóknak biztosított a nagyobb vallási ünnepekre a tanulmányi szünet, a zsidó vallásúak számára azonban nem. Ezt a tényt nem ellensúlyozza, hogy a világnézetileg semleges iskolának el kell fogadnia a tanuló ilyen jellegű távollétét, és ezt igazolt mulasztásnak, de mégiscsak mulasztásnak tekintik.

Ez az ellentmondás nem azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság határozata nem felel meg a hatályos törvények­nek, az alkotmánynak. A kérdés az, hogy az alkotmány és az alkotmányos szabályok biztosítják-e a vallásgyakor­lás egyenlő feltételeit. Mondhatjuk per­sze azt, hogy aki a vallását akarja gya­korolni, az ennyi áldozatot hozhat érte, de hát éppen az következik az egyenlő­ség eszméjéből, hogy senkinek se kell­jen külön terheket vállalnia meggyőző­dése megváltásáért.

Új szakasz

Itt tartunk tehát ma, és lehet, hogy egyszer majd továbblépünk. Minden­esetre a recepciós törvény a csúcspont­ját jelentette az eddigi fejlődésnek, mert az adott körülmények között való­ban biztosította az egyenlőség elvét, et­től már lefelé vezetett az út a különbö­ző vallási, majd faji alapú megkülön­böztető törvények felé, az ateista ura­lom alatt pedig a minden vallást elpusztítani igyekvő és ebben valóban egyenlő­séget mutató államhatalom jelent meg.

1990 után egy új fejlődési szakaszba léptünk. Persze az egyenjogúság megszer­zése és fenntartása nem­csak külső tényezőkön, ha­nem a magyarországi zsidó­ság belső viszonyain is mú­lik. Erről így írt Vázsonyi Vilmos az Egyenlőség 1889. február 17-i számában:

(Félbeszakítva a gondolatmenetet: az idézeteket a Vázsonyi írásait tartalmazó kétkötetes könyvben olvastam. Ezt egy öreg barátomtól, Váradi Jenőtől kap­tam, aki nemrégen hunyt el Svédor­szágban, és utolsó kívánsága volt, hogy ezt a könyvet hozzák el nekem. Ha meg akarják érteni Vázsonyi korszakos je­lentőségét, gondoljanak erre. Egy Alsókubinban született, Miskolcon tanult cukrászember halálos ágyán egy ki­mondhatatlan nevű svéd város még kimondhatatlanabb nevű kórházában ar­ról végrendelkezik, hogy mi legyen a Vázsonyi-köteteivel.)

De bármily módot is alkalmazunk teljes egyenjogúságunk megszerzésé­re, küzdelmünk nem nyújthat kilátást a sikerre, amíg a mai szervezetlen és ren­dezetlen állapotban maradunk. Sikeres harcot csak rendezett sereggel lehet folytatni, pedig a zsidó hívek seregei rendezetlenek. Van községi szerveze­tünk, olyan, amilyen, de nincsen a községek közt semmi kapocs, nincs testü­let, mely jogosítva volna az egész zsi­dóság képviseletére, nincs fej, mely hivatottan a zsidóság vezérének mond­hatná magát. És hogy ez így van, annak már nem a társadalom, nem a kor­mány, hanem csupán a zsidóság tétlen­sége az oka. Nem kérünk azért hierar­chiát a zsidó felekezetnek, mely ellen­tétben áll vallásunk szabad szellemé­vel: amit kérünk: az a rend. Ha az orto­doxia makacsul vonakodnék a közös szervezkedéstől, maradjon szervezetle­nül, de az ő vonakodása nem lehet ok arra, hogy a többiek is szervezetlen ál­lapotban maradjanak.

E szervezetlenség belső bajaink kútforrása, ez az a rés, mellyel ellenségeink támadása reánk tör. Emlékezzünk csak vissza a főrendi ház reformálása alkal­mával kifejlődött vitára, akkor a zsidó felekezet képviseletét azzal az ürüggyel ejtették el, hogy a zsidóság szervezet­ien és nincsen senki feljogosítva képvi­seletére. 1885-ben történt ez, és ma 1889-et írunk, de mindeddig nem tud­tuk levonni a szemrehányásból a kon­zekvenciákat. Saját kárán tanul a magyar – de a zsidó magyar, úgy látszik, még azon se akar tanulni

Ennél itt és ma kicsit jobban állunk. Léteznek a magyarországi zsidó hitköz­ségek, úgy, ahogy a népirtás után ötven évvel és az ateista uralom bukása után öt évvel létezhetnek, ez lehetséges, és létezik a zsidó hitközségek átfogó szer­vezete. Nagyon sok azonban még a tennivaló. Bármilyen törvények is szület­nek, bármiként is dönt az Alkotmánybí­róság, bárhogy is próbálunk demokrati­kus szabályokat biztosítani a hitközségi életben, mindez csak akkor fog valódi egyenlőséget teremteni, ha megfogad­juk, amit Vázsonyi írt 1895 novemberé­ben az Epilógus című cikkében: „Hiába alkottunk volna szabadelvű reformo­kat, ha a társadalom szelleme azokat követni nem tudná. Az intézmények üres romokká válnak, ha a társadalom szelleme nem ad nekik életet. A nagy­szerű mű epilógusa nem lehet a felekezetiség reakciója, amit állami téren megalkotni sikerül, azt meg kell most védeni társadalmi munkával. Legyen már egyszer vége Magyarország régi ba­jának, hogy törvényei mindig szabadel­vűbbek, mint törvényhozói és intézmé­nyeiben több a haladás szelleme, mint társadalmában.”

Tegyük hozzá, hogy ennek így kelle­ne lennie, itt és most!

A szerző ügyvéd, a Magyarországi Zsidó Hit­községek Szövetsége elnöke. Fenti előadása a zsidó felekezet egyenjogúsításának centená­riumán a Mazsihisz, a Yahalom Zsidó Szabadegyetem és folyóiratunk, a Szombat által szervezett konferencián hangzott el.

Címkék:1996-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

February 1996 Issue

February 1996 The February issue of Szombat begins with an essay by Péter Feldmájer, the leader of the Jewish community,...

1996. januári szám

Rácz Péter: Pinhász rabbi sakkozik „Csak” a tények Szántó T. Gábor: A diaszpóra könyve A groteszk szépsége Lózsy Tamás: Történelem...

Close