Szombat előfizetés 2017

Író a büféasztalnál

Írta: Szántó Judit - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

„1930-ban Az öngyilkost Moszkva két legjelentősebb színháza is próbálta, Mejerhold, illetve Stanyiszlavszkij rendezésében. A bemutatóra soha nem került sor. A Művész Színházba a teljes cenzúrabizottság kivonult: fogadásukra nagy büfét állítottak. Kaganovios megvádolta Erdmant, hogy szovjetellenes darabot írt. Erdman azonban egyre-másra csak azt hajtogatta mindenkinek: Ez életem legnagyszerűbb estéje … Micsoda fogadás! Ennyi enni- és innivaló együtt!”

Angyali naivság vagy megsemmisítő szarkazmus? Alighanem a kettő együtt. Ez lehetett Nyikolaj Robertovics Erdman (1902–1970), akiről a fenti sorokat Jurij Ljubimov írta. Erdmanért, a zsidó származású drámaíróért pályája elején Mejerhold és Sztanyiszlavszkij harcolt Sztálinnal, pályája végén pedig Ljubimov Brezsnyevvel. Egyenlőtlen harc volt. Bele is buktak, pedig Konsztantyin Szergejevics még egy külön neki rendezett, személyre szóló bemutatót is felajánlott a vezérnek. A két nevezetes epizód közé esett vagy öt évtized – hosszú időszak, melyet szerencsésebb sorsú alkotók életművük építésével szoktak tölteni. Erdmanból viszont szibériai száműzött, majd többszörös Állami-díjas forgatókönyvíró (Bátor emberek, Halló, Moszkva és így tovább) lett, valamint profi módra veszítő lóversenyjátékos. Igazán változatos élet, mégis, szomorúbb alig lehetne. A szovjet korszak egyik legnagyobb drámaíró-tehetsége mindössze két drámát adott ki kezéből: A mandátumot (1925) és Az öngyilkost (1928).

A helyzet furcsa paradoxonja, hogy A mandátumot annak idején még kispolgárellenes szatíraként üdvözölték, ekképp vitte színre híres előadásában Mejerhold is, s amikor a hetvenes évek végén ezt a rendezést Moszkvában felújították, még mindig (avagy már megint) akadt kritikus, aki a sokunk emlékezetében még élénken élő félelmetes szóhasználattal így méltatta: „A kispolgár társadalmi veszélyessége alkalmazkodóképességében rejlik, abban, hogy az új közegben is tud szaporodni. E veszély A mandátum születésének évében teljesen reális volt… de a kispolgárságot még ma is le kell lepleznünk és küzdenünk kell ellene.”

Vajon Sztálin, beteges gyanakvásában, koncepciós hadjáratot indított volna e konstruktív író ellen?

Gondoljunk Erdmanra, amint élvezettel falatozik a büféasztalnál, melyet voltaképp az ő halotti torára terítettek. Ha van duplafedelű színdarab, akkor Erdman két művе az.

A szovjet (és magyar és egyéb) drámaírásból számtalan olyan mű ismert, melyből az osztályellenség ordas farkas képében vicsorog a nézőre, amíg az ő nevében agyon nem ütik. Ketten ábrázolták a létük anyagi és szellemi alapjaiból kiforgatott, tehetetlenül sodródó deklasszált rétegeket a maguk .sorsának teljességében: Bulgakov tragédiákban és Erdman rémbohózatokban.

A mandátumban egy nagypolgár család fia egy kispolgár család lányát venné feleségül, annak rendje és módja szerint. Csak épp a rend és a mód változott: a vőlegény családja egy valódi párttagot kér hozományba. A menyasszony fivére felcsap kommunistának. Hogy ez mire jó, fogalmuk sincs, csak érzik, hogy ez a belépőjegy a túléléshez. A helyzet megcsavarodik akkor, amikor félreértés következtében a menyasszonyék cselédlányát összetévesztik a cár leányával. (Mellesleg már a kivégzett cári családra való nyílt utalás is elképzelhetetlen lett volna néhány év múlva.) A Revizor szereplőinek tragikus orosz vétsége, a feltétlen hiszékenység itt bohózati formában, de nem kevésbé mélyen tér vissza: nosza, ünnepeljük a feltámadó cári uralmat, hiszen akkor értettük utoljára, mi történik velünk. A lelepleződést ezúttal nem követi megtorlás, ám ezzel az utolsó bizonyosság is elveszett: ,,Ha még csak le sem fogják .az embert, akkor hogy lehet itt élni?” – ordít fel kétségbeesetten a botcsinálta párttag –, s ez a darab utolsó mondata.

Az öngyilkos – mely kétségkívül érettebb mű az előzőnél – egy má­ik botcsinálta vállalkozóról szól: Szemjon Podszekalnyükovot ismeretségi köre öngyilkosságba hajszolná, mert palackpostát akarnak rábízni: tiltakozást a valamennyiüket, írót, papot, kereskedőt nyomasztó önkény, a könyörtelen gleichsaltolás ellen. A kisember végül nem kér a halhatatlanságból – de vélt példájának máris akad követője.

Semmi kétség, ezek a figurák nem épp rokonszenvesek; amikor még szabadon éltek, lehettek éppenséggel kártékonyak is. Most azonban tétován imbolyognak egy olyan felfoghatatlan valóságban, amely mindent, ami számukra megszokott és becses volt, elvett tőlük, és cserébe ott a nyomor, a társbérlet, a kitaszítottság, a hazugság és az állandó fenyegetettség. Az új rend képviselői feljelentők, mint A mandátumban Sironkln vagy marxista frázisokat pufogtató pribékjei öltek, mint Az öngyilkos kifutófiúja.

Ha meggondoljuk: bámulatos írói vállalkozás úgy bemutatni egy önmagában csöppet sem vonzó emberi tenyészetet, hogy az őket sakkban tartó, lassan felőrlő hatalom nemhogy mentséget ne kapjon „megtisztító” akciójára, hanem náluk is ellenszenvesebbé, démonján félelmetessé váljék. Vagyis el kell ismernünk: a legfőbb olvasó ezúttal valóban bölcsebb volt a kortársaknál, még magánál az írónál is, aki korántsem egy „ellenforradalmár” tudatával működött; alighanem épp abban bízott, hogy a forradalom majd mindkét tünetcsoportot kiveti magából.

Az évtizedekig nálunk is tilalmas Erdman-darabok közül elsőnek Az öngyilkost mutatták be, mégpedig 1988-ban, a kaposvári Csiky Gergely Színházban, Ascher Tamás mértéktartó, realisztikus rendezésében, mint szatirikus tragikomédiát. A színpadon elrajzoltságukban is hiteles emberi portrékat láthattunk, elsősorban Koltai Róbert címszereplő­ét és Kulka János több díjjal is méltán kitüntetett búsorosz értelmiségijét.

A mandátum hazai bemutatójához most az egri Gárdonyi Géza Színház lengyel vendégrendezőt hívott, Andrzej Rozhint, aki ugyanitt már országos feltűnést keltve vitte színre Rózewicz Fehér házasságát, A mandátumot pedig már .megrendezte Lublinban (ez az előadás Debrecenben is vendégszerepelt). Rozhin egészen más irányból indult el Erdman felé, s nézetem szerint ő jut közelebb hozzá. Ez valódi rémbohózat, az elszabadult képtelenségek világa, ahol az előadás első percében minden szereplőt felkap a forgószél s le sem teszi mind a befejezésig. E természetellenes világban a sorsukat, helyzetüket felfogni képtelen alakoknak nincs egy természetes mozdulata, egy természetes emberi reakciója, ki bilit rak a fejére’s úgy megy följelenteni, kinek a székben ülve a cár portréja ragad a fenekére, az eljegyzésre érkező műbolsevik különítmény szocreál szalagtáncot ad elő, s a nagyhercegnő díszruhája alól előtűnő ócska fehérnemű senkit sem ejt csodálkozásba.

Az, hogy egy ilyen stílusú előadásból nem emelkednek ki hiteles, hús-vér emberi ábrázolatok, természetes. Jó színészi teljesítmények viszont annál inkább szükségeltetnének, hogy a siralmasan mulatságos bábfigurák megkülönböztethetők legyenek. Mozgásban, gesztusokban, mimikában az egri színészek szorgalmasan követik .a rendező utasításait; több nemigen telik tőlük, miáltal a játék sűrűn billen át üres handabandázásba. A kaposvári volt a jobb, művészileg érettebb, az egri Erdmanhoz koncepciójában közelebb álló előadás. Jó lenne mihamarabb olyan felújítással találkozni, amely egyesíti a két produkció erényeit.

Címkék:1990-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kisebbségvédelem

Antológiából folyóirat

Close