Interjú Sonja Lévy-vel, a jugoszláviai zsidó csoport vezetőjével

Interjú Sonja Lévy-vel, a jugoszláviai zsidó csoport vezetőjével

• Sonja, ki bízott meg azzal a fel­adattal, hogy mentsd ki Jugoszláviá­ból a zsidókat?

• A Jugoszláv Zsidók Föderációjá­nak az elnöke bízott meg – magam is a Föderáció Végrehajtó-bizottságának a tagja vagyok.

• Hol élsz egyébként, a fővárosban?

• Igen, Belgrádban. Én már az első csoporttal érkeztem ide – a lányom­mal, a fiammal és az anyámmal. Azóta innen szervezem a további csoporto­kat. Felhívok embereket, akik aztán értesítik a barátaikat, hogy lesz egy busz; aztán, aki elszánta magát, hogy jön, bejelentkezik a Hitközségen…

• Hogyan telnek konkrétan a napja­id?

• Nagyon hosszúak és sűrűek. Meg kell szerveznünk itt a mindennapi éle­tet. A magyarországi Hitközség, a Bnai Brith, a Joint és más szervezetek el­képesztően segítőkészek. El nem tud­tam volna képzelni, hogy a magyar zsidók – magánemberek is! – ennyire támogatnak majd bennünket. Fan­tasztikus érzés tudnunk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy törődnek ve­lünk, amikor bajba kerültünk., na­ponta érkeznek ide emberek, akik ki­nyomozták, hogy hol van most a szál­lodánk és felajánlanak pénzt, szállást és mindenféle segítséget.

• Miféle segítségre van szüksége­tek?

Amikor el kell menekülnöd a ha­zádból, akkor a legfontosabb az, hogy tudd, lesz mit enni, és kerül majd fedél a fejed fölé. Aztán amikor ez megvan, nem könnyű üldögélni, és csupán várakozni mintegy 200 emberrel, akik hátra hagyták a csa­ládtagjaikat, akik mind szörnyű stresszben vannak, akik sokkos álla­potba kerültek… Meg kell szervez­nünk az itteni életünket. A kisgyere­kek elkezdtek óvodába járni, a tiné­dzserek a Scheiber Iskolába sportol­ni, a Bálint Ház is vár bennünket a programjaival. Kaptunk telefonkár­tyákat is, meg metrójegyeket (a tele­fonálás kulcsfontosságú, hiszen csak így tudjuk tartani a kapcsolatot az ott­hon maradt családtagjainkkal – este, amikor a gyerekek már lefeküdtek, minden felnőtt telefonálni kezd). A gyerekek kaptak jegyeket jövő hétre a Cirkuszba és a Bábszínházba. Hálá­sak vagyunk mindezért! Lassanként megszerveződik minden: az egész­ségügyi ellátás, pszichológiai taná­csadás. Az az érzésünk, mintha min­den magyar zsidó segíteni próbálna rajtunk valahogy…

• Milyen volt a zsidó élet Belgrádban?

• A közösségünk kicsi, de nagyon aktív. (Kb. 2000 zsidó él Belgrádban). Volt nőegyletünk, cionista ifjú­sági csoportunk, gyerekfoglalkozása­ink… Szerveztünk kibuc-utazásokat Izraelbe. Az adriai, nemzetközi tábo­runkba sok magyar „gyerek” is járt a 60-as, 70-es években, biztosan ők is emlékeznek rá, milyen fantasztiku­san jó hely volt. Mindez megváltozott a 90-es években, a háború alatt. A tá­bor például ma Horvátország terüle­tén van. Más lett hirtelen a felada­tunk: több mint ezer zsidó menekül­tet fogadtunk Boszniából, ebből 250 tovább ment Izraelbe és máshová, a többiek azóta is Belgrádban élnek.

• Albán zsidók vannak a csoport­ban?

• Nincsenek. Csupán két albán gye­rek jött velünk a buszban, akiknek a családja zsidókat mentett a II. világhá­ború alatt… Harminc albán zsidóval tartjuk az állandó kapcsolatot Koszovóban; ők nem akartak eljönni onnan, de mi, a belgrádi föderáció továbbra is minden segítséget megadunk nekik, amire csak szükségük van.

• Nem lesz könnyű újraszervezni a zsidó életet Jugoszláviában a háború után…

• Nem, de sajnos már van gyakor­latunk benne…

• Szonja, elsősorban zsidónak vagy szerbnek tartod magad?

• Zsidónak, de Jugoszláviában élek… Ismered a „belgák” – viccet? Amikor Jugoszlávia összeomlott, az­zal tréfálkoztunk, hogy mi, zsidók maradtunk az „utolsó jugoszlávok” …