Szombat előfizetés 2017

Hulló csillagok

Írta: Novák Attila - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hulló csillagok

Nemrég zajlott le a fa­sizmus ellen aratott győze­lem 60. évfordulójának ritualizált moszkvai ünnepe.

A gigantikus katonai pará­dén az ex-Szovjetunió összes unalomig ismert „győzelmi” jelképe, a sar­ló és a kalapács, a vörös csillag, azaz a szovjet katonai imperializmus ismert attribútumai voltak láthatók. A gyerek­kori kötelező ünnepélyek, az előírásos április negyedikék, május elsejék és november hetedikék hangulatát idézték vissza ezek a moszkvai képek. Az obli­gát vörös nyakkendőt, a rajvezető „paj­tást”, a párttitkár „elvtársnőt” a tanári karból, az orosztankönyvet, benne az erdőben sétáló Lenin elvtársról és a ve­le oly felszabadultan beszélgető, ettől üdvözülten megilletődő kisgyere­kekről, a kötelező didaktikus tréninget arról, hogy „felszabadultunk”. Talán soha nem mutatkozott ekkora ellentét a pártállam által verbálisán sulykolt „fel- szabadulás” és a már korántsem annyi­ra szabad társadalmi környezet között, mint ezeken a „jeles” napokon. Nyo­matékül jól rímeltek erre azok a bizo­nyos, diadalmasan masírozó T-72-es tankok és az ég felé irányított rakéták, világosan és mindenki számára nyil­vánvalóan megmutatkozott, hogy 1956 és 1968 után mi vár azokra Kelet-Közép-Európában, akik tényleg szabad­nak gondolják magukat.

De az eredeti, nagy történelmi pilla­natot nem kéne feledni. 1945. május 8-án von Keitel vezértábornagy, valamint a haditengerészet és a légierő vezetője aláírta a Németország feltétel nélküli megadásáról szóló dokumentumot. Az egyezmény másnap lépett életbe, a Führer április 30-i öngyilkossága után a ná­cik „végső győzelme” még a papíron is szertefoszlott. A kapitulációval azon­ban nemcsak Németország veresége vált visszavonhatatlan­ná, hanem a sztálini Szovjetunió is szabad kezet kapott a jaltai kon­ferencián megnevezett országok lassú vagy gyors megszállására. Európa kettéosztódott, s az erőszakosan de­mokratizált Nyugat-Németországgal és Auszt­riával ellentétben Kelet-Európát nem a demokraták gyarmatosí­tották, hanem újabb zsarnokság kö­szöntött be, bár néhány átmeneti és de­mokratikus évet adtak még a szovjet megszállók a demokráciáknak. Aztán Kelet-Közép-Európa végleg a szovjet szoldateszka csizmatalpa alá került, ha­misított választásokkal, törvénytelen perekkel és kivégzésekkel, a felekeze­tek, egyházak térdre kényszerítésével, a társadalom megfélemlítésével, a totális állam kiépülésével. A probléma abban áll, hogy május 9-e pillanatát elhomá­lyosítják a később történtek, ráadásul a posztszovjet vezetés semmilyen fe­lelősséget nem vállal az utána bekövet­kező eseményekért, az elhurcoltak pénz­ügyi és erkölcsi kárpótlásáról pedig szó sem esik. De mit váljunk attól az or­szágtól, amely nemhogy mások, de a saját lakossága felé sem számolt el, s a Gulag túlélőinek egyetlen öröme az le­hetett, hogy megélhették a magát szoci­alistának nevezett diktatúra bukását. Hogyan ünnepelhetik a béke napját an­nak a több százezer embernek a túlélői és leszármazottai, akiket „málenkij ro­botra” hurcoltak el valamelyik kies Gulag-táborba? Azt hiszem, hogy így, a Vö­rös téri szovjet katonai imperializmus önünneplésével, sehogy. Az emlékezet persze ebben is megosztott, a fasizmus zsidó és nem zsidó áldozatai felszaba­dulást, a többiek „megszabadulást” em­legetnek, vagy pedig mélyen hallgat­nak. Anne Applebaum – A Gulag törté­nete – szerzője, Robert Conquest-et és pár értelmiségit kivéve, egyedül toporgott műve megírásával. A szovjet álla­ mi bűnök eltitkolása ugyanis, a máso­dik világháborút meghatározó szövetségesi rendszernek köszönhetően, az új, győztes világrend lényegéhez tartozott, s ehhez a nyugati baloldali értelmiség elvtelensége, társutassága is hozzájá­rult. Ha a szovjet bűnöket feszegette va­laki, könnyen azzal a váddal találkoz­hatott, hogy helyesli a másik totalitári­us rendszer, a nácizmus bűneit. Pedig csak arról van szó, hogy be kéne ismer­ni, a nácizmus bűnei társadalmi köz­kinccsé tételének nem tett jót, hogy – legalábbis Kelet-Közép-Európában – egy másik diktatúra szűrőjén keresztül épült be az emlékezetbe. A szovjet ide­ológia támasza volt sokáig a hivatalos antifasizmus, miközben a nem kommu­nista ellenállási mozgalmakat (is) retu­sálták a történetírásból. Ugyanakkor a zsidók lelkes hívei lettek ennek a sajá­tos eljárásnak, hiszen a többség az éle­tét köszönhette a Vörös Hadseregnek. E lap szerkesztői sem élnének, ha a Vörös Hadsereg nem vonul be Magyarország­ra, illetve nem szabadít fel lengyelor­szági és ausztriai lágereket. Ám e tény nem feledtetheti velünk, hogy mások szovjet lágerekben szenvedtek, katonai „visszacsapódként” szovjet katonák erőszakolták meg őket, s a Szovjetunió nem a zsidóság kedvéért vonult be Ma­gyarországra. S hogy angol, amerikai csapatok hasonlóan jelentős szerepet játszottak a nácizmus legyőzésében. Amikor tehát a lágerek felszabadulásá­ra emlékezünk, nem feledkezhetünk meg a sztálinizmus milliónyi áldozatáról sem, akiknek máig adósa Oroszország. Ha valaki esetleg azzal érvelne, hogy „csak” a szokásos háborús túlkapások­ról, a Szovjetunió német-magyar (plusz román etc.) megtámadásának következ­ményeiről van szó, megkérdezhetjük, ugyan mit tehettek a Szovjetunió meg­támadásáról és a holokausztról azok a magyar civil százezrek, akiket szovjet táborokba hurcoltak el?! Ha az európai holokauszt túlélői – egyébként joggal – azt kérdezik, miért nem tiltakozott anno a magyar társadalom a deportálások el- len, megkérdezhetnék maguktól az is, miért nem tiltakozott később ugyanezen társadalom, és soraiban a zsidóság, a ki­telepítések ellen – amelyek egyébként zsidókat is érintettek. A totalitárius ide­ológiák elítélése mellett perszonalizálni kell a szenvedést, hogy kiemeljük a tör­ténteket a zsidó-nem zsidó „ki szenvedett többet vagy kevesebbet” etnikai csoport-versenyfutás témaköréből. Ezért a kérdés inkább úgy tehető fel, hogy mi valamennyien miért nézzük tétlenül a megalázást és a kiszolgálta­tottságot? Miért nem próbálunk segíte­ni a nyomorultakon, szenvedőkön és elesetteken? Ha zsidókon, ha nem, ha cigányokon, ha nem, ha svábokon, ha nem. Vagy akár csak a „többséget” al­kotó magyar polgárokon. Akiket megti­pornak, ám akik végül fölemeltetnek. S akiknek a hátán próbálnak immár több évtizede – inkább baloldalon – „forra­dalmat” csinálni. S akiket szintén kollektíve próbálnak meg- és elítélni, meg­különböztetni, olykor likvidálni, inkább a jobboldalról. A következményeket mind a két esetben jól ismerjük.

Talán annak a késő tavaszi napnak is akkor tennénk a legtöbbet, ha a becsüle­tét visszaállíthatnánk. Ám ez csak akkor lehetséges, ha nem a Szovjetunió győzelmét, hanem a háború végét ünne­pelhetnénk. Azt is hozzá kell tennünk, hogy bár az a nap az utolsó klasszikus világháború végét és a nácizmus buká­sát jelentette, de semmiképpen sem az elnyomás megszűnését. Pillanatnyi szél­csend volt egy gyalázatos világban.

Novák Attila

Címkék:2005-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Elengedtük a kezüket

GYURCSÁNY FERENC Elengedtük a kezüket Elengedtük a kezüket. Nem voltunk hozzá elég bátrak, és nem voltunk hozzá elég erősek, hogy...

A rivális holokauszt?

A rivális holokauszt? A zsidók és az örmény genocídium Másfél millió ember - ma már tudjuk, hogy ennyien voltak. Örmény...

Close