Hová tűntek a jemeni gyerekek?

Az Izrael függetlenné válását követő nagy alija idején a be­vándorló jemeni zsidóktól több száz gyereket rabolt el fondorlatos módon egy nagy összees­küvő társaság: askenázi orvosok, ápo­lónők, bevándorlási hivatalnokok – ez a hit máig szilárdan tartja magát a Je­menből bevándorolt zsidók közösségé­ben. „Ők úgy gondolták, a jemeniek­nek sok a gyerekük, rengeteg holoca­ust-túlélő askenázinak pedig egy sincs” – ismertetik a jemeniek leszármazottai a maguk verzióját az eseményekről. „Ezért elvették tőlünk a gyerekeket, az­zal az ürüggyel, hogy kórházba kell őket vinni. A kórházban aztán pénzért továbbadták őket, nekünk pedig azt mondták, hogy a gyerek meghalt.”

Az akkoriban szolgálatot teljesítő be­vándorlási hivatalnokok, orvosok rémme­sének tartják a gyerekrablás történetét. Rámutatnak, hogy a jemeni zsidók a le­gelmaradottabb, gyakran nomád körül­mények közül kerültek Izraelbe, telve messianisztikus reményekkel. A modern, bürokratikus államgépezet számukra tö­kéletesen idegen volt, a paternalista be­vándorlási hivatalnokok pedig, akik a val­lást és a hagyományokat babonának te­kintették, a legkevésbé sem tartották tisz­teletben ősi szokásaikat. A messianiszti­kus várakozás így csakhamar haragba csapott át: a bevándorlók ellenségesen fi­gyelték az izraeli hivatalnokok minden lé­pését. Az ellenséges hangulat és az értet­lenség aztán babonás tévhitekben öltött testet. A jemeniek nem értették miért kell a gyereket kórházba vinni, és ha egyszer már bevitték, miért nem maradhatnak mellette. Az elmaradott körülmények kö­zül érkező gyerekek (Jemenben akkoriban a gyermekhalandóság 50 százalék körül volt), akiket a sivatagi vándorlás még jobban elgyengített az esetek jelen­tős részében meghaltak a kórházban.

A jemeni zsidók szószólói nem ta­gadják a kezdeti hatalmas kulturális kü­lönbségek létét, de szerintük éppen ez tette lehetővé a gyerekrablásokat, hi­szen a modem körülmények között teljesen járatlan jemeniek tehetetlenek voltak a hivatali gépezetet otthonosan használó askenáziakkal szemben. Az utóbbiak pedig – úgymond – azt gon­dolták: csak jót tesznek a gyerekekkel, ha a primitív nomádok helyett művelt európaiak nevelik fel őket.

A jemeni közösség meggyőződését a gyerekrablásokról az is növelte, hogy az állítólag kórházban meghalt gyere­kek nyugvóhelye fölé csak néhány éve, az ügy reflektorfénybe kerülése után helyeztek el nagy sietve sírköveket. A sírok közül most többet kihantoltak – és semmit nem találtak alattuk.

– Ez semmit sem bizonyít – vetik ellene a vitatott kor jó ismerői – hiszen abban a hatalmas káoszban nemigen tudták, hová is temetik az elhunytakat.

Az eltűnt gyerekek kérdése évtizede­kig a jemeni közösség „belügyének” számított. Csak két éve kezdett na­gyobb port kavarni, mikor az ország legtekintélyesebb napilapja, a Haarec nagy terjedelemben tudósított az ügy­ről. Egy évvel korábban, 1995-ben hoz­ta létre a kormány a széles vizsgálati jogkörrel felruházott Cohen-bizottsá­got, amely két korábban működött, de a jemeniek által komolyan soha nem vett hasonló vizsgálat után kezdte meg kutatásait. A Cohen-bizottsághoz eddig 800 bejelentés érkezett eltűnt gyereke­iket kereső jemeni családoktól. A beje­lentési határidő ez év december 31. Ekkor fejeződnek be a kihallgatások is, és a bizottság megkezdi az összegyűj­tött anyag feldolgozását.

Miután az ügy nagy vihart kavart, ter­mészetesen egyes politikusok is szük­ségesnek tartották az állásfoglalást. Avigdor Kahalani belbiztonsági mi­niszter – aki maga is jemeni származá­sú – kormánybizottság felállítását sür­gette a már működő vizsgálóbizottság mellé. Támogatta őt Mose Kacav tu­risztikai miniszter is. Kacav szerint vol­tak olyan jemeni gyerekek, akiket törvényesen örökbe fogadtak, mások a nagy zűrzavarban eltűntek, ismét má­sok. valóban meghaltak, ám voltak olya­nok is, akiket elvettek a szüleiktől, és illegálisan örökbe adtak.