Szombat előfizetés 2017

Horwitz megtanítja Lubint kesztyűbe dudálni

Írta: Maxim Biller - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Horwitz gyűlölte a havat. Gyűlölte a napsütést is, az esőt, a szomszédokat, a keserű teát és a maga­fajta öreg embereket. Kint nedves és jéghideg volt a levegő, amely a ház falain keresztül benyomult az ő ványadt testébe is, és ha kinézett az ablakon, látta, amint az utcai lámpákat körülölelő fénybúrák előtt vastag, súlyos hóesés fátyla lengedezik: már órák óta esett a hó, elborította az egész várost – fákat, házakat, kocsikat, járókelőket. Horwitz utálkozva megrázkódott, ujjaival beletúrt Lubin, a kandúr fe­kete prémjébe, és leeresztette a redőnyt.

A szobában egyszerre csak vaksötét lett. Horwitz káromkodott. Hogy ő mekkora barom. Előbb kellett volna villanyt gyújtania. Talán, fontolgatta Hor­witz, föl kéne húzni a redőnyt, odamenni a villany- kapcsolóhoz, aztán megint leereszteni. Nem, ez túl bonyolult. Másfelől ennek a módszernek megvan az az előnye, hogy nem törné csontját a sötétben. Horwitz habozott. Hogy ő micsoda gyáva féreg, gondolta hirtelen, haragudva magára. Na, gyerünk, vén szaros, noszogatta magát, egy-kettő.

Lassan megfordult. Jobb kezével előrekaszált a levegőben, mint a vakok a botjukkal, baljával a bú­torokat tapogatta. Karszék, egy lépés, másik kar­szék, még egy lépés, asztalka, fél lépés balra, ko­mód. Fölötte vállmagasságban a kapcsoló. Horwitz habozva nyújtotta kezét, a kapcsolót keresgélte. Ab­ban a pillanatban valami melegség csúszott a lábá­hoz, Horwitz halálra rémült, összerezzent, keze mintegy magától a magasba lendült, rácsapott a kapcsolóra, majd leszakított egy képet a falról. Üveg csörömpölt, a neoncső felvillant három-négyszer, és világos lett a szobában. Horwitz rémült nyávogást hallott a háta mögött, és látta az össze­tört keretet a komódon. Abban a pillanatban felug­rott a vállára Lubin, és fejével odatörleszkedett Horwitz arcához. „Bestia!” – szólt az öregember. Lerázta a kandúrt, és szedegetni kezdte az üvegszi­lánkokat. A képet óvatosan félretámasztotta. Régi fénykép volt, Lowe Gans volt rajta. Az ötvenes években készült, amikor még a föhrenwaldi honta­lantáborból ketten együtt megzsaroltak egykori ná­cikat, akik ismét magas pozíciókba kerültek, s ezál­tal Horwitz és Gans tekintélyes kezdőtőkére tett szert későbbi üzleti vállalkozásaik számára. Csak­hogy amíg Lowe Gans vagyont és hírnevet szerzett szőrme-nagykereskedőként Zürichben, ahová 1958-ban költözött, addig Horwitz immár majdnem nincstelenül élt Frankfurtban. 1962-ben leégett a szálloda, amelyet Netanyában épített, s a biztosító nem volt hajlandó fizetni, mivel bizonyítéka volt rá, hogy gyújtogatás történt. A gyanú Horwitzra tere­lődött. Az eset anyagilag romba döntötte. Noha ár­tatlan volt, még örülhetett, hogy nem került börtön­be biztosítási csalás miatt. Nevetséges – de német útlevele mentette meg.

Azóta Horwitznak kifújt. Éldegélt a jóvátételé­ből, új üzlethez már nem volt ereje. Elhanyagolta magát. A Nordenden lakott egy lerohadt régi ház­ban, egy kis lakásban, ahol mindig hideg volt. Mindennap ott állt az ablaknál órák hosszat, és bámult kifelé. Néha bekapcsolta a rádiót; tévéje nem volt. Ennivalóját az öreg nácinál vette, akinek boltja lent volt a földszinten. Horwitz volt az egyetlen vásárló, akinek a lépcsőházba nyíló hátsó ajtón is szabad volt belépnie a boltba. Ha meleg ételre támadt ked­ve, az egyik sandwegi pizzeriából rendelt valami tésztát vagy egy pizzát. Az utóbbi három évben mindössze kétszer volt kint az utcán: egyszer vese- medence-gyulladással orvoshoz kellett mennie, egy másik alkalommal meg az ablakon át észrevette, hogy egy fiatalasszony elveszítette a pénztárcáját.

Horwitz a szilánkokat a komódról a lapátra ko­torta, amelyet a konyhába menet, akár egy színültig telt levesestányért, úgy egyensúlyozott. Hangos csörömpöléssel zuhogott az üvegcserép a szemetes­vödörbe. Horwitz az órájára nézett. Hét múlt. Va­csoraidő. Volt a hűtőszekrényben tojás, azonkívül egy darab sajt és még valamennyi tej. A tejet beleöntötte egy tányérba, és odarakta a tűzhely mellé, „Lubin – mondta mérgesen -, jössz már ide, te dög!”

Aztán, ügyet se vetve a macskára, odament a te­lefonhoz. Tárcsázott. „Itt Horwitz… Horwitz… Igen… Egy négyest és egy vegyes salátát. Horwitz, jóember… Hát persze… Bruno? Ki az a Bruno?..! Csak nem?… Várni fogom.” Letette a kagylót., leült a szobában a karszékre, bekapcsolta és halkra állítot­ta a rádiót. A szvingzenét közlekedési hírek szakí­tották meg több ízben is: Bruchsalnál tömegbaleset miatt el van torlaszolva az autópálya, Kassel kör­nyékén a bal oldali sávokon száguld egy őrült. A műsorvezető, egyike a szokásos iszonyú meleg és mély hangoknak, megeresztett egy lengyelviccet, és közben bakizott.

Lubin hozzá se nyúlt a megsavanyodott tejhez. Besurrant a szobába, és belefeküdt a másik karszék­be, ahol a megszokott helye volt. Horwitz gyana­kodva figyelte az állatot. Lubin hirtelen fölkapta a fejét, dühösen pillantott Horwitzra, és fújt rá. Az öregember megijedt, és lehunyta a szemét. Az ör­dögbe is! Majd ő egy szép napon ennek a bestiának, amikor éppen alszik, egy serpenyővel szétveri a fe­jét! Ki akarta nyitni a szemét, de fáradt volt hozzá. Ez a Bruno remélhetőleg hamarosan itt lesz… A rá­dióban felhangzott egy szám, amelyet még régebb­ről ismert. Néhány taktust alig hallhatóan együtt zümmögött a készülékkel. De csakhamar feltolul­tak az emlékek, és Horwitz rögtön elhallgatott. Ezt a számot a háború után nagyon gyakran játszották – az idő tájt Lowe Gans és ő Münchenben egyik amerikai bárból a másikba jártak, esztelenül gazda­gon és boldogan…

Amikor csöngettek, Horwitz aludt. Gyorsan fel­nyitotta a szemét, letörölte szája szögletéből a nyá­lat, és felállt. Szédelgett, imbolygóit egy kissé. Még egyszer csöngettek. Horwitz káromkodott, és belekapaszkodott a könyvállványba. Majd az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta. Senki. Újabb csöngetés. Szóval a kapu be van zárva. Világos. Leakasztotta a kulcsot a horogról, fölvette barna kardigánját, és ki­ment a lakásból. Az ajtót behajtotta, és Lubin, anél­kül, hogy az öreg észrevette volna, kisurrant a lép­csőházba, és leszaladt.

A fiatalember, akinek ronda lapos orra és beha­vazott, vörös gyapjúsapkája volt, az üvegen döröm­bölt, és nevetett. Szóval ez Bruno, gondolta Hor­witz. Bedugta a zárba a kulcsot, elfordította, és las­san ajtót nyitott. Elnézett Bruno mellett az utcára. Az úttest teljesen be volt havazva, a fekete aszfalt­ból még egy tenyérnyi folt sem ütött át a vastag, fe­hér szőnyegen. Az autók lépésben haladtak. A jár­dán térdig ért a hó. Az a kevés ember, aki az utcán járt, eltúlzottan gyors mozdulatokkal igyekezett egyensúlyozni a hóbuckák között. Közben úgy emelgették és eresztgették a lábukat, mint a gólyák. A levegőben még mindig ott kavarogtak a hópelyhek, de már csak egészen finoman, már nem voltak olyan nagyok és nehezek, mint az előbb.

A négyes meg a vegyes saláta” – mondta Bru­no, és megint nevetett. Horwitz megrökönyödve nézett rá. Mitől van a pasasnak ennyire jókedve? Megint nyertünk valami háborút? „Soká jött – mondta -, mit fizetek?”

Tizenhárom kilencven.”

Megint ez a nevetés…

Horwitz átnyújtott egy húszmárkást. „Tizen­négy.” – „Köszönöm.” Bruno leszámolta a visszajárót, és átadta Horwitznak a zacskót az ennivalóval. Horwitz a lábával kicsit még nagyobb résre nyitotta az ajtót, nyúlt a zacskó után, és abban a pillanatban látta, amint Lubin kiszökken az utcára, megtorpan a hóban, felágaskodik, nagyot ugrik kétszer, há­romszor, majd leül egy fa mellett.

Átkozott kandúr” – mondta Horwitz. Félrelökte Brunót, és kirohant – mintha húszéves volna, nem pedig hatvanöt – az utcára, télvíz idején, mínusz tíz fokban, amely ellen mindössze mamusz és kardigán védte. „Ide jössz, Lubin! – kiáltotta Horwitz, miközben átvergődött a havon -, azonnal ide jössz!” Horwitz már csak egy lépésnyire volt Lubintól, amikor a kandúr villámgyorsan fölrohant a fára, s onnét nézett az öregemberre fújva, dühös hátgörbítéssel. „Mivel érdemeltem ezt? Mért büntetsz, Istenem? – nyögte Horwitz. – Lubin! Jössz le on­nét!” Hangja hirtelen elcsuklott, és amikor lepillan­tott, és látta, hogy szinte mezítláb áll a hóban, telje­sen elnémult. Mamusza és zoknija teljesen átnedve­sedett, és egy csapásra tisztában volt vele, hogy tü­dőgyulladást fog kapni. Mereven nézte a macskát, hallotta háta mögötti Bruno figyelmeztető kiáltását – és már mászott is föl a fára…

Mindkét kezével belekapaszkodott az eljegese­dett ágba, amelyen Lubin ült, és megpróbált fölhúzódzkodni.

Ne! – kiáltotta Bruno -, ne tegye! Inkább hívjuk a tűzoltókat!” De Horwitznak az egyik lába már fent volt, aztán a másik is. Bal kezével kényelme­sebb kapaszkodót keresett, és előrenyúlt. Egy kis hegyes gally belefúrodott a tenyerébe, és Horwitz feljajdult.

Mi történt?” – kiáltotta Bruno, aki ott állt a fa alatt.

Horwitz meg se hallotta. Fülében zúgás és dü­börgés, nyaki verőere már-már megpattant. Neki oda föl kell másznia, és le kell hoznia azt a rohadék macskát! Gyerünk, vén szaros! Lábával jó erősen átkulcsolta az ágat, és ringatózó mozdulatokkal pró­bált följebb jutni. Csakhogy a karjaiból mindinkább kifogyott az erő. Lubin ott ült az ágon Horwitz vér­ző keze mellett, gazdájára bámult, és ásított. Hor­witz hirtelen reccsenést hallott. A fa megdőlt egy kicsit, és a hó lehullott a felső ágakról, rázuhogott egyenest az öregre. A hópelyhek elborították a ha­ját, a szemét, a száját. Újabb reccsenés. A kandúr félreugrott, és lehuppant Bruno fejére. Horwitz az utolsó pillanatban még előre akart hajolni, ám ek­kor az ág recsegve-ropogva letörött. Az öregember nekicsapódott a fatörzsnek, majd mozdulatlanul el­feküdt a hóban. Sötét vér folyt az orrából.

A mentőautó, amelyet Bruno hívott, az újból fel­erősödő hófúvás miatt csak a baleset után tizenöt perccel érkezett meg. Horwitzot az egyetemi klini­kára vitték, ahol csípőcsonttörés, tüdőgyulladás, lábán első fokú fagyási sérülések és kézfején hor­zsolt hámsebek miatt kellett kezelni. Horwitznak nehéz napjai voltak a kórházban, rosszul bírta az idegen környezetet, utálkozott a derék, Mária-hívő nővérektől, nem bízott a nagy, szőke orvosokban, és főleg a vele egy osztályon fekvő többi öregem­bertől félt, akik éppolyan csúfak és gyávák voltak, mint ő; mivel tudta róluk, melyik oldalon álltak an­nak idején. És persze Horwitz utált betegnek lenni, de úgy istenigazából meggyógyulni sem akart, és amikor hat hét múlva, saját felelősségére idő előtt elbocsátották, még mindig voltak fájdalmai és pa­naszai… Bruno, aki ezalatt gondját viselte Lubinnak, és az öregembert vasárnaponként meglátogat­ta a klinikán, eljött Horwitzért, és piros pizzáskocsi­ján hazavitte. Horwitz, mihelyt becsukta az ajtót Bruno után, elkapta a kandúr két hátsó lábát, és ad­dig verte az állat fejét a falhoz, míg az ki nem szen­vedett.

Márton László fordítása

Címkék:1992-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nem holt nyelv a héber!

Nyílt levél dr. Komoróczy Gézához Tisztelt Tanár úr! A Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben nemrég előadást tartottam a zsidóság nyelveiről, amire...

Szellemi progresszió a századelőn

A zsidóság szerepvállalása a társadalmi-politikai modernizációért vívott küzdelemben A Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társas­ág és tágabb értelemben a Nyugat s...

Close