Holokauszt a magyar képzőművészetben
Holokauszt a magyar képzőművészetben*
Igen Tisztelt Igazgató Úr, Hölgyeim és Uraim!
Örömmel teszek eleget Túrán Róbert igazgató úr felkérésének, hogy bevezető szavakat mondjak e jelentős és drámai üzenetekben gazdag kiállítás magyarországi megnyitóján. A kiállítást a múlt hónapban a Római Magyar Akadémián mutatták be, ezzel is tanúsítva, hogy a gazdag művészeti anyag a magyar kultúra egy meghatározó részét tárja a látogatók elé. Ez a meghatározó erő nem puszta történelmi tény, hanem abban a hatásban is tetten érhető, amely bennünk, mai nézőkben tovább él és működik.
A magyarországi holokauszt hatvanadik évfordulója számtalan szomorú eseményre és egy egészében is sötét és tragikus korszakra emlékezteti a mai nemzedéket. Ahol szándékosan pusztítják az életet, ott az emberi méltóság és minden erre épülő érték is pusztul. Pusztul az emberi bizalom és szolidaritás, pusztul a társadalom, benne a tudomány, az irodalom és a művészet: igen, az érdek nélkül is örömet okozó, az Örök Szépséget tükröző művészet is. A szépet, jót és igazat megalkuvás nélkül kereső művészben különösen világosan jelenik meg az Alkotó képe. Ez adja a művész hivatásának egyedülálló nagyszerűségét és felelősségét is.
Amikor megbélyegezték a magyar zene és irodalom olyan óriásait is, mint Bartók Béla vagy Móricz Zsigmond, amikor olyan magyar költőket gyilkoltak meg, mint Radnóti Miklós, aki a bombázásoktól féltő szeretettel, szinte imádkozva óvta volna a hazáját, akkor a gyilkos szenvedély a képzőművészetet sem kímélte.
Ez a mostani kiállítás részben olyan művészek munkáit mutatja be, akik maguk is odavesztek a vészkorszakban, mint Goldman György vagy Farkas István, aki a párizsi iskola kiemelkedő festőművésze volt: munkássága mintegy jelképe a háború előtti idők polgári világának – egy egész korszak kultúrájának és elmúlásának. A túlélők közül többen a képzőművészet új irányzatainak élharcosai lettek, mint Bálint Endre vagy Bokros Birman Dezső. És mennyi újat, értékeset, stílusteremtőt alkothattak volna azok, akik nem tértek vissza?
Ismét mások a korszak túlélői közül művészetükben hordozták a megsemmisítőtáborok szörnyűségeit, azokat a lidérces emlékeket, amelyektől soha nem tudtak megszabadulni. Kádár György, Lukács Ágnes vagy Hegyi György alkotásai ezt az emlékezést példázzák. Gedő Ilka, Anna Margit és mások műveit a gettó emlékei határozzák meg.
A mostani nagyszabású, közös kiállítás lehetővé teszi számunkra, hogy hatvan év távlatából rátekintsünk az 1938-tól 1945-ig terjedő időszakra. A nézőből, minden magyar nézőből önkéntelenül is feltör a kérdés: Mi történt? Az egész magyar kultúra lett iszonyatosan szegényebb annyi művész, tudós, író, költő és annyi más „kiművelt emberfő” elpusztításával. A magyar kultúra egészén hosszú időre tátongó seb maradt. A gyász és a keserűség mindannyiunké. De minden magyarnak, minden európainak közös lehet a reménye is. Ars longa, vita brevis: a művészet hosszabb, mint a földi élet. A szépség örökkévalóságért kiált.
A művészetek arra törekszenek, hogy megismerjék magát az embert, az ember problémáit, az ember legmélyebb tapasztalatait magáról és a világról. Azon igyekeznek, hogy feltárják az ember helyzetét a történelemben és az univerzumban, hogy megvilágítsák nyomorúságait és örömeit, elemi szükségleteit és csodálatos képességeit, s elénk vetítsék az ember jobb állapotának távlatait. Így a művészet felemeli magát az emberi életet. Hitünk szerint az igazi műalkotás Istenhez emeli a lelket (vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes 62). Ez a fölemelkedés hozzájárul az igazságosabb és testvériesebb társadalom építéséhez. Munkatársakká avatja a jóakaratú embereket a lényeges erkölcsi értékek megfogalmazásában és megvalósításában, bennünket pedig, akik vallási közösségek szolgálattevői vagyunk, arra hív fel, hogy neveljük az embereket a népek és a különböző hitvallások iránti tiszteletre, méltóságuk elismerésére (vö. közös nyilatkozat az Apostoli Szentszék és az Izraeli Főrabbinátus képviselőinek találkozójáról, Grottaferrata, 2004. október 17-19.).
Elismerés és köszönet illeti a kiállítás rendezőit és szervezőit, hiszen nem csupán egyes műalkotásokat mutatnak be, hanem lenyűgöző összképet nyújtanak, tanítanak és vigasztalnak. Szívből kívánom, adjon ez a kiállítás minél többünknek tiszta emlékezést, reményt és katarzist, kulturális életünknek, közgondolkodásunknak pedig gazdagodást és igaz önmagára találást.
*Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek beszéde 2004. november 16-án, a Budapesti Zsidó Múzeum azonos című kiállításának megnyitóján hangzott el. A tárlat másik megnyitóbeszédét Schőner Alfréd főrabbi, az ORZSE rektora tartotta.
Címkék:2005-01