Szombat előfizetés 2017

Holocaust-túlélők követelése Izrael ellen

Írta: Lévai Éva - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1944 vége felé Őze Gyulát és feleségét, Reginát a szentesi gettóból egy ausztriai munkatáborba deportálták. Regina, aki szintén nem volt már fiatal, prominens ortodox és cionista gyökerekkel rendel­kezett. Lányukat, Keszt Annát, orvos fér­jét, Bélát, valamint két gyermeküket Bergen-Belsenbe hurcolták. A Keszt-család 1945. április 13-án szabadult. Gyuláról és Regináról soha többé nem hallottak.

A háború után Keszt Anna ausztriai forrásokból megtudta, hogy szüleit 97 másik zsidóval együtt Krandegban, pár nappal a szovjet hadsereg megérkezése előtt kivégezték és eltemették. Az öldök­lés egyetlen túlélője elmondta Annának, hogy közvetlenül haláluk előtt megma­radt értéktárgyaikat mindannyian egy út- széli vendéglőben hagyták. Anna eluta­zott Krandegbe, ahol megtalálta a teme­tőt és a vendéglőt, valamint néhány ér­téktárgyat, köztük édesapja monoklitartó­ját. A monoklitartót egy golyóval és a te­metőből származó darabka földdel együtt betette egy dobozba és magával vitte. A doboz akkor is nála volt, amikor 1951-ben bevándorolt Izraelbe.

1962-ben Anna fia, Itamar Jaoz-Keszt feleségével, Hannával, meglátogatta szü­leit tel-avivi otthonukban. Anna elővet­te a dobozt, Itamar pedig kivette belőle a monoklitartót. „Kinyitottam a monoklitar­tót”, idézi fel az esetet a 68 éves író, köl­tő, kiadó és elismert magyar-héber fordí­tó Jaoz-Keszt, aki az elsők között volt, aki a holocaust sokáig elfojtott élményét Izra­elben művei témájává tette, s munkájá­ért már Izrael Elnöki Kitüntetését is megkapta. „Kivettem a monoklit, majd min­den különösebb ok nélkül megfordítot­tam a tartóját. Valami kiesett belőle. Egy nagyon szorosan feltekert, négyzet alakú papírdarab. Olybá tűnt, hogy a papírla­pon egy héberül írt szerződés van, mely egy Palesztinában található földterület pontos adatait tartalmazta.”

Az egész család megdöbbent, hiszen Gyula magyar hazafi volt, és nem cionis­ta. De mégis, a cionista vállalkozásokat képviselő emberek, mint például a Hakhsharat Hayisuv (az Izraeli Területfej­lesztési Hivatal, formailag a Zsidó Ügy­nökség cége, mely 1987 óta magánkézen van) utazásaik során Szentest is elérték. Elképzelhető, hogy Őze Gyula vett az ak­kori Palesztina területén földet, mely ak­kor még igen olcsó volt.

Azóta Jaoz-Keszt, aki jelenleg Tel-Avivban él, szeretne választ kapni kérdéseire. Többször felkereste a Központi Admi­nisztrációs Hivatalt (mely az Igazságügyi Minisztérium egyik részlege); de a sze­mélyzet magatartása elutasító volt. „Egész Európában megnyíltak a levéltárak, kivéve itt” – panaszolja.

Mostanáig több száz izraelinek, akik hasonló cipőben járnak, mint Jaoz-Keszt, nem volt hová fordulniuk.

A bürokrácia útvesztőiben

Több száz millió dollárra becsülik azon ingatlanok és földek értékét, amiket olyan zsidók vásároltak, akik később a Holocaust áldozatai lettek. Visszaadásuk jogos tulajdonosaiknak azonban még vá­rat magára. Minden terület, köztük későb­bi mezőgazdasági területek, valamint olyanok, melyek időközben köztulajdon­ná váltak, be vannak jegyezve az Izraeli Földhivatalnál, de a tulajdonosok nevei tabuk. A leendő tulajdonosok éveken ke­resztül küzdöttek tulajdonjogukért, de ügyük általában elakadt az állami bürok­rácia útvesztőiben, beleértve az Igazság­ügyi Minisztériumét, a Központi Admi­nisztrációs Hivatalt és a bíróságokat is. Slomo Shahar elismerte, hogy csak a Központi Adminisztrációs Hivatal több mint 3000 olyan személy aktáját őrzi, akik feltehetően valamilyen tulajdonnal rendelkeztek Palesztina területén a hábo­rú előtt, de a Holocaust áldozatai lettek. Egyik esetben sem fizettek kárpótlást az örökösöknek. A Központi Adminisztráci­ós Hivatal mindig azzal érvelt, hogy nem kaptak felhatalmazást az örökösök felku­tatására. Joszi Katz professzor, a Bar-Ilan Egyetem földrajz tanszékének veze­tője úgy gondolja, hogy a Központi Admi­nisztrációs Hivatal sohasem hajlandó együttműködni, ha leendő örökösök ke­resik fel őket. „Meg kellett nekik mutat­nod az apád, vagy a nagyapád által meg­kötött adásvételi szerződést. Emberek, akik gázkamrákban pusztultak el, nem szaladgálnak szerződéssel a kezükben” – jegyzi meg szárazon.

Elismerve, hogy e probléma megoldá­sa nagyon is időszerűvé vált, a Kneszet 2000-ben létrehozott egy parlamenti vizs­gáló bizottságot, melynek vezetője a munkapárti Collette Avital lett Erre a bi­zottságra várt a feladat, hogy felkutassa a problémás ingatlanokat és visszajutassa azokat az örökösökhöz.

Az utóbbi háromnegyed év kemény munkája ellenére nem született parla­menti eredmény.

A történet kezdete

A keserű történet az 1920-as 30-as évekre nyúlik vissza, mikor a zsidók világ­szerte, de elsősorban a Közép- és Kelet- Európában élők bankszámlákat nyitottak, ingatlanokat, földeket vásároltak Paleszti­nában. Néhányan „csak” biztonságra vágytak, jó páran pedig a cionista ügyet támogatták. Kereskedelmi ügynökök egy kiválasztott csoportja, a magán ingatlanügynököktől a cionista szervezetek megbízottjaiig, végigjárták a diaszpórát, és gyakran földeket ajánlottak megvétel­re. Katz, aki a Kneszet ingatlanokkal fog­lalkozó tanácsadó bizottságának az elnö­ke, úgy gondolja, hogy ilyen tevékenység­gel elsősorban a Zsidó Nemzeti Alap és a Zsidó Ügynökség foglalkozott: kötvénye­ket és állampapírokat adtak el befekte­tőknek. Ezen kívül fontos szerepet ját­szottak még magáncégek, akik részvé­nyeket és földeket egyaránt árultak. A vá­sárlók közül csak kevesen tudták, hogy pontosan mit is vettek. Közülük sokan so­hasem látták tulajdonukat.

A háború után az állam nem törekedett arra, hogy a túlélőknek és az örökösök­nek segítséget nyújtsanak tulajdonaik visszaszerzésében. Az államiság kezdeti kaotikus időszakában, ez a probléma nem kapott figyelmet. S az Izraelben uralkodó kollektivista szellem csak másodlagos dolognak tartotta az ilyen jellegű igényléseket az állam jólétével és gyara­podásával szemben.

Az utóbbi évtizedekben kvázi-állami ügynökségek, mint például a Zsidó nem­zeti Alap felfedezték, hogy néhány eset­ben, jogtalanul adtak tovább magántulaj­dont városoknak nyilvános, vagy egyéni fejlesztés céljából. Állami cégek, mint a Haksharat Hayishuv ugyanezt tették. Az Izraeli Földhivatal, a szervezet, mely az ál­lami földek igazgatásával foglalkozik, Ho­locaust-áldozatok ingatlanait sajátította ki magának úgy, hogy közben kísérletet sem tett az örökösök kártalanítására. „Senki sem kereste őket és senki sem vette a fáradtságot, hogy utánanézzen, mi történt a háború előtt Európában élő tu­lajdonosokkal, akik a háború után nem jelentkeztek tulajdonukért. Abból indul­tak ki, hogy meghaltak, így tulajdonaikat nyugodtan eladhatják, vagy fejleszthe­tik”- mondja Katz.

Végül, mikor más országok elkezdtek foglalkozni a Holocaust-áldozatok vissza nem igényelt vagyonával, egyre jobban nőtt a nyomás Izraelen, hogy tegyen ugyanígy. 1996-ban, mikor Európa-szerte megnyitották a levéltárakat, valamint bi­zonyítást nyert, hogy svájci bankok még mindig kezelnek Holocaust-túlélők által nyitott bankszámlákat, az izraeli elveszett tulajdonok kérdése ismét rivaldafénybe került.

1997-ben a közvélemény nyomására (nagy szerepet játszott ebben a Katz által írt cikksorozat) a Központi Adminisztráci­ós Hivatalnak nyilvánosságra kellett hoz­nia a vissza nem igényelt tulajdonok listá­ját – beleértve az alvó bankszámlákat és az ingatlanokat is. De a kártalanítás mér­téke, illetve a tulajdonjog bizonyításának kérdése újabb csatához vezetett. „Megostromoltak bennünket. Mindenki gyors eredményt akart” – mondja a Központi Adminisztrációs Hivatal egyik volt alkal­mazottja.

2000 februárjában ez a szükség vezet­te Avitalt, hogy megvédje bizottságát. Az alvó bankszámlák ügyében jelentős sike­reket értek el.

Múlt év elején az Izraeli Bankszövet­ség, hat vezető bank tisztviselőivel együtt, jelentős lépésre szánta el magát: A „svájci” példát szem előtt tartva egyez­séget kötött Avital bizottságával, melyben arra kötelezték magukat, hogy a háború előtti anyagaikat kutathatóvá teszik egy független szakértői csoport számára. Akárcsak a svájciak, az izraeliek is vállal­ ták a kutatás költségeit, mely mostanra kb. 3 millió sékelre (több mint 600 000 dollárra) tehető. Cvi Barak szerint, aki a bizottság tanácsadója a bankoknál, a bankok teljes egészében együttműköd­nek velük. Bizottsági források szerint kb. 100 millió sékelre (azaz több mint 20 mil­lió dollárra) tehető az alvó bankszámlá­kon található összeg. A Pénzügyminiszté­rium ugyanakkor ezt az összeget 28 millió sékelre becsüli. A levéltárakban való alapos kutatás után hamarosan megkezd­hetik az örökösök felkutatását. A bank­számlákról szóló hivatalos jelentést vár­hatóan áprilisban fogják bemutatni. Ha nem az összehívott bizottság, akkor a Kneszet elnöke és a parlament várhatóan ennek megfelelően fog cselekedni. Példá­ul a Kneszetet meg fogják kérni arra, hogy szavazza meg a bizottság fizetési formuláját, hogy visszautalja a pénzt az örökösöknek. Olyanoknak, akiket újon­nan azonosítottak és olyanoknak is, így Avital apjának is, akik korábban már elfo­gadtak egy kisebb összegű kárpótlást. A formula alapján, melyet a bankok és a Pénzügyminisztérium kötelességszerűen ellenezni fognak, az igazolt örökösöknek visszafizetnék az eredeti összeget és évi 4%-os kamatot.

A kifizetéseket a bankok és a Pénzügy­minisztérium teszik lehetővé, de az ará­nyokat még nem dolgozták ki.

Akárcsak a svájciak, az izraeli bankok is éveken keresztül ragaszkodtak azon állításukhoz, hogy nem kezelik alvó számlákon Holocaust áldozatok pénzét. Ez nyílt törvényszegés. „Az ilyen jellegű pénzeket már évtizedekkel ezelőtt át kellett volna utalni a Központi Adminisztrációs Hivatalba” – teszi hozzá.

Habár a Bank Leumi tagadta, hogy olyan páncélszekrényekben Holocaust­áldozatok magán letéteit őrizné. Ugyanakkor több száz ilyen magánletétről bi­zonyosuk be, hogy létezik. Ezeket múlt év áprilisában nyitották meg a rendőrség jelenlétében. A túlélő-cso­portok most azért kampányolnak, hogy a széfek tu­lajdonosainak neveit azon­nal hozzák nyilvánosságra. Avital azt mondja, hogy áp­rilisra ez megtörténik, és mindent megtesznek azért, hogy megtalálják a jogos örökösöket.

Betétrejtegetés?

A bankszámlákhoz viszo­nyítva az ingatlanok vagy azok értékének visszaszol­gáltatása még embrionális állapotban van.

A bankok beleegyeztek abba, hogy finanszírozzák a kutatásaikat – folytatja Katz. Hat hónapja a bizottság meggyőzte a Zsidó Nemzeti Alapot – mely már régóta azzal érvel, hogy „tisz­ta” a számlája -, hogy transzferálja a Központi Adminisztrációs Hivatalba azo­kat a tulajdonokat leíró levéltári fondokat, melyek valószínűsíthetően Holoca­ust-áldozatoké voltak. A ZsNA úgy be­csüli, hogy 600 dunam nagyságú terüle­tet érint az ügy, Katz pedig 900 dunamra teszi az összeget, melyek több milliós értékűek.

A bizottság kísérleti egyezményt kö­tött a ZsNA-val és az Izraeli Földhivatal­lal hogy kutatókat küld ezen szerveze­tek levéltáraiba, de egyik privát céggel sem sikerült megegyezni. Katz hajlamos arra, hogy azt gondolja: a svájci bankok­tól eltérően inkább a „hanyagság”, mint a „gonoszság” jellemző az izraeli betétrejtegő bankpolitikára. Itamar Jaoz-Keszt azonban nem bizonyos ebben.

A The Jerusalem Report nyomán

Címkék:2003-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok” – Mezei Andrással beszélget Várnai Pál

„Sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok” Mezei Andrással beszélget Várnai Pál Mezei András költő, prózaíró, folyóirat-szerkesztő, egyesületek és társaságok megteremtője,...

Poszthumusz karrier – Gergely Mariann Kádár Béla monográfiájáról

Poszthumusz karrier Gergely Mariann Kádár Béla monográfiájáról (Gergely Mariann: Kádár Béla monográfia, Mű-Terem Galéria, Budapest, 2002. Ára 8000 forint, angol...

Close