Szombat előfizetés 2017

Holocaust Múzeum – Mikor nyit, miről szól?

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Holocaust Múzeum

2002. április 15-én a Gundel étteremben ünnepélyes sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény 2004. április 15-én megnyitja kapuit a fel­újított Páva utcai zsinagóga épületében. A terv időközben módosult: a fenti időpontban csupán a felújított épület és a dokumentációs központ átadására kerül majd sor, maga a kiállítás egy évvel később nyílik meg. Egyes szakemberek azonban már ezt az idő­pontot sem tartják reálisnak.

1990-ben jött létre a Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs központ. A kezdeményező Verő Gábor és társai – mindannyian holokauszt-túlélők – célja az volt, hogy valamiféle kiál­lítás vagy múzeum formájában örökít­sék meg a magyar holokauszt emlékét. Azóta tizenhárom év telt el, s a kiállítás megnyitásának legkorábbi dátuma most 2005 áprilisa. Az építkezés fél éve kez­dődött el, a kiállítás forgatókönyvét még nem kezdték el írni. Tizenöt esztendő szükséges tehát ahhoz (legjobb eset­ben), hogy a holokauszt-túlélők képviselői, a magyar zsidóság vezetői, a magyar politikai elit, a történészszakma és a társtudományok leküzdjék a múzeum útjában álló összes akadályt. Vajon mi­féle akadályok gátolták/gátolják tizenöt éve a megnyitást? Miként állhatott elő az a bizarr helyzet, hogy nem a kiállítás for­gatókönyve készült el elsőnek, amely­hez az építészeknek alkalmazkodniuk kellett volna, hanem az évek óta meglé­vő építészeti tervekbe kell „bepréselni” a kiállítást?

Előzmények

Az 1990 és 1998 közötti időszakot itt csak röviden tekintjük át, mivel e nyolc év történetével már két korábbi írás részletesen foglalkozott.1

A múzeum ügyében fáradhatatlanul kilincselő Verő Gábor és Vámos Tibor 1998-ig nem tudott áttörést elérni. En­nek sok oka volt. A hitközséggel szem­ben is őrzött autonómia megnehezítette az együttműködést, és így az egységes zsidó fellépést. Hosszú évekig nem szü­letett döntés a múzeum helyszínéről: az érintettek többsége a Rumbach utcai zsinagógát preferálta volna, mivel ez gyönyörű műemlék épület és a történel­mi zsidónegyedben található. Végül a Páva utcai zsinagóga épülete „nyert”: mi­vel nem műemlék, így kevesebb a felújítással kapcsolatos gond, amit amúgy is az állam fizet. Az egységes fellépés hiá­nya jelentősen megnehezítette az állam­mal szembeni hatékony érdekérvényesí­tést: a mindenkori kormányok ugyanis szívesen tologatták maguk előtt e rop­pant kényes ügyet – miközben minden­kor hangsúlyozták elkötelezettségüket.

A kilátástalannak tűnő tárgyalásokat látva néhány pesti fiatal önálló akcióba kezdett. Közhasznú társaságot alapítot­tak, és elhatározták, hogy virtuális (tehát interneten elérhető) holokausztmúzeumot hoznak létre. Mindehhez nagyszabá­sú fund raising programot terveztek indí­tani. Az „öregek” bizalmatlanul nézték az ifjú titánokat, később azonban javult a légkör: munkamegosztás jött létre, a fiatalok átvették a pr-tevékenységet, veze­tőjük, Darányi András pedig a Magyar Auschwitz Alapítvány ügyvezető elnökhelyettesi tisztét is megkapta. Az egység­re többen is felszólították őket. „Talál­koztunk néhány nagynevű zsidó vezető­vel, és éppen Tom Lantos mondta ki azt, hogy „fiúk, figyeljetek, United Front­ra van szükség”.” A virtuális holokausztmúzeum így lekerült a napirendről.2

Végül az Orbán-kormány volt az, amely – nem sokkal a választások előtt – létrehozta a múzeum megvalósítására hivatott, állami pénzzel gazdálkodó közalapítványt. Ebben minden bizonnyal szerepet játszottak a kormány ellen gyakran felmerülő vádak, miszerint – a gyűjtőpárt szerepére, szélsőjobboldali szavazatok besöprésére törekedvén – nem határolja el magát az antiszemitiz­mustól. E vádakat felerősítette a Terror Háza megnyitása. A kommunizmus áldo­zatainak emlékhelyéből ugyanis a Fi­desz, nem sokkal a választások előtt, direkt politikai tőkét kovácsolt. Ezek után elutasítani a holokausztáldozatok em­lékhelyének megépítését – valószínűleg visszaütött volna.

A holokauszt súlya

Az ügy súlyát roppant mértékben nö­veli maga a tény, hogy itt arról az ese­ményről kell méltó módon megemlékez­ni, amely a nyugati kultúrában az emberi gonoszság és szenvedés jelképévé vált. Valószínűleg nincs az emberiség törté­netének még egy eseménye, melynek szimbolikus ereje manapság a holokausztéval vetekedne. Maga a szó a jó­vátehetetlen pusztítás szinonimája lett. Aki a holokauszt ügyében szólal meg, annak szavai hosszan visszhangzanak a köztudatban.

A zsidó közösségek mindent el is kö­vettek, hogy e fejleményeket előmozdít­sák, azt remélve, hogy a „holokauszt- tudatosság” gátat emel hasonló tragé­diák bekövetkezte elé. Erőfeszítéseik azonban természetesen nem lettek vol­na elégségesek, ha a nem zsidó közön­ségben nincsen hajlandóság az üzenet befogadására.

A fentiek következtében hatalmas in­tézményrendszer épült a holokauszt kö­ré: emlékhelyek, múzeumok, kutatóinté­zetek, egyetemi tanszékek hálózata ala­kult ki, melyek fenntartására – magától értetődően – komoly pénzösszegek szük­ségeltetnek. A terebélyesedő intézmény- rendszer egy idő múlva aztán olyanokat is vonzott, akiket nem a lelkiismeret, ha­nem egyszerűen a megélhetés vagy a karrier vágya vonzott. Ez a jelenség ter­mészetes minden intézmény esetében, amelynek nagysága eléri a „kritikus tö­meget”. Ezt látva egyesek azonban „holokauszt-bizniszről” kezdtek beszélni.3

Ha egy diskurzusban előkerül a holoka­uszt, a szavak súlya megsokszorozódik, könnyen válnak fegyverré és ütnek mély sebeket. (Emlékezzünk az auschwitzi ma­gyar pavilon felújítása körül kirobbant közéleti viharokra.) A Holocaust Múzeum­mal kapcsolatos közéleti és tudományos viták így hajlamosak elfajulni, mikor is sú­lyos sértések, visszavágások követik egy­mást, és vezetnek egyhamar a beszélő vi­szony megszűnéséhez. Ha szakemberek, felelős vezetők között jön létre ez a hely­zet, az súlyosan megnehezíti, esetleg le­hetetlenné is teszi az együttműködést, s ezáltal az ügy előrehaladását.

Törésvonalak

Interjúalanyaim gyakran említették, mennyire megnehezítette a csapatmun­kát a sokféle konfliktus. Noha a jó ízlés mindenkit visszatartott a személyes konfrontációk kiteregetésétől, a vissza­ fogott utalások nyomán is egyértelművé vált, hogy e konfliktusok mindenekelőtt Karsai László személye körül sűrűsöd­nek. Karsai László egyetemi tanár, a Yad Vashem Archives Magyarországi Kutató­csoportjának vezetője, akit szakmai kö­rökben a téma első számú hazai kutató­jának tartanak. Miközben azonban tudo­mányos felkészültségét hívei és ellenlá­basai is elismerik, személyes stílusa so­kakat elfordított tőle. „Karcos modorú”, „egyenes beszédű”, „nehéz ember” – mondták még a vele rokonszenvezők is. A vele konfrontálódók viszont rendkívül éles szavakkal jellemezve összeférhetet­lennek mondták őt – ami valószínűleg jól mutatja a személye körül kavargó in­dulatokat.

A személyes stílus azonban aligha lett volna ilyen súlyos feszültségek forrása, ha e törésvonalak nem esnek egybe szemléleti, intézményi, politikai törésvo­nalakkal. A dolog azonban úgy esett, hogy a közalapítvány jogelődje, a Ma­gyar Auschwitz Alapítvány kezdettől fog­va egy másik történészt, a szakmában szintén ismert Szita Szabolcsot kérte föl együttműködésre, aki az évek során komoly munkával járult hozzá az alapít­vány és a dokumentációs központ fel­építéséhez, működtetéséhez. Így a mú­zeum ügyeit előkészítő közalapítvány őt „megörökölte”. Miután Szitának és munkatársainak állása volt az alapítványnál, ők voltak birtokon belül, míg a szakmailag nála nem alábbvaló Karsai-csapat kívül rekedt. (Karsaiék máig sem rendelkeznek szerződéssel vagy állással a múzeumnál. „Valamilyen módon in­tegrálva lesznek a közalapítványba” – mondta róluk Darányi András, immár az épülő Holocaust Múzeum ügyvezető igazgatója, aki szerint minden lehetőség nyitott. A Karsai-csapatba tartozó Toro­nyi Zsuzsa muzeológus, a Zsidó Levél­tár vezetője viszont úgy tájékoztatott, hogy nekik eredetileg három fő- és há­rom félállást ajánlottak a múzeumnál, amiről a mai napig sem kaptak tájékoz­tatást. Kifogásolta, hogy szakmai mun­kája kereteiről – állás, szerződés, díja­zás – máig sem tudhatott meg semmit.)

Az ellentéteket szakmai és politikai né­zetkülönbségek is mélyítették. 1999-ben Szita Szabolcs társszerzője volt egy kiál­lítás forgatókönyvének: ennek alapján újították volna fel az auschwitzi magyar pavilont. Ez már a második kísérlet volt a felújításra, miután az első forgatókönyv – apologetikus, a korabeli magyar államhatalmat mentegető tartalma miatt – a zsidó közösség és a holokausztkutatók egyértelmű elutasítását, felháborodását váltotta ki. E második forgatókönyv sem aratott azonban osztatlan sikert (noha a botrány addigra már elült), Karsai László (másokkal együtt) ezt is keményen bírál­ta, apologetikusnak nevezte. A szakmai vita így politikai felhangot is kapott, mi­vel e bírálat arra engedett következtetni, hogy a szerző az akkor regnáló Fidesz ideológusainak történelemszemléletével azonosul. A holokauszt körüli csaták ese­tében pedig politika és történelem re­ménytelenül összefonódik.

Intézményi, szakmai, politikai, szemé­lyes ellentétek egybeesése mélyítette a két történész (és munkatársaik) közt az árkot. Mindez a mai magyarországi lég­körben a holokauszt mint téma eseté­ben korántsem véletlen.

Amikor 2002-ben – hatalmas késéssel végre napirendre került a kiállítás for­gatókönyve, s ehhez történészbizottsá­got kellett felállítani, kiderült, hogy sem Karsai, sem Szita nem lehet annak elnö­ke, mivel egyikük sem viselné el, ha a másikat fölébe helyeznék. Így esett a választás a tekintélyes Sipos Péter akadé­mikusra, aki most a történészbizottság elnöke, míg Karsai és Szita alelnöki rangban tevékenykednek.

Több tagja nincs is a bizottságnak, mi­vel az kibővített formában csak egyszer ülésezett, 2002. július 12-én. Ekkor a részanyagok megírása volt napirenden, de koncepcionális viták miatt ebben nem egyeztek meg. A bizottságot – ma­gyarázza Varga László történész, erede­tileg maga is a bizottság tagja – többet nem hívták össze. Alighanem gyümöl­csözőbbnek bizonyult külön-külön tár­gyalni az igazukat szenvedélyesen védő, vad vitákba bocsátkozó történészekkel. Számos résztanulmányból végül Karsai László, Sipos Péter és Szita Szabolcs írták meg azt a történeti szakanyagot, amelynek alapján a kiállítás forgató- könyvét el kell majd készíteni.

A két történész közti vita nem fő oka annak, hogy a projekt az elmúlt időben igen lassan haladt előre: csupán illuszt­rálja, hogy a mai Magyarországon e rop­pant kényes témában milyen könnyen gerjednek az együttműködést gátló in­dulatok.

Koncepciók

Egy másik példa a „gerjedésre”: a fent említett történészbizottsági ülésen óriá­si koncepcionális vita robbant ki arról, hogy miről is szóljon a kiállítás. Karsai László szerint: „Vámos Tibor koncepció­ja az volt, hogy a kiállítás hosszan szól­jon a dualizmus koráról, emelje ki, hogy a magyar zsidók milyen sokat adtak a ha­zának, gazdasági, kulturális stb. téren. Mi, Sipos Péter támogatásával, Auschwitzot helyezzük a kiállítás középpontjába; er­ről, az Auschwitzba vezető útról fog szól­ni a kiállítás kb. 75 százaléka. Vámos mint túlélő és a kuratórium elnöke el­mondta, leírta véleményét, de ezt sem Szita Szabolcs, sem Sipos Péter, sem én nem tartottam olyan véleménynek, ame­lyet figyelembe kellett volna vennünk a történészi szakanyag elkészítése során.” (Ugyanakkor Dési János cikke szerint – lásd az első lábjegyzetet – Sipos Péter is támogatta Vámos elképzelését.)

A fölényes szakmai tudás fölényeske­dő stílusba csap át – érezhette ekkor Vá­mos Tibor, aki – saját maga és mások el­mondása szerint – nem egy alkalommal megbántódott Karsai László hangnemé­től. Ám személyes sértődésen és kon­cepcionális különbségeken túl, itt a ma­gyar-zsidó viszony és a holokauszt értel­mezésében mutatkoztak éles különbsé­gek: a „befogadó” illetve a „számon ké­rő” kiállítási koncepció ütközött össze. A dualizmus, az „aranykor”, a harmonikus magyar-zsidó együttélés hangsúlyozása sokat tompíthat a holokauszt-kiállítás üzenetén, ami a magyarok felelősségét illeti. Sokkal keményebben merül fel a felelősség kérdése, ha a hangsúly kizá­rólag Auschwitzra illetve az odavezető útra kerül. Toronyi Zsuzsa szerint az aranykor részletes ismertetése, zsidó üz­letemberek, iparbárók, tudósok, politi­kusok, forradalmárok bemutatása ép­penséggel az antiszemitáknak is adhat érveket, akik a zsidók túlzott szerepvál­lalásával magyarázzák (és mentegetik) a zsidóellenes indulatokat. Nem kell to­vább részletezni, hogy a holokausztért viselt felelősség kérdése, ennek taglalá­sa milyen indulatokat szabadíthat el.

A Vámos és Karsai közti nézeteltérést tovább növelte a nyilvánosság kérdésé­ben elfoglalt ellentétes álláspontjuk: Vá­mos és Sipos nem kívánt széles körű vi­tát kezdeményezni, míg Karsai ezt elen­gedhetetlennek tartotta: kutatócsoportja állásfoglalásában fel is sorolta azokat a szakembereket és újságokat, amelyeket be kívánt vonni a vitába.

A vitában szerepe lehetett a „generá­ciós különbségeknek” is: az ügyben 1990 óta buzgólkodó holokauszt-túlélők minden bizonnyal nagyon szeretnék már készen látni a múzeumot, amiért több engedményre is hajlandók, míg az elvekhez keményen ragaszkodó fiata­labb nemzedék számára egy-két év ide vagy oda nem olyan fontos.

Karsait minden bizonnyal ingerelte Vá­mos Tibor óvatos, békülékeny, diploma­tikus stílusa, amit a magyar holokauszt esetében teljesen inadekvátnak, politi­kai megalkuvásnak tarthatott. A kurató­rium elnöke viszont úgy láthatta, hogy Karsai László tapintatlan, mindenfelé vagdalkozik, ami e végtelenül kényes té­mában egyenesen káros. Az ellentétek­ben itt is személyes, politikai, koncep­cionális, történelemértelmezési szem­pontok keveredtek.

További koncepcionális probléma az, hogy kikről is szóljon a holokauszt-kiállí­tás. Karsai László szerint: „A kiállítás döntően a zsidó holokausztról fog szól­ni, nem megfeledkezve a nácizmus más áldozatairól sem.” Ezek is roppant ké­nyes, politikai felhangoktól sem mentes kérdések. Ismeretes Karsai László kü­lönféle roma szervezetekkel folytatott számháborúja arról, hogy hány roma ál­dozata volt a holokausztnak. A vita rend­kívül túlfűtött, és nem pusztán történel­mi kérdésekről, hanem a magyarországi cigányság áldozati identitásáról is szól. Karsai pár ezerre teszi a számot, több roma vezető viszont pár százezerre. A romákkal régen foglalkozó Bársony Já­nos meg is küldte szenvedélyes vélemé­nyét Karsaiék munkájáról, és saját roma-holokauszt anyagot is összeállított, ami vélhetően további éles viták forrása lesz. Karsai szerint: „Föl fogjuk kérni (Bársonyt), hogy eredeti dokumentu­mokkal, visszaemlékezésekkel stb. alá­támasztva állításait, írja meg a roma-holokauszt részt. Ha bizonyítékait nem ta­láljuk majd elég megalapozottnak, illet­ve egyes pontokon pl. visszaemlékezői, adatközlői adatait levéltári dokumentu­mokkal cáfolni, pontosítani tudjuk, ak­kor természetesen azt megtesszük.”

Hatáskörök

Többek véleménye szerint a fent leírt ellentétek magyarázzák, hogy Karsai és csapata ma sem rendelkezik semmiféle szerződéssel – mivel ezek aláírása a kura­tórium elnökének jogköre. E tisztázatlan de jure helyzet éles ellentétben áll Karsaiék de facto helyzetével, amely erősnek és megingathatatlannak látszik, „Karsai megkerülhetetlen a holokauszt tárgyköré­ben” – magyarázták többen Vámos Tibor­nak, aki sokáig nem volt ezen álláspont feltétlen híve. B. Turán Róbert, a Zsidó Múzeum igazgatója, a kuratórium tagja el­mondta, hogy ő a hitközségi vezetőkkel együtt Karsai mellett tört lándzsát egy ku­ratóriumi ülésen: utóbbiak azzal fenyegetőztek, hogy nem adják át a Páva utcai zsinagógát a múzeum céljaira, ha Karsai László nem jut méltó feladathoz.

Mostanra azonban úgy tűnik, stabilizá­lódott a helyzet: a Karsai-team erős pozí­ciókat harcolt ki a kiállítás forgatóköny­ve körül, míg Szita Szabolcs (és csapata) a dokumentáció és a pedagógiai köz­pont gazdája lett.

Varga László történész szerint a közalapítvány (illetve immár a múzeum) ad­minisztratív hatásköreit szerencsétlenül „osztották ki”. Minden komolyabb ügy­ben a kuratórium elnökének aláírása szükséges, holott ma már, a kivitelezés szakaszában az ügyvezető igazgatónak kéne határozni. A kuratórium az elvi dön­tések meghozatalára lenne hivatott, az ügyvezető munkáját kéne felügyelnie, nem gyorsítja az ügyeket, hogy a társadalmi munkában dolgozó Vámos Tibor kuratóriumi elnökre hárulnak a dönté­sek, aki hetente egy-két alkalommal tud időt szakítani a múzeum dolgaira. Ez a helyzet azonban szintén az elmúlt tizen­három év öröksége. A nagy tekintélyű akadémikust annak idején éppen azért kérték fel a Magyar Auschwitz Alapítvány kuratóriumi elnökének, mert személyé­ben látták a garanciát arra, hogy az ügyet távol tartja mindenféle politikai, gazdasá­gi érdekcsoporttól. Vámos e feladatnak igyekezett is megfelelni (ő maga soha egyetlen fillér költségtérítést sem vett föl), óvatosan lavírozott a hallatlanul ké­nyes területen, ami azonban nem segí­tette a gyors előrehaladást.

Egyes értelmezések szerint ez a helyzet eredményezte Darányi András igazgatói kinevezését. Moha kétségkívül szólhatnak érvek egy fiatal és dinamikus menedzser jelölése mellett, ez a gyakorlat a honi mú­zeumi szakmában merőben szokatlan. Egy kinevezése pillanatában még diplo­mával sem rendelkező fiatalember került egy (még csak papíron létező) kiemelt ál­lami intézmény élére. A magyarországi múzeumok gyakorlata szerint évtizedes szakmai múlttal és tekintéllyel rendelkező tudósokat illet meg ilyen magas pozíció (és az ezzel járó kiemelt fizetés). Darányi kinevezése azonban hasznos lehetett ab­ból a szempontból, hogy nem borította föl a rendkívül kényes politikai egyensúlyt. Maga Vámos Tibor is pártolta őt. B. Túrán Róbert szerint a kuratórium többi tagja is Darányi mellett foglalt állást, miután a má­sik négy érdeklődő által benyújtott pályá­zat gyengébbnek bizonyult.

Varga F. János, a kiállítás vizuális ré­széért felelős történész, aki a bonyolult érdekviszonyokat nem ismerte, erőtelje­sen bírálta a sem diplomával, sem veze­tési gyakorlattal nem rendelkező Dará­nyi kinevezését, nem tartván őt alkal­masnak a feladatra. A fiatal igazgató er­re így emlékszik: „Én nagyon sokat be­szélgettem vele, és talán meg tudtam vele értetni, hogy itt más kommuniká­ciós technika és más eszközök kellenek. Ez egy más stílusú múzeum lesz, és a más stílushoz más stílusú vezetés szük­séges. Illetve már a megalapításához más stílusú tárgyalási technika szüksé­ges.” Mostanra Varga F. János már tudo­másul vette a tényeket. Elmondta: nem akar politikai harcokat, minden erejét a szakmai munkára kívánja összpontosíta­ni, hogy a határidő tartható legyen.

Mostanra immár megkerülhetetlennek látszik, hogy a szakemberek széles dön­tési hatáskört élvezzenek. A (de facto) kiosztott feladatok és a (de jure) rende­zetlen jogviszonyok egymásra hatásából ugyanis zavaros helyzetek keletkeznek. Ettől szenved Jerger Krisztina, a kiállí­tás (de facto) rendezője, aki azonban (de jure) még teljesen tájékozatlan: semmiféle szerződéssel nem rendelke­zik. Darányi András igazgató szerint a legutóbbi kuratóriumi ülésen megszületett a hivatalos felkérés Jerger Krisztina részére. Az érintett azonban még nem értesült az új fejleményekről. Mint mon­dotta, azzal eddig is tisztában volt, hogy őt szemelték ki a kiállítás rendezőjének. Az érdemi munkát azonban csak akkor tudja elkezdeni, ha a közalapítvány meg­köti vele a szerződést, amely rögzíti en­nek keretfeltételeit (hatáskör, munkatár­sak, pénzügyi fedezet stb.). E sorok írá­sának idején, 2003. március 12-én ez még nem történt meg. Informális úton természetesen szervezi már csapatát, de komoly munkát addig nem tud végezni, amíg annak körülményei nem világosak. A rendezetlen helyzetről, információ- hiányról panaszkodott a többi megkér­dezett szakember is (Toronyi Zsuzsa, Varga F. János), akik szíves-örömest kez­denék már a munkát, ha tudnák, miként állnak „pénz, paripa, fegyver” dolgában.4

Miután a módosított határidő, 2005. április 15. sincs már messze, égető szükség volna a tisztázott körülmények­re. Hogy tartható-e a határidő? „Elég necces” – fogalmazott diplomatikusan Jer­ger Krisztina. A kiállítás alapjául szolgáló történeti szakanyag ugyanis „egy tan­könyv”, amit le kell fordítani a kiállítások nyelvére. Ez (vagyis a forgatókönyv megírása) legalább olyan hosszú és fáradsá­gos munka lesz, mint a szakanyag elké­szítése. Hogy ez mindmáig nem kezdőd­hetett el, azt Jerger Krisztina igen sajná­latosnak tartja. Mivel azonban őt nem­rég kérték fel (egyelőre informálisan) a projekt kivitelezésére, nem az előző évek bírálatát, hanem a minél hatéko­nyabb munkát tartja feladatának.

Kemény munkával sikerülni fog befe­jezni a munkát a megnyitásra” – adott hangot optimizmusának Darányi András ügyvezető igazgató.

A végtelen időhúzást látva, többek­ben megfogalmazódott az a gondolat, hogy a projekt élére kormánybiztost ké­ne kinevezni, aki félresöpör minden óvatoskodást, és olyan keményen tör a cél felé, miként azt Schmidt Mária tette a Terror Háza esetében. Ez azonban nem reális elképzelés. Az a közeg, amelyben a múzeum ügye lassan ara­szolva halad előre, öntörvényű és nehe­zen viseli el a külső beavatkozást. Min­den kormány óvakodik attól, hogy a zsi­dóság e végtelenül érzékeny ügyébe ha­talmi szóval beleártsa magát. Egyedül az Orbán-kormány idején történt kísérlet, hogy a Schmidt Máriához közel álló Pelle Jánost bejuttassák a kuratóriumba, ám ez a szándék – az egyébként örökké vitatkozó történészek és kurátorok részéről – olyan egyértelmű és éles ellenál­lásba ütközött, hogy a kormány jobbnak látta visszavonulni. El lehet képzelni, mi­lyen fogadtatásban részesülne egy kor­mánybiztos, aki – feladatából követke­zően – hatalmi szóval gázolna át a rend­kívül bonyolult és mára valamennyire ki­egyensúlyozott érdekviszonyokon.

Pénzügyek

Jerger Krisztina becslése szerint a ki­állítás költségei egymilliárd forint körüli összegre rúgnak majd (az építkezésre az állami költségvetésben már elkülönített 1,7 milliárd forinton felül). Darányi a fi­nanszírozást az állam kötelességének te­kinti: „Ez nem jótétemény és nem aján­dék, hanem jár az áldozatoknak, akik­nek emléket kell állítani. Az államnak bele kell nyúlnia a zsebébe, fel kell épí­tenie a múzeumot, ki kell fizetnie az ál­landó kiállítást, és fenn kell tartania az épületet, illetve az intézményt úgy, hogy az működőképes legyen. Amikor ezek megvannak, akkor lehet fund raisingelni, begyűjteni a magánpénzeket.”

Az egymilliárd a parlament által elfoga­dott 2003. évi költségvetésben nem sze­repel, de Darányi András szerint a költ­ségvetési tartalékokból fedezhető az összeg – annál is inkább, mert ezt három esztendőre kell elosztani. (Mint említet­tük, a kiállítás megnyitását 2005-re terve­zik.) Az ügyvezető igazgató elmondta, hogy állami részről pozitív visszajelzése­ket kapott: a szükséges pénz rendelke­zésre áll. Mindezen felül a kormány min­den évben biztosítja a közalapítvány mű­ködési költségeit: 2002-ben 50 millió, 2003-ban 120 millió forint ez az összeg.

Az ünnepélyes megnyitás

Eközben nem téveszthetjük szem elől, hogy az intézmény ünnepélyes megnyitásának kitűzött időpontja to­vábbra is 2004. április 16., a deportálá­sok kezdetének hatvanadik évfordulója. Mit fognak átadni ezen a napon a nagy­ közönségnek? „Ez a nap egy folyamat kezdete” – fogalmazott Darányi András, aki szerint e napon a kiállítás „hardver részét”: a zsinagóga felújított épületét, a kiállítási teret, valamint a dokumentá­ciós és pedagógiai központot adják majd át. A közönség valamilyen vázlatos formában megismerkedhet az egy évvel később nyíló kiállítás anyagával is.

A dokumentációs központ, melynek élén Szita Szabolcs áll, regisztrál minden holokauszttal kapcsolatos anyagot. Nem levéltári vagy múzeumi feladatot kíván­nak ellátni (e törekvéseket korábban szakemberek bírálták, mondván: levél­tárak már vannak), hanem információs centrumot akarnak kiépíteni, ahol a ma­gyarországi holokauszttal kapcsolatban minden létező anyag, dokumentum re­gisztrálva lesz, pontosan feltüntetve, hogy ezek hol érhetők el. Milyen állapot­ban lesznek az ünnepélyes átadás nap­ján? „A munka folyamatos” – mondta Szita Szabolcs, aki jelenleg a deportálá­sokkal foglalkozó magyar állami tisztvi­selők listáját állítja össze. Sok az anyag, kevés az ember és a pénz – jellemezte az állapotokat. Távlati terveik közt szere­pel vidéki alközpontok létesítése, együttműködés a szomszéd országok kutatóival, a hasonló profilú németor­szági intézményekkel. Emlékhelyek fel­állítását is tervezik.

Oktatási központ

Az oktatási központ történetében sem hoz radikálisan újat az átadás napja. A központ már ma is működik: alapvető feladata az oktatók képzése. Tanfolya­mokat tartanak és készülnek kiadni egy tanári kézikönyvet. A tanfolyam résztve­vői az oktatási minisztérium által elis­mert oklevelet kapnak.

A szakmai előkészítésbe viszont még nem vontak be oktatási szakembert. Ko­vács Mónika, holokausztoktatással fog­lalkozó szociológus, a Hannah Arendt Egyesület egyik vezetője szerint fontos, hogy „a gyerekeknek ’fogyasztható le­gyen a múzeum, ami azt jelenti, hogy érdekesnek és érzelmileg megragadónak kell lennie. Az is fontos, hogy a gyerekek olvassanak-lássanak-halljanak, szóval le­gyen a múzeum nyomogatós-tapogatós-fejhallgatós, mert ők az ilyen múzeumo­kat szeretik.”

A szakember azt is elmondta, hogy az egyes emberekkel való azonosulást tartja célravezetőnek, s a washingtoni múzeum „Daniel szobáját” hozta fel példaként. Hasonló elven alapul az amszterdami Anna Frank Ház is. „Biztos, hogy a gyerekek nem a hullahegyek látványától fogják megérteni, hogy mi történt. Ezt amúgy sem lehet megérteni. Hanem attól, ha az egyes emberek sorsába élik bele magu­kat, abba, hogy egy kislánynak elvették a szánkóját, mert zsidó volt stb. Tehát a ki­rekesztésről főként, de az embermentés­ről is kell szólni. Elért igazából ez az üze­net, amit szerintem bármely holokauszt-oktatásnak át kell adni, hogy igenis lehe­tett segíteni! Hogy a nem zsidóknak vol­tak választásaik!” Kovács azt is fontosnak tartja, hogy a Spielberg-féle Shoah Ala­pítvány elmúlt években Magyarországon készült interjúi is bekerüljenek a mú­zeumba, és így az oktatásba. „Aztán kel­lene, hogy legyen egy hely a múzeumon belül a kegyelet lerovására… A gyerekek­nek meg jó, ha van egy hely, ahol rajzol­hatnak stb., ahol feldolgozhatják az él­ményt” – fejezi be Kovács Mónika.

Gadó János

Jegyzetek

1 Gadó János: Holocaust Múzeum: átadás 2004. április 16-án? In. Szombat, 2002. május, 3. oldal. Dési János: Holokausztmúzeum Budapesten (oknyomozó riport). In. Múlt és Jövő, 2002/4., 67. oldal.

2 Darányi András hangsúlyozta, hogy a virtuá­lis múzeumot is meg fogják valósítani, noha er­re jelenleg nincs költségvetés. A múzeum hon­lapja (www.bphm.org) e sorok írásakor átala­kítás alatt van, csak az épülőfélben lévő mú­zeum látványtervei tekinthetők meg rajta.

3 E jelenség félreértésén, vad és hisztérikus túldimenzionálásán alapul Norman Finkelstein „The Holocaust Industry” című könyve, mely szerint kizárólag az amerikai zsidóság üzleti és politikai érdekei keresendők a holokauszt sú­lyos közéleti jelenléte mögött.

4 Március 21-én, lapzárta után kapott tájékoztatás szerint a szerződések néhány napon belül elkészülnek.

Címkék:2003-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Pészach

Elie Wiesel Pészach Mint a legtöbb zsidó gyerek, én is a Pészachot szerettem a legjobban. Fennkölt és vidám ünnep. Mint...

Megillát HáSoá – A Vészkorszak könyve

Alex Eisen, a soá túlélője, aki a torontói zsidó közösség­ben kiemelkedő szerepet játszik zsidó és izraeli ügyeket tá­mogató alapítványok létrehozásával,...

Close