Szombat előfizetés 2017

Holocaust és zsidó újjászületés

Írta: Kartal Zsuzsa - Rovat: Archívum, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszélgetés Mezei Andrással

A politika szembefordíthatott országokat egymással, rokonokat igazán, véglegesen nem szakíthatott el egymástól. A rendszerváltás óta pedig felértékelődött ez a népi diplomácia. Építeni lehetett a kölcsönös barátkozásra, turisták, barátok, költők látogatásaira akkor is, amikor Magyarország ismét felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Mezei András elől járt ebben a népi diplomáciában. Akkor is írta zsidó tárgyú műveit, amikor még sem az új antiszemitizmus, sem pedig az ugyancsak új zsidó kulturális fellendülés nem kezdődött meg. De erről már beszéljen ő maga.

– Zsidó versek című könyvem nemrégiben jelent meg, de már réges-régen aktuális lett volna. Ezek a versek így vagy úgy, de a saját identitásomról szólnak. A költő nem tagadhatja meg identitását, mert akkor a semmibe markol. Sokáig hivalkodónak éreztem volna ezzel a címmel kiadni könyvet, de egy demokratikus társadalomban természetes az emberek közötti különbség. Az együttéléshez hozzátartozik, hogy mindenki a saját arcát mutassa. Erre a legjobb példa az Egyesült Államok, és azon belül is New York. Ott mindenki totálisan amerikai, de úgy, hogy közben totálisan zsidó, totálisan kínai, totálisan fekete. Ha egy kínai megkapja az amerikai állampolgárságot, és ott él New Yorkban, akkor is amerikai, ha élete végéig nem tanul meg angolul.

– A Zsidó versek költője azonban magyar költő. Mennyiben hasonlítható egy USA-ban élő kínaihoz?

– Még ma is kevés az olyan amerikai, aki minden ősét amerikainak mondhatja. Valamikor Magyarországon is létezett egy olyan meghatározás, hogy Hungarus: „magyarországi”. Egy Magyarországon élő horvát ember, ha megkérdezték, büszkén mondta, hogy ő Hungarus. Természetesen ugyanolyan jogai voltak, mint bárki másnak. Gyönyörű volt, mikor Glatz Ferenc egy zsidó templomban mondta el azt, ami ugyanúgy érvényes egy sváb közösségben, egy szlovák közösségben: a különbözőség szép. Ha megtanuljuk egymás különbségeit tisztelni, sőt szeretni is. Ez kell ahhoz, hogy igazán azonosulni tudjunk ezzel az országgal.

– Miért nincs a címlapon a költő neve? Azt hittem, valami tematikus antológia több szerzőtől.

– Szakolczay Lajos is mesélte, hogy mikor meglátta a kirakatban a kék bársony kötetet, arra gondolt: ezeknek a verseknek legalább a fele dilettáns. Kinyitotta, és meglepetve látta, hogy a szerző Mezei András. Zavarban vagyok, ha meg kell magyaráznom, miért is nincs rajta a nevem, miért akartam inkább előtérbe helyezni azt, hogy ezek zsidó versek. A könyv keletkezéstörténetéhez hozzátartozik, hogy egy izraeli költőbarátom régóta biztatott erre, és barátaim itt, Magyarországon is, akik emlékeztek a Hagyd a népemet című versemre, amelyet közvetlenül betiltása előtt közölt a régi Mozgó Világ.

Elég nagy feltűnést keltett, hogy „Hagyd a népedet elpusztulni: / könyörülj rajta, Istenem”. Akkor egy interjúban elmondtam, leírtam mindazt, ami ma már természetes, de akkor még nem volt az, hogy egy magyarországi ember magát zsidónak vallja, zsidó magyarnak, magyar zsidónak vagy csak zsidónak… Jó néhány éve Aczél György egy írószövetségi ülésen nagyon határozottan tudomásomra hozta, mégpedig nyilvánosan: nincs más út, csak az asszimiláció. Egy emberi közösségben nem ellenszenves az, ha egy embernek saját arca van, nem igyekszik álarcot fölvenni. Azért, mert a verseimben egyéni sorsom van megírva, semmi rosszallást nem kaptam a derék, becsületes más származású magyar íróktól.

– Kinek volt kifogása ellene?

– Nagyon sok negatív élményem volt. 1961-ben jelent meg A csodatevő című könyvem. Ez egy Joske nevű kisgyerekről szólt, magamról mintáztam, aki a gettóban 1944-ben álmaiban csodákat tesz, például megbénítja a német katonák karját, mikor Heil Hitlerrel köszönnek. A könyvből filmet szeretett volna csinálni Máriássy Félix, de Aczél letiltotta. Nem részletezem, hányszor járt nála Máriássy, Mamcserov, hiszen csodálatos filmet lehetett volna ebből készíteni. Nem is az a lényeg, hogy zsidó, hanem az, hogy üldözött kisfiúról van szó. Aczél megkérdezte: „Nem lehetne ez a kisfiú cigány?” „Nem, Aczél elvtárs, ez egy zsidó miliő. Miért baj ez?” Mindig, amikor valami bibliai utalást leírtam, zsidó származású pártemberek miattam érezték veszélyeztetve magukat. Még szegény Pándi is üzent, hagyjam már ezeket a zsidó dolgokat. De hát miért zsidó dolog, ha én egy bibliai hasonlatot leírok? A magyar költészet tele van bibliai hasonlatokkal.

Nemrégiben, amikor ismét elővették A csodatevő című regényemet, a tévé ifjúsági osztálya úgy gondolta, lehet belőle egy háromrészes, nagyon szép filmet csinálni. Már csak azért is, hogy a mai fiatalok megismerjék az akkor történteket. A televízió ifjúsági osztályának egyik vezetője, amikor meglátta az előterjesztést, azt mondta: szó sem lehet róla, keresztény kurzus van. Tehát valahogy mindig rosszul jártam.

– Mi indította mégis a Zsidó versek kiadására?

– Össze kellett szednem a romokból is az identitásomat. Nekem hatszázezer zsidó tragédiája a nógrádmarcali nagyanyámat, a nagybátyámat jelentette. A drága Nelli nénit, a kis Árpikát, aki karon ülő kisgyerekként került édesapjával együtt Lublinba, a gázkamrába, a ruttkai rokonokat, Öcsit, és Évát, aki tizenöt éves volt, és amikor a szüleit már éppen vitték, egy parasztgyerek, aki szerelmes volt bele, meg akarta menteni, és azzal, hogy feleségül veszi, elkérte a szüleitől. És unokanővéremet, aki nagyon szerette a családját, s elszökött fiatal férje mellől, hogy azután az állomáson a katonák igazoltassák, és a helyszínen lőjék agyon. Egyik napról a másikra veszítettem el apai-anyai családomat vidéken. És nemcsak a személyeket veszítettem el. Elveszítettem a csodálatos péntek estéket. Először nógrádmarcali nagypapa ment mosakodni, a gyönyörű, vasalt fehér törülközőbe ő törölte meg először a kezét, miközben elmondta az áldást, aztán odaült az asztalfőre, ahol már ki volt rakva a két vagy három barchesz. Nagymama tiszte volt, hogy – kendőt borítva fejére – meggyújtsa az ünnepi gyertyát, áldást mondjon, és akkor nagypapa megszegte a barcheszt, ő osztotta ki, és ott ült az asztal körül az egész család. Áldást mondtunk, és ki volt nyitva előttünk a számomra ismeretlen, héber betűs imakönyv. Az egész estének mondhatatlanul különös, csodálatos hangulata volt. Elvesztettem a púrím örömét, a jóm kippur bűnbánatát, a templomba menéseket, azt a zsidó közösséget, családi kultúrát, ami addig megvolt. És elveszítettem muzsikás, hegedűs édesapámat, aki titokban szalonnázott. Mikor édesapja meghalt, elment a templomba elmondani a halotti imát, de már csak nagyon lazán kötődött a zsidó vallási közösséghez.

Mindent elveszítettem, amit tudtam: hogy mi olyanok vagyunk, hogy a tízparancsolat ki van szögezve az ajtófélfára, gyertyát gyújtunk péntek este, és a mi ünnepünk a szombat és nem a vasárnap, de elvesztettem azt is, amit még nem tudhattam: bele se kóstolhattam. Azt a magyar zsidó kultúrát, ami felhalmozódott a zsidóság javára és a magyarság javára. De nemcsak én. Sokan elvesztették, akik úgy gondolták, hogy a baloldali mozgalmakban találják meg életük értelmét. Azt hitték, a kommunizmusba kitérve, hogy az lesz majd az új ígéret földje. Jó, ha megúszták ép lélekkel, ép erkölcsiséggel. Minden széthullott, minden széttörött. Még Benesovszky, a rabbi is azt írta, hogy itt negyven év múlva nem találni zsidót. Akik itt maradtak, a legkülönbözőbb maskarákba bújtak bele – ha szívvel-lélekkel is. Egyszerre érezték annak örömét, hogy a halálos veszedelemből megszabadultak és tiltva van az antiszemitizmus, és még fel sem ocsúdtak, már félhettek, hogy elviszik őket mint osztályidegent csupán azért, mert egy kis gombüzletük, egy kis fűszerüzletük volt. Nem is remélhettük, hogy marad valami is az atomjaira széthullt zsidó kultúrából. És íme: történt egy rendszerváltás. Jalta véget ért, a szovjetek visszavonultak, és a rendszerváltás kezdetén, még akkor is, ha az antiszemitizmus is elszabadult, és a maroknyi hangadó szava a tömegkommunikációtól nagyon-nagyon felerősödött, nem takarhatja el azt a felszabadulási, újjáéledési folyamatot, ami a magyarországi zsidóságban bekövetkezett. Gondolja meg: az Új Élet című zsidó lapban negyven évig nem írták le azt, hogy Izrael. Ezt már szívesen elfelejtjük, felejtsük is, de így volt. Izrael említése is már-már provokációszámba ment. Nem egy zsidó származású újságíró elítélte Izraelt, amely pedig az ő biztonságának is egyik alapja. Lelki öncsonkítások sorozatát követtük el. A félelem szánkra forrasztotta a szívünk hangjait.

Mikor következett be a változás?

– 1981-ben mehettem először úgy Izraelbe, hogy volt bizonyos hivatalos felhatalmazásom is. Valamiféle költődiplomáciát valósítottam meg. Hét-nyolc év telt el, és létrejött valami kapcsolat az ottani magyarok és a Magyarok Világszövetsége között. Költőbarátom jött ide, én mentem oda, magyar írókat hívtak meg Izraelbe; fokozatosan kiderült, a nem zsidó magyarok is milyen szívesen utaznak oda. Pár év telt el, és Magyarország vette fel először a diplomáciai kapcsolatot Izraellel a kelet-európai államok közül. De addig… Amikor Száraz György megírta az Egy előítélet nyomában című tanulmányát, hozzám hozták fel először. Interjút készítettem vele. Akkori főszerkesztőm, Jovánovics Miklós írásbeli megrovást adott azért, mert a cikkben benne hagytam, hogy kettős kötődés. Amit én vállaltam: igenis, én, a zsidó ember kötődöm az Izraelbe kivándorolt magyar zsidókhoz és Izrael államához, és természetesen a magyar államhoz is. Akkor ez elfogadhatatlan volt.

Izrael Állam negyvenedik évfordulóját azonban már megünnepelte a Magyar-Izraeli Baráti Társaság. Pozsgayt hívtuk meg, ő beszélt a kormány nevében. Alig másfél éve rehabilitálták a cionizmust, ami hosszú időn át az antiszemitizmus fedőszava volt. Zsidó fiatalok, öregek alig mertek elmenni templomba, és üresen tátongtak a hitközség szobái. Alig egy-két éve teltek meg a zsidó templomok. És milyen tömegeket vonzanak a zsidókántor-hangversenyek! Zsidó ünnepek alkalmával pedig a televízió a zsidó templomokból közvetít. Aczél György uralma alatt szó sem lehetett arról, hogy a budapesti zsidó gettó mártírjainak emlékművet állítsunk. És lám, megvan! Sok gesztust tudok, összeszámlálni az MDF részéről, ezt hangsúlyozni kell, hogy nagy többségükben mérhetetlenül rendes, tisztességes emberek. Külön ki kell emelni Tornai Józsefet, aki az engesztelés pillanatáról csodálatosan beszélt, és ki kell emelnem ifjabb Fasang Árpádot, aki nem önmutogatóan, hanem roppant szerényen vitte el a falvakba a gondolatot, hogy a háborúban meghalt magyar katonák emlékművére rá van vésve azoknak a zsidó polgá­roknak a neve is, akik külföldön vagy bárhol Magyarországon a háborúban meghaltak. Nemcsak a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek van felfelé ívelő periódusa, de újjáéledt a MIOK. Vannak Magyarországon cionista szervezetek is. Hiszen ha egy zsidó ki akar menni Izraelbe, miért is ne tehetné? Mi bűn van abban, ha egy magyarországi ember cionista? Létrejött a zsidó-keresztény párbeszéd. Mind a református, mind a katolikus, mind a baptista egyházak érezték önként a felelősségüket. Fel kellene sorolnom a nyilatkozatok tömegét, azokat a pásztorleveleket, felvilágosító előadásokat, amelyek mind arra szolgáltak, hogy a saját híveiket meggyőzzék. A saját, bocsánatkérésig menő jóindulatukat bizonyítsák a zsidósággal szemben. Sose hittük volna, hogy a zsidó iskolák ilyen magas színvonalat tudnak elérni és megtelnek tehetségesebbnél tehetségesebb zsidó fiatalokkal. Hogy lesz új, alapítványi iskola, ahol nemcsak zsidó fiatalok tanulnak, ahova magas színvonala miatt megtiszteltetés bekerülni. Megindult valami olyan sokszínű újjászületés a magyar zsidóságban, ami sürgetően követeli, hogy a magyar zsidóság a birtokához jusson. Hogy mi a birtoka? A saját kultúrája. Sokat tesz ezért a Múlt és Jövő, sokat tesz a Szombat című lap is, sokat tesznek fiatal rabbik és nem rabbik, zsidó tárgyú könyvek írói, kiadói. Én magam is ehhez szerettem volna egy kicsit hozzájárulni a Zsidó versekkel. Választ adni az új antiszemitáknak, és a magyar zsidóságnak adni valamit a saját arcomból az ő arcának teljességéhez.

Kartal Zsuzsa

 

Címkék:1991-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A zsidóság mint lelkialkat

A Popper Péter pszichológussal készített szép interjú (Szombat, 1991/1.) indított arra, hogy elgondoljam: definiálható-e a zsidóság mint lelkiállapot? Könnyedén elvethető-e...

Az antiszemitizmus és a tudomány

Ajánlhat-e valamit a tudomány az antiszemitizmus ellen? Alapvetően újat, az eddiginél sokkal jobbat nem. De azért a tudományos megközelítés és...

Close