Szombat előfizetés 2017

Hogy hal meg egy író?

Írta: Bárdos Pál - Rovat: Archívum, Irodalom, Tárca

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Hihetetlen, de mifelénk az utóbbi ötven évben betiltották a halált. Na, nem a tényét. De a hírét.

Te is, fiam, Brutus mondta állítólag Ceasar március idusán a Capitolium előtt, majd belehalt a tőrdöfésbe. Ha ez megtörténhetett, akkor minden lehetséges, kommentálta az udvaronc XIV. Lajos halálát. Kutyának kutyasors rántott vállat a cár, mikor a párbajba provokált Puskint megölték. Több fényt! – kiáltott Goethe halála előtt, és vitathatjuk, történetfilozófiai kijelentést tett-e vagy az inasnak szólt, hogy hozzon még be gyertyákat.

Vég nélkül sorolhatnám a példákat, történelmi alakokról vagy irodalmi hősökről. Hunyadi Lászlónak háromszor vágott nyakához a bakó, és még mindig élt. Istenítélet a kor jogszokása szerint. A rettegő király a negyedik csapásra is jelt adott. Bethlen Miklós leírta Zrínyi végzetes kalandját a vadkannal. Arany János megkísérelte, hogy versben számoljon be Juliska lánya haláláról. Töredék maradt. Aláírta: „Nagyon fáj.” Tudjuk, hogy Attila hun király orrvérzésben halt meg. Mátyás környezete mérgezett fügére gyanakodott, II. Lajos a Csele patakba fúlt. Szent László testét pedig a legenda szerint hitetlenül is hiszem angyalok vonta szekér zötyögtette Váradra.

De nem királyi kiváltság a tisztes halálhír. Bod Péter magyarigeni református prédikátor így ír „Önéletírás”-ában: „Eközben kedves fiacskáimat különféle betegségek gyötörték. Pált nemcsak egyízben árasztották el, hanem még magához se jött, midőn szívbaj kezdte gyötörni, és néhányszor majdnem elpusztította. Zsigmond ritkán volt testileg egészséges. Még nem töltötte be a születésétől egy évet, midőn az okos, erőteljes és vidám fiúcska, aki nem volt képes helyén maradni, hanem gyermeki módon hol ide. hol oda hajolt, a mintegy kétkönyöknyi magasságú asztalról a vele játszónak gondatlanságából leesett és eközben a szolgálólány könnyelműségéből is jobb lábának a térdén megsérülve nagyon sokat kezdett veszíteni élénkségéből, s az azelőtt csacska gyermek most hallgatag, az azelőtt erőteljes most gyenge lett. Megmaradt mégis, bár a betegségek, majdnem minden neme megkínozta. Midőn már betöltötte a negyedik évét. lelkének többféle adományát tárta fel. Amit valamivel előbb hallott, a maga mértéke szerint elbeszélte, korát meghaladóan okos és szellemdús, és ami ritka dolog, már játékaiba komoly dolgokat vegyítve gyönyörködtette atyjának gyakran az egyházi és házi dolgokkal megterhelt lelkét. Különösen nem mulasztotta el önként az istentiszteletet látogatni, habár az neki ismeretlen dolog volt. Sok órát töltött el atyja könyvei között játszadozva . . . Sokat gyönyörködtetett kedves természetével, de úgy annyira megszomorított lábának erőtlenségével, amely a térdében volt megsérülve. Méltóságos Bethlen Katalin grófnő módot nyújtott a gyógyításra a száldobosi ásványvízben; meghagyta, hogy a fiút vigyük Hévízre, hogy onnan magához vigye az ásványvízhez, mert remélte, hogy annak ivásától és a benne való fürdéstől helyrejön. Midőn abba voltam, hogy az útra előkészített fiút elküldjem, három vagy négy napon át megfigyeltem, hogy erejét veszti és lassanként lepusztul. Néhány nappal később kezdett nyugtalan lenni, elhagyta szokott játékait, szótlanná lett, majd egész legyengült, és az 1756. év május 26. napján visszaadta lelkét teremtőjének és megváltójának.

Őt két nappal később, május hó 28. napján követte Pál és így három napon belül megfoszttattam két igen kedves fiamtól.

Békétlenebbül viseltem el, mint ahogy illő lett volna.”

Csukjuk be a magyarigeni prédikátor könyvét, sóhajtsunk egy mélyet és folytassuk a gondolatmenetet.

Valaha tehát a vidéki prédikátor négy éves kisfia is kiérdemelte és tisztalelkű apja jóvoltából meg is kapta halálához illő részét az emlékezetben, hogy személyes sorsa még évszázadok múltán is elszomorítja a szívünket, és arra intse a szülőket, ne tegyék kellő figyelem nélkül az asztalra gyerekeiket.

Nem így például a világháború áldozatai, a hazudós huszadik században. Ők hősi „halált halt”, „eltűnt”, „mártírhalált szenvedett” hangalakú eufemisztikus közhelyekkel próbálnak megelégedni. Bár az is megszépítő banalitás, ha elhunytról beszélünk, ha megboldogultnak nevezünk valakit, vagy ha az indián égi vadászmezőkre költözik, a mohamedán a hurik paradicsomába kerül, a zsidó elrejtve van valahol, míg Elijahu (Illés próféta) szavára föl nem kelnek, s Jeruzsálem felé indulnak csontjai. Ezek a frázisok azonban csak gyászmunkát végeznek, magának a halálnak a szörnyűségét próbálják enyhíteni a túlélő számára. Mit kezdjek azonban a nagybátyám, apám testvére, „eltűnt” gyászjelentésével, amely azt leplezi, hogy idegen érdekekért folyó, fölöslegesen megindított anyagháborúban, munkaszolgálatosként, tehát fegyvertelenül, vereség utáni visszavonulás során, lefagyott lábakkal kórházba került, a fabarakkokat utóbb benzinnel lelocsolva felgyújtották vele azonos állampolgárságú fölfegyverzett személyek, úgynevezett katonák, majd gépfegyveresek kaszálták 1c a fűzből előmászó nyomorékokat. Mit jelent ebben az esetben a részleteket elhallgató frázis? Már nem a halált enyhíti, nem a közös emberi sorsot szépíti, hanem elhazudja az érdekek hálóját, politikai őrületét, a történelmet magát. Elismerem, kegyetlen szókimondás, ha valaki gyászjelentésben tudatja, hogy anyukája szappan formájában megboldogult, vagy közhírré teszi, hogy testvére vállára vasmacska volt tetoválva, ezért Use Koch fenol injekciót adatott a szívébe, majd bőrét lenyúzva lámpaburát készített belőle. De mégis tisztességesebb az ilyen halálhír, mint a kényre-kedvre kiforgatható és kiforgatott mártír kifejezés.

Szégyelljük az utókor előtt borzalmas halálainkat? Magunk előtt szégyenkezünk? Tanácsos bűnbánat helyett a csillagokat lehazudni az égről?

Mondhatnánk: háború volt. Mondhatnánk: Auschwitz egyszeri botrány. Nem kell emlegetni. Lehet, hogy kell. Nem tudom. De a kialakult szokásokat folytatni semmiképp se lett volna szabad. A háború utáni új rendszer már a hétköznapi, civil halált is letagadta.

Az öngyilkos „tragikus hirtelenséggel” halt. A kínjában évekig üvöltöző rákos beteg „nagy lelki nyugalommal viselt hosszú szenvedés után” (ami magyarul azt jelenti, nem meggyógyítani, de kínjait enyhíteni se tudtuk). A „szerető családja körében” annyit jelent, kidobták a kórházból, ne rontsa a statisztikájukat, és így tovább. És semmi részlet. A bírósági tárgyaláson is szólhat az ember az utolsó szó jogán. De hogy ki mivel búcsúzott ettől a világtól, az mifelénk államtitok. Öngyilkosok végrendeletéről, kivégzettek végső kiáltásáról csak suttogni lehetett. Nyomtatásban semmi nyom.

Végső fokon tabu, cenzúrázott momentum a halál ténye is. Az új társadalom azzal az ígérettel indult: valamennyi problémánkat megoldja. A megoldás pedig: mindent letagadni. Amiről nem beszelünk, az nincs.

Ha nem beszélünk róla; halál sincs.

Így győztük le a halált .. .

Senki se higgye, hogy túlzok. Gáli István barátom halála után egy évvel megemlékező írást kért tőlem az irodalmi folyóirat, Közölték is. Egy bekezdés kivételével. Hogy képzeled? – kérdezte a szerkesztő. Akkor már nagy gyakorlatom volt kulturált, okos szerkesztőkkel való vitákban, (mert a hülyékkel nem vitatkoztam) tudtam hogyan kell a szövegeimet megvédenem. (Vagy a kéziratot visszakérni vagy a visszautasítást elviselni . . .) Most azonban vereséget szenvedtem. Személyes és politikai érzékenységeket érintett a véleményem ezzel előre számoltak, amikor éppen tőlem kértek írást a barátomról. Beletörődtek. De a halálról, a személyes halálról, a halál részleteiről nem beszélhettem. Az a törvénynél keményebb akadályba ütközött: közmegállapodással létrejött hallgatólagos etikettet sértett.

Azt a bekezdést kihagyták a folyóiratból.

Hát ha annak idején cenzúrázni hagytam magam … csak azért is … mert eb ura fakó . .. most itt mégis leírom, hogy halt meg egy ember … A barátom.

Pista bechterewes volt. Ismeretlen eredetű gerincbetegség. Szörnyen fájdalmas előrehaladó folyamat, az egész gerincoszlop meszesedését és elgörbülését eredményezi. A teljes elmerevedést gyógytorna fékezi, ha ez elmarad, a fájdalom is csökken, de a beteg derékszögbe görbéd. Gáli István harcolt, hogy kiegyenesedhessen. Fájdalmain és az álmatlanságon úgy akart kifogni, hogy esténként gyógyszereire ráivott. így tett akkor is, és egy üveg sörtől lerészegedett. (Bár máskor a liter pálinka se hatott rá különösebben.) A fürdőszobájukban csöpögött a vécétartály. Nem olyan ember volt ő, aki bármiféle rendetlenségbe belenyugodott. Fölállt az ülőkére, kapaszkodott, de mindig hátrafelé hajolt egy kicsit, most is ezt tette, ahogy fölfelé pipiskédéit. Hanyatt esett, előbb a kád szélébe verve merev nyakát, aztán a sámliba, végül az ott heverő súlyzóba a hátát. Gerince valósággal porrá tört. Nem vesztette el az eszméletét, pedig négy végtagra megbénult. Ne legyen olyan rosszakarója, ne kívánja, hogy maradjon életben mondta a kórházban a kezelőorvos a feleségének. Vera a maga módján ezt így tolmácsolta a tiszta tudatú és épelméjű roncsnak, akit szeretett. ,.Ez nem kéthetes betegség. Legyen türelmed, ma másfél centit javult a bénulás, gondolhatod, mennyi időt kell még itt feküdnöd, amíg rendbe jössz.” Ez volt a sztereotip kegyes hazugság, ami minden haldoklónak kijár, és Pista ezt a tapintatot azzal viszonozta, hogy neki is voltak utolsó szavai, mint Goethe-nek vagy Julius Ceasar-nak. Azt mondta: a kocsi csomagtartójában van egy doboz, a dobozban rongy, a rongyban kulcs, azzal kell lezárni a nyaralóban a vizet, el ne fagyjanak a csövek. Aztán a bénulás elérte a légzőszerveket…

Hát tessék mondani, milyen gyászjelentés, milyen banalitás, milyen hazug frázis illik ide?

Hisz kívánhatjuk, hogy pihenjen a boldog feltámadás reményében, amelyben nem hitt, kívánhatjuk, hogy az örök világosság fényeskedjen neki, kívánhatunk neki örök nyugalmat…. de csak akkor, ha szembenézünk véletlen, esetleges és esetlen halálával úgy, ahogy történt. Mert az embernek, ha már megszületett, joga van az életéhez, és joga van a saját halálához is.

Aztán próbálja meg ahogy én is megpróbálom ki-ki magában feldolgozni, ami történt, és elfogadni, ami elfogadhatatlan.

Julius Ceasar, Szent László, a magyarigeni prédikátor négyéves kisfia, és az 51 évet élt író, a barátom Gáll István halálát a hozzátartozó összes részlettel együtt szóval a halandóságunkat.

Legyen szabad közös feladatunkat azzal könnyítenem, hogy megírtam egy ember egyetlen ember halálát olyan korban, mikor sokan mindent megtettek, sose tudódjon ki a botrány: hogyan hal meg egy ember a huszadik században.

 

Címkék:1993-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

1943: a Rosenstrasse-i asszonytüntetés

Előfordult a Harmadik Birodalomban is, hogy tiltakozási akciók eredményre vezettek. Ezt bizonyítja a Rosenstrasse bátor asszonyainak 50 évvel ezelőtti története,...

Rabbiválasztás a Dohány utcai zsinagógában

A XIX. század elején a nyugati, morvaországi, és németországi zsidó bevándorlás Magyarországra nagymértékben lecsökken, sőt a század első évtizedeiben meg...

Close