Szombat előfizetés 2017

Hogy áll a háború? – Ciszjordánia

Írta: ARNON GRUNBERG - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

ARNON GRUNBERG

Hogy áll a háború?

Ciszjordánia

A fegyveres konvoj mozgásba lendült. A sofőr fel­szólította az utasokat, hogy mindenki üljön le, ha máshol nincs hely, valaki­nek az ölébe. Csak az ablakok alsó ré­sze volt golyóálló üvegből. Az álló uta­sok életéért nem kezeskedhettek.

Elöl ültem egy tizenhat év körüli lány mellett, aki útban volt a telepe felé, és mélyen az úti imájába merült. Minden kanyarban egymásnak dőltünk. Sajátos feszültség áradt belőle. Nem azért, mert lőhettek ránk, azt megszokja az ember, hanem mert én ültem mellette. Rossz előjel, a halál angyala – miért is ne? Va­laki, aki magára vonta Isten haragját, és akárcsak Jónást, ki kellett vetni a hajó­ból, hogy a hajó megmenekülhessen.

Dühös voltam. Magamra, hogy még­is eljöttem, és nem maradtam Tel-Avivban Aapnál, aki nem kísérhetett el, mert nem a kiválasztott néphez tartozik. Dü­hös a saját gyávaságom miatt. A gyáva­ságom miatt, ami soha senkit nem akar túlságosan kiábrándítani, ami mindig csak egy kis fájdalmat akar okozni, ezért az egyik kezével egy kis savanyú­cukrot osztogat, a másikkal édeset, a maradékkal meg szép piros mentődo­bozokat. És mindezt miért? Hogy meg­szabaduljon attól a nem túl szentimen­tális gondolattól, hogy mindenki gyil­kos. Hogy ha közted és magam közt kell választanom, márpedig közted és magam közt kell, nem fogok tétovázni.

Az érzelem: csúszó-mászó betegség, szükségtelen fájdalmak okozója, mert nem kegyelemlövés, hanem ezernyi ap­ró tűszúrás. És az igazság az érzelem mögött? A hiúság, hogy a végén végig­nézhess magadon, és megállapíthasd: „Megtettem, amit tudtam. Sokat nem tehettem, de jó voltam.” így legalább együtt tudsz élni magaddal továbbra is. Ki találta ki, hogy az embernek muszáj együtt élnie saját magával?

Szamária dombjai között haladtunk. Kiszáradt, fehér dombok. Balra tőlem a sógorom családja ült. Bemutattak egy idősebb hölgynek. Azt mondta, még a táborból ismeri anyámat. Ha valaki megjárta a tábort, soha többé nem kel­lett magányosnak lennie. Elvigyorodtam:

  • Maga messze a legszebb nő az egész fegyveres konvojban.

Öreg volt és aszott. Rég túl vagyok azon, hogy szégyelljem magam. Tartsa­nak bár opportunistának, én megadom a haldoklóknak, ami jár nekik: a szeretetet. Szadista élvezettel.

Elhaladtunk néhány katona mellett. Kettő homokzsákok mögött feküdt, a harmadik állt. Fiatalok voltak és zava­rodottnak tűntek. Mintha elfelejtettek volna szólni nekik, hogy Stanley Kubrick meghalt, most már nyugodtan ha­zamehetnek. A filmből nem lesz sem­mi. Úgy láttam, mélységes unalom ül a tekintetükben. A forróság, a homokzsá­kok, a fehér dombok, amelyeken a halál angyala járja gyönyörű táncát szexi fe­hérneműben.

Megérkeztünk a telepre. A nővérem és a férje vártak bennünket. A férjén egyszerűen átnéztem.

A nővérem arcon csókolt.

  • Jó, hogy mégis eljöttél – mondta. A karjában egy kisbabát tartott. Egy kis dagit. – Emlékszel még, hol lakunk?

  • Igen – feleltem.

Utoljára 1998 telén jártam náluk. Úgy láttam, azóta nagyobb lett a telep. És minden ház ugyanolyan volt. Az ut­cák körkörösen futottak, az utcák után feszült a drótkerítés.

Leültem egy játszótéren lévő padra. Keressenek csak. gondoltam. A telep három nagyon ifjú kis lakója gyanakvó érdeklődéssel méregetett. Nem lehet­tem behatoló palesztin. De akkor mégis ki vagyok?

Közvetlenül naplemente előtt találtak rám.

Anyám pánikban volt, azt hitte, kisur­rantam a szögesdróton.

Születésnapja volt. De egyáltalán nem érdekelte a születésnapja, úgyhogy a biztonság kedvéért nem hoztam neki ajándékot. Szerintem nem szabad ter­helni az embereket olyasmivel, ami nem érdekli őket.

A nővérem lakásában találkoztam az unokaöcsémmel, akinek akkor tartották a bar micvóját. Adtam neki egy boríté­kot, benne háromszáz dollárral. Végtére is ezért jöttem. Valami visszafojtott düh áradt belőle. Mintha nem értené, mit követett el, hogy bezárták ide.

Anyám megszólalt:

  • Nyugodtan mondhattuk volna, hogy az az Aap zsidó.

  • Igen – feleltem -, mondhattuk vol­na, mama, de most már késő. Most ott ül a tel-avivi hotelben, és lefogyasztja a hitelkártyámat.

  • Jóságos isten!

  • Bizony, mama – folytattam rá­adásul korlátlan a keret a kártyán.

  • Szívesen találkoznék azzal az Aappal – jelentette ki anyám. – Mi lenne, ha a nővéred és én elmennénk hozzátok Tel-Avivba vasárnap?

Elsétáltunk a teremhez, ahol a bar micvót tartották. Útközben megint elha­ladtunk a szögesdrót mellett. Anyámat kiszabadították a koncentrációs tábor­ból, a nővérem meg alig várta, hogy ő is beköltözhessen egybe. Nem voltam vak a helyzet tragikus iróniája iránt, de több szót nem kívánok vesztegetni rá. Túl kí­nos nekem. Nem az én dolgom, és nem is akarom, hogy közöm legyen hozzá.

Én vagyok a család túlélője, erről van szó. Talán az egyetlen. Fel vagyok ké­szülve sok mindenre, ha nem mindenre. Képes vagyok megszervezni az élete­met; manipulálok, hazudok, ha kell, lo­pok is, és természetesen ott van bennem a nem szűnő, mardosó éhség a többiek legyőzésére. Csak a többiekhez tudom viszonyítani magam, miután legyőztem őket, vagy éppen úton vagyok a legyőzésük felé.

A cél szentesíti az eszközt. Mit ér az olyan cél, ami nem szentesíti az esz­közt?

A díszterem azokra az épületekre em­lékeztetett, amik Dél-Amerikában buk­kannak elő hirtelen az őserdő közepén. Ahol megállnak a buszok és a taxik, és gyanús eredetű csirkét szolgálnak fel műanyag tányérokon, miközben az éles neonfény beleég az ember szemébe. Épp, mint itt. A különbség csak annyi, hogy ez nem Dél-Amerika. Hanem az unokaöcsémnek rendezett ünnepség, aki, szegény, minden szónoklat után egyre szomorúbbnak tűnt.

Anyám megállás nélkül megjegyzé­seket tett a többi vendégre, pedig sokan a jelenlévők közül érthettek hollandul.

  • Nézd azt a nőt – mondta -, olyan alakja van, mint egy banánnak.

Vagy:

  • Nézd csak, az már nem is mell, ha­nem egy hegység.

Hihetetlen volt a benne égő gyűlölet; az a fajta, ami képes életben tartani va­lakit. Akiben ennyi a gyűlölet, annak soha nem kell attól tartania, hogy dep­resszióba esik. Örökké lobogó fáklya.

Vacsora után anyámmal visszasétál­tunk a szállásunkra. Elhaladtunk a kapu mellett. A posztoló őr úgy támaszkodott a puskájára, mint egy sétabotra.

  • Hogy áll a háború? – kérdeztem.

Megvonta a vállát.

  • Most inkább dél felé lőnek, Ramallah irányába.

Anyám és én tovább ballagtunk.

A háború a civilizált ember létjogo­sultsága. Háború nélkül nincs semmi, csak a szeretet szadista üressége.

Ebben az ügyben nincs megoldás, és nem is lesz soha. A megoldás felrobbanta­ná magát, bele Európa képébe, ami meg­alapította ezt az államot, hogy megszaba­duljon egy Európába tartozó problémától.

  • Fel kell hívnom Aapot – mondtam.

  • Akkor bújj el a bokrok közé — mondta anyám különben meglátnak a vallásos zsidók.

A szent szombaton nem szabad tele­fonálni.

Elbújtam.

  • Hogy vagy? – kérdezte Aap.

  • Jól – feleltem egy bokorból be­szélek, de egyébként minden a legna­gyobb rendben. És te?

  • Sokat úsztam. Hiányzol.

  • Te is nekem. Ettél? Enni is kell.

  • Egy rendkívül üres vendéglőben vacsoráztam – válaszolta Aap.

Úgy ittam banális beszélgetésünk szavait, mint valami gyógyszert.

  • Oroszlánsörényed van – mondtam.

  • Az mi?

  • A nőstényoroszlán szőre.

  • Visszajössz, ugye?

  • Holnap este ott vagyok – feleltem. – Másnap pedig anyám és nővérem utá­nam jön Tel-Avivba, hogy megnézze­nek maguknak.

Wekerle Szabolcs fordítása

Címkék:2005-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Nincs olyan sok hívő zsidó olvasóm”

„Nincs olyan sok hívő zsidó olvasóm” Arnon Grunberg holland íróval magyar fordítója, Wekerle Szabolcs beszélget Arnon Grunberg 1971-ben született Amszterdamban,...

Áldozat és engesztelés

Áldozat és engesztelés Tudatosan vagy sem, ez a kiállítás része annak a nagy nemzetközi tudományos és mű­vészi munkának, amely célul...

Close