Szombat előfizetés 2017

Hívj fel egy zsidót!

Írta: Konstanty GEBERT - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A telefonáló általában meglehetősen zavarban volt. – Ön nem ismer engem – hebegte az illető -, a telefonszámát et­től és ettől kaptam, és ő azt mondta, ön tudna nekem segíteni. Tudja – és újra a hezitáló hang -, én zsidó származá­sú vagyok, és nem tudom, kihez fordul­hatnék…

Zsidónak lenni Lengyelországban a nyolcvanas években elég problemati­kus dolog volt. Létezett ugyan két, hiva­talosan is megtűrt zsidó szervezet, amelyek együttvéve körülbelül ötezer tagot számláltak (átlagéletkor 60), azonban mindent megtettek, nehogy valaki is észrevegye létezésüket, legyen az hatóság lakosság vagy bárki más. Az tény, hogy az én telefonálóim sem­mi esetre sem fordultak volna e két szervezethez. Az egyik, a Zsidó Társadalmi és Kulturális Egyesület hírhedt volt rendíthetetlen kommunista párti lojalitásáról, és tette mindezt akkor, amikor az egész ország lázongott. A másik, az ortodox kehila pedig túlságo­san távolinak tűnt mindazok számára, akik asszimilált családban nőttek fel, vegyes házasságból születtek vagy ők maguk léptek házasságra nem zsidó­val. A jiddiskeit számukra a zsidó szár­mazás bűnös tudatát adta, amely ellen bármennyire is küzdöttek, attól megszabadulni nem tudtak. „Hajótörött” zsidóknak hívtuk őket.

Döntően az antiszemitizmus késztet­te őket arra, hogy gyökereiket felfedez­zék. Igaz, a „hajótöröttek” közül sok­nak sikerült identitását titokban tartani saját ismerősei előtt, míg másokat zsi­dó származásuk ellenére is elfogadott környezetük. Mégis, a bántó – bár nem feltétlenül rossz szándékú – megjegyzé­sek, viccek, alkalomadtán egy-egy új­ságcikk vagy templomi prédikáció mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy óvatosak és gyanakvóak legyenek. Ál­landó készenlétet kívánt meg tőlük az, hogy tudják, mikor hogyan reagáljanak, s hogy megtalálják az egyensúlyt az ön­védelem és az önbecsülés között.

Másokat, a szerencsésebbeket, kí­váncsivá tett, de egyben meg is rémí­tett az a tudat, hogy az örökség, mely valahogyan mégiscsak az övéké, telje­sen ismeretlen a számukra. Minél töb­bet olvastak – és olvasmányaik eklektikusságába belefért Scholem Aschtól kezdve Cion bölcseinek jegyzőkönyvén át sok minden -, annál kíváncsibbakká, de egyben zavartabbá is váltak.

Mások mindössze annyit szerettek volna tudni, hogy mi is ez a nagy felhaj­tás tulajdonképpen.

Ezt mi magunk is szerettük volna tudni.

A hetvenes évek vége felé Varsóban megalakult egy csoport az ilyen hajótö­röttekből, bár mindez egy véletlen ese­ménynek volt köszönhető. Történt ugyanis, hogy Carl Rogers, a nagy amerikai humánpszichológus terápiás gyakorlatot tartott érdeklődőknek. A tanfolyam befejeztével, mintegy mel­léktermékként, létrejött egy kis csoport a zsidó résztvevőkből (jómagam is köz­tük voltam), és a gyakorlat során átélt közös tapasztalatokon felbuzdulva tovább folytatta identitásának feltárását. Az első sokk természetesen annak fel­fedezése volt, hogy kis csoportunk minden tagja zsidó. Korábban aligha tudtam ezt sok barátomról, ugyanúgy, mint ahogy ők se tudták rólam. Zsidó­ságunkról nem igazán szívesen beszél­tünk nyíltan. Az 1968-as antiszemita kampány, melynek következtében kö­rülbelül húszezer zsidó hagyta el az or­szágot, még mindig erősen élt emléke­zetünkben. Ez egyrészről fenyegető emlék volt, másrészről meghatározó és alakító erejű tapasztalat. Az, hogy saját zsidóságunk vagy legalábbis annak fon­tossága tudatossá vált, erre az ese­ményre vezethető vissza.

Lengyelország a hetvenes évek má­sodik felében heves intellektuális forrongások színhelye volt. Egy demokra­tikus ellenzék kialakulásának lehettünk tanúi, és sokunk közvetlenül is részt vett a mozgalomban. Az egész lengyel társadalom kezdte felülvizsgálni a hiva­talosan előírt igazságok valóságtartal­mát, melynek következtében egy újfaj­ta intellektuális és morális nyitottság jött létre. Ez vezetett oda, legalábbis az entellektüelek nagy része körében, hogy számot vetettek a lengyel múlt sö­tét oldalaival, elvetették az antiszemi­tizmust, és még tovább lépve, elkezd­ték értékelni a „zsidó dolgokat”. Cso­portunk, a „Repülő Egyetem”, amely nevét az ellenzék által szervezett ön­művelő mozgalomtól kölcsönözte, aranykorát élte ebben a kritikailag nyi­tott időszakban. Habár hivatalosan nem ismertek el bennünket, mégsem voltunk underground szervezet, mivel tevékenységünket nem próbáltuk meg eltitkolni. Ezt egyébként a hetvenes évek végét jellemző új légkör tette le­hetővé.

Az egész országgal közösen osztot­tuk a Szolidaritás mámorító napjainak lelkesedését, és az 1981-es decemberi puccs ránk nézve is ugyanolyan követ­kezményekkel járt, mint az ország egé­szére. A Repülő Egyetemet be kellett zárni.

Továbbra is kivettük részünket az egész nemzetre kiterjedő demokrati­kus mozgalomban, néhányan közü­lünk még az illegális Szolidaritáshoz is csatlakoztak, azonban nekünk megvolt a saját programunk is. Az a két értékes év, amelyet zsidó identitásunk tisztá­zásával töltöttünk, nem volt hiábavaló. Különböző irányokban fejlődött és vált identitásunk éretté: volt, aki a vallásos vagy a cionista, esetleg a kulturális ön­azonosság útját követte. Zsidóságunk vállalása már nem csupán reakció volt külső gúnyolódásokra és fenyegeté­sekre. Azzal mindannyian tisztában voltunk, hogy ide egyedül nem jutot­tunk volna el. Közösen fejlődtünk az­által, hogy tapasztalatainkat megosz­tottuk egymással, meglátásainkat to­vábbfejlesztettük együttes erővel, tu­dásunkat közkinccsé tettük. A legfon­tosabb azonban mindannyiunk számá­ra az a tény volt, hogy többé nem egye­dül kellett szembenézni ezekkel a kér­désekkel.

A Repülő Egyetem megalakulásától kezdve neveink és telefonszámaink ter­jedtek mindenfelé. Alkalomadtán telje­sen ismeretlen emberek hívtak fel ben­nünket, hogy érdeklődjenek tevékeny­ségünk felől, és néha az is megesett, hogy eljöttek, csatlakoztak klubunk­hoz. Magamban ezt „Hívj fel egy zsi­dót!” mozgalomnak neveztem. Sok te­lefonáló az intellektuális kíváncsiság kényelmes alibijét használta fel, hogy érdeklődését megindokolja. „Nem va­gyok zsidó, de hallottam csoportjukról és csak érdekelne, hogy…” Néhányuk ténylegesen csak ezért telefonált, de voltak olyanok is, akik nagyobb bizton­ságban érezték magukat, ha elfedhet­ték valódi kilétüket. Mások minden köntörfalazás nélkül elmondták, milyen személyes okok vezették őket arra, hogy megkeressenek bennünket Élén­ken él az emlékezetemben egy fiatal vi­déki fiú, aki, amikor először megjelent köztünk, sírásban tört ki. Miközben csoportunkat szemlélte – ahol is körül­belül húsz-harminc ember gyűlt össze alkalmanként megjegyezte, hogy ő még életében nem látott ennyi zsidót egy helyen.

A telefonhívások abbamaradtak a nyolcvanas évek elején. A statárium bevezetése elriasztotta az embereket attól, hogy különböző titkos gyűlése­ken tárgyalják meg az aktuális kérdése­ket, még akkor is, ha nem zsidó talál­kozóról volt szó. Az évtized közepe fe­lé újra megszólaltak a telefonok.

Ebben az időben nem volt zsidó Re­pülő Egyetem, ami indokolta volna a hí­vásokat: a katonaság rossz szemmel nézett minden „nem hivatalos” szerve­zetet. Nem volt kibúvó: a telefonálónak nyíltan el kellett mondani hívásának okát.

Többször eltöprengtem azon, miköz­ben á telefonálókkal beszéltem, hogy ha én lettem volna az ő helyükben, lett volna-e elég bátorságom felhívni egy teljesen idegen embert csupán ama tá­maszkodva, hogy valaki biztosított a vonal végén lévő idegen jó szándéká­ról, felfedni identitásomat és segítséget kérni. Barátaimnak és nekem megvolt az az előnyünk, hogy tudtuk, egy olyan csoport vesz körül bennünket, amely­ben megbízhatunk. Együttes erővel megértettük saját mivoltunkat, segítet­tünk egymásnak a fejlődésben, és tud­tuk, hogy mindez megérte a fáradságot.

Honnan tudhatnák mindezt a telefo­nálók, kérdeztem magamtól, amikor a legjobb esetben is egy hosszú és keser­ves út előtt állnak, amelyet meg kell tenniük, hogy újra „otthon” legyenek. Mi késztetheti őket arra, hogy a kocká­zatot is vállalva valójában megtagadják eddigi életüket, és egy olyan örökség után kezdjenek el kutakodni, amit iga­zából alig ismernek?

Aztán eszembe jutott, hogy az 1968-at követő sivár években, amikor úgy tűnt, az összes zsidó elmenekült, ho­gyan próbálkoztam könyvekből kiolvas­ni az értelmét annak az új, rémületet keltő identitásnak, melyet az antiszemita kampány erősza­kolt ram. Mindig is tudtam, hogy zsidó származású va­gyok, de ez teljesen irreleváns volt abban a szocialista, inter­nacionalista Lengyelország­ban, ahol a nemzet, vallás és faj fogalma avítt, idejétmúlt ócskaságnak számított. 1968 azonban mindent megváltoztatott.

Alig ismertem valakit, aki ugyanezzel a problémával küszködött volna. Ellen­ben, akiket elüldöztek, hátrahagyták könyveiket. Varsó antikváriumaiban könnyen rálelhetett az ember Scholem Asch, Peretz, Scholem Alejhem vagy az idősebb Singer kitűnő lengyel fordításaira. Eredeti nyelven is meg lehetett ezeket kapni, de én, asszimilált hátte­rem miatt, nem tudtam jiddisül.

Emlékszem, hogyan faltam a könyve­ket, és hogyan ámultam a rabbik, a kü­lönös kulináris szokások, a hagyomá­nyok furcsa egzotikumán, amelyeket se­hogyan sem értettem, mígnem hirtelen felfedeztem, hogy tejesen otthonosan érzem magam e regények világában. Ek­kor még nem tudtam, mi is az a talesz, de azt már megértettem, milyen erők mozgatják a taleszok viselőit. Ismertem érzelmeiket, megértettem vicceiket, éreztem fájdalmaikat. Bíztam ezekben az emberekben. Otthon voltam.

Segítettem-e valaha úgy telefonáló­imnak, ahogyan Joszele Kalb segített nekem? Ezt persze soha nem fogom megtudni. Néhányuk csak beszélt – a háttérzajokból következtetve utcai fülkéből, nehogy le tudják nyomozni kilé­tét, ha esetleg lehallgatnák a készülé­ket – és aztán egyszerűen letette a kagylót anélkül, hogy bemutatkozott volna. Másokkal találkozót beszéltünk meg, aztán vagy eljöttek, vagy nem, vé­gül eltűntek. Néhányukkal megmaradt a telefonos kapcsolat, és volt olyan, hogy személyes barátságukkal is kitün­tettek.

Megkérdezték, hány zsidó van Len­gyelországban, és együtt nevettünk a válaszon, hiszen az attól függ, ki kérdez kit, mikor, hol és miért. A kasrusz fur­csaságairól érdeklődtek, aztán kijelen­tették, hogy ők még életükben nem hallottak ilyen ostobaságról, aztán újra megkérdezték, mi is az. Tudni szeret­ték volna azt is, miért ez a nagy gyűlö­let ellenünk. Megkérdezték, miért ma­radtam Lengyelországban. Megkérdez­ték, hogy mások miért mentek el.

Ezek a kérdések jelentették a legne­hezebb próbatételt a Repülő Egyetem évei alatt – úgy hiszem – komolyan ki­forrott zsidó identitásom számára.

A próbatételek nem a tárgyi tudásra irányultak – habár tájékozatlanságomat sokszor be kellett vallanom magamnak -, hanem a jelentésre. Az elkötelezett­ségre. Az összetartozásra.

Megérte ez neked? – hallottam a ki nem mondott kérdéseket. És te méltó voltál erre? Lehetséges-e az örökséget visszakövetelni? Van-e örökség egyál­talán? És mi az ára mindennek? És mit veszítünk akkor, ha meg sem pró­báljuk?

Mezítelennek és sebezhetőnek érez­tem magamat, miközben válaszok után kutattam e ki nem ejtett, de mindig je­len lévő kételyekre. Soha életemben nem vállaltam volna föl önként ekkora felelősséget. Se nem voltam a megfele­lő tudás birtokában, se nem voltam elég érett e feladatra. Miért nem kér­deznek meg inkább egy rabbit?

Nem voltak rabbik.

Jó néhány éve már annak, hogy utol­jára felhívott valaki. Lengyelország túl­jutott az 1989-es vízválasztó éven, és belekezdett egy olyan demokrácia épí­tésébe, amely csak a maga által vállalt béklyókat tűrte el. Ugyanekkor a zsidó­ság is ocsúdni kezdett, és lassan újraszerveződött. Újra vannak rabbijaink, közösségeink, ifjúsági táboraink, dü­hödt politikai csatározásaink, hatalmi harcaink – egyszóval minden. Alakuló­ban vagyunk, és épp megfelelő lét­számmal, hogy belőlünk is csak egy „ugyanolyan, mint a többi” kis unalmas közösség legyen.

Néhanapján a zsinagógában ismerős hangokat vélek hallani. Aztán valaki odafordul hozzám: „Tudja, mi már be­széltünk egyszer telefonon. Még akkori­ban.”

Nagyritkán veszem a bátorságot és visszakérdezek, hogy volt-e valami ha­tása a mi beszélgetésünknek. Nem mindig kapok választ. Néha pedig nem szeretem hallani azt, amit mondanak.

Ezek a válaszok azonban, mint min­den, amit zsidók mondanak vagy nem mondanak, csinálnak vagy nem csinál­nak, változtatják és kiegészítik az én zsidóságomat, néha tejesen átformál­ják, de mindenesetre állandóan mélyí­tik. Ekkor jövök rá, hogy bármi legyen is a hatásom mások zsidó identitástu­datára, engem ők ugyanúgy és megál­lás nélkül alakítanak, hogy a ki nem mondott kérdések, amelyeket hangjuk­ban hallottam vibrálni, örök kérdések maradnak, és ezeket folyamatosan fel kell tennem saját magamnak.

A kérdés a kétely ellentéte. Csak a már létezőre kérdezhetsz rá. Örökké hálás maradok az én telefonálóimnak.

Vidra Zsuzsa fordítása

Konstanty Gébért újságíró, esszéista Varsó­ban született. A rendszerváltás előtt ellenzéki tevékenységet folytatott, Dávid Warszawski néven publikált szamizdatokban. Ma a Gaze- ta Wyborcza munkatársa. Lapunk 1996. janu­ári száma közölt vele interjút.

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mit kezdjünk egy nemzedékkel?

A Közép-európai Egyetem szervezésében, folyóiratunk, a Szombat közreműködésével kétnapos rendezvényre került sor idén júniusban, amely a zsidóságnak e térség demokratikus...

Gyökerek, avagy egy közösségi ház keresi identitását

Vasárnap este sétáltam a Révay utcában, amikor megláttam egy hosszú, kígyózó sort. Amikor kö­zelebb értem, alig mertem elhinni, hogy az...

Close