Szombat előfizetés 2017

Herzog-per: folytatása következik – Képet vissza nem adnak? – avagy mit ér a magántulajdon a 21. században?

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Herzog-per: folytatása következik

Hároméves bírósági eljárás után ismét kezdődhet minden elölről. A Legfelsőbb Bíróság november végén hozott jogerős határozatában az elsőfokú bíróságra „utalta vissza” a Herzog-képek ügyét.

Az immár külföldön is nagy figyelmet keltő jogi huzavona tárgya tizenegy nagy értékű festmény, amelyet az egykori gyűjtő Herzog Mór Lipót unokája szeretne visszakapni a magyar államtól. Attól a magyar államtól, amely semmilyen jogcímmel nem rendelkezik a képek felett.

– Rablott festményt nem szeretnék a galéria falain látni – mondta évekkel ez­előtt Bereczky Loránd a Magyar Nem­zeti Galéria (MNG) főigazgatója, de ta­lán akkor még nem gondolt arra, hogy milyen vihart kavar egy örökös felbuk­kanása.

Ettől teljesen eltérően reagált a Herzog-perben érintett másik múzeum, a Szépművészeti Múzeum igazgatója. Mojzer Miklós, szavahihető források szerint, többször kijelentette, hogy ide – mármint a múzeumba – csak befelé lehet képet vinni, kifelé nem!

Ez a hozzáállás mindmáig – és kor­mányszinten is – változatlan, hiszen a Herzog-per kipattanása napján és után egy jó ideig még tévéstábokat sem en­gedtek be a múzeumba, hogy lefilmezzék az ott „őrzött” Herzog-képeket, köztük Lucas Cranach és El Greco alkotásait.

Közel hatvan évvel a nagy világégés után, és tucatnyi esztendővel a rend­szerváltozást követően, a laikus számá­ra kissé érthetetlen ez a nagy vihar. Mi­ért kelt ilyen indulatokat néhány – mé­goly értékes – festmény, miért nem ad­ja vissza az állam a jogos tulajdonosok­nak egykori gyűjteményük darabjait – tehetjük fel a kérdést, amelyre választ adni cseppet sem könnyű. Hosszú és szövevényes történetekről van ugyanis szó, s ez nemcsak műalkotásokról szól. Sőt talán azokról legkevésbé…

Három év krónikája

Dióhéjban az elmúlt három év króni­kája így fest:

Több éves eredménytelen tárgyalás után Martha Nierenberg, Herzog Mór Lipót örököse 1999 októberében pert indított a magyar állam ellen. Az egykor 2500 darabból álló híres Herzog-gyűj­teményt a II. világháború végén a nácik rabolták el a családtól. A páratlan kol­lekció nagy része később a Szovjetunióba került, egy része viszont magyar múzeumokba vándorolt, Nierenberg asszony ez utóbbiak közül 12 fest­ményt kívánt visszaszerezni.

A képekről a per kezdetén csak anny­it lehetett tudni, hogy különböző módo­kon a Szépművészeti Múzeumba kerül­tek, majd amikor a Magyar nemzeti Ga­léria megalakult, egy részüket átszállí­tották oda. A rendszerváltás előtt a csa­ládnak fikarcnyi esélye sem volt az ér­tékes festmények visszaszerzésére, mi­vel leveleikre csak rövid elutasító vála­szokat kaptak. De nem sikerült meg­egyezni a Horn– és az Orbán-kormány vezetőivel sem, s a mostani kormány még a peren kívüli megállapodás lehe­tőségét is elutasította. A legígéretesebb tárgyalások 1998 elejéig Magyar Bál­int kultuszminiszterrel folytak – de vé­gül ebből sem lett megegyezés. A kilá­tástalan helyzetet látva, 1999 októbe­rében indult a peres eljárás.

A hosszú per során a magyar államot képviselő ügyvédek többféle jogcímen próbálták meg Martha Nierenberg igé­nyét megkérdőjelezni. Elsőként kétség­be vonták a Herzog-unoka magyar ál­lampolgárságát, majd azt állították, hogy a család 1944-ben „jogellenesen hagyta el az országot” (sic!), s ezért nem jogosult a képekre. Bizonyítani szerették volna azt is, hogy az itthon maradt családtagok egyes műtárgyakat kicsempésztek az országból. Emiatt a gyűjtemény egy részét lefoglalták, bün­tetőeljárás indult, amely vagyonelkob­zással zárult, így kerültek a műkincsek az említett múzeumokba. Az első fokú eljárás során egyértelműen kiderült, hogy egyik érv sem igaz, mind csak idő­húzásra alkalmas ürügy. (Pikáns közjá­téknak, vagy abszurd fejleménynek le­het tartani azt, hogy a bizonyítási eljá­rás során az egyik festményről kiderült: az ÁVH „ajándékaként” került a Szépművészeti Múzeum falára…)

Ezt követően azzal érveltek, hogy a festményeket a magyar állam mint gaz­dátlan tulajdont vette letétbe. Később azt állították, hogy az államosítás ezekre is ki­terjedt, majd mikor erről is kiderült, hogy nem igaz, azzal érveltek, hogy a kilencve­nes évek – azóta lezárt – kárpótlási folya­matában az ilyen hagyatékok is benne foglaltattak. Márpedig, ha a Herzog-örökös nem igényelt kárpótlást, az igény már elévült. Mivel Martha Nierenberg ügyvédei szakértő muzeológusok segítségével be­bizonyították, hogy a 12 kép sosem ke­rült állami tulajdonba – s ezért nem is ke­rülhetett a kárpótlási törvény hatálya alá – az elbirtoklás lehetőségét próbálták bebi­zonyítani. Sikertelenül.

Végül az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi szerződést vették elő, azt ál­lítván, hogy ennek keretében Martha Nierenberg és családja már megkapta a képek és más vagyontárgyak után járó kártérítést.

Hosszú bizonyítási eljárás után, az el­sőfokú bíróság 2000. október 20-án úgy döntött, hogy 12 Herzog-képből 10-et Martha Nierenberg visszakap. (Egy festményt, Munkácsy Mihály alkotását már ezt megelőzően visszaadták. A festményt Martha Nierenberg letétként a Magyar Nemzeti Galériában hagyta, de ezt érdekes módon azóta sem állí­tották ki. A festményt kereső tévéstá­boknak a Galériában azt mondták, nem képvisel értéket…)

A magyar államnak csupán egyetlen alkotást ítélt meg a bíróság: John Opie: Női képmás című festményét. Az ítélet szerint ugyanis ezt a képet az ál­lam jóhiszeműen vette birtokba.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a magyar államot képviselő két múzeum fellebbezett. A Legfelsőbb Bíróság (LB) többszöri halasztás után 2002. július 5-én az Igazságügyi Minisztérium nemzet­közi Jogi Főosztályához fordult.

A Legfelsőbb Bíróság az Egyesült Ál­lamok és a Magyar Köztársaság által 1973-ban kötött nemzetközi megáll­apodás szövegének közlését, valamint annak megállapítását kérte az igazság­ügyi tárcától, hogy az egyezmény kizárja-e a párizsi békeszerződés alkalmaz­hatóságát. Az alperesek álláspontja szerint ugyanis az 1973-as magyar­-amerikai vagyonjogi megállapodás már rendezte a Herzog-perben szereplő tu­lajdoni igényeket. (Az alperes múzeumok ugyanis korábban azzal is érveltek, hogy jóhiszeműen jutottak a ké­pekhez.)

Felperes ezzel szemben azzal érvelt, hogy a magyar állam nem mentesülhet a párizsi békeszerződésben foglalt kö­telezettségektől. A felperes jogelődje – vagyis Martha Nierenberg édesanyja Weiss Erzsébet – pedig csak töredékét kapta a műtárgyak értékének.

A 2002. november 21-i tárgyalási na­pon az Igazságügyi Minisztérium (IM) helyett a Külügyminisztérium (KM) ál­lásfoglalását olvasták fel a tárgyaláson, mert az IM egy 1982-es törvényerejű rendeletre hivatkozva oda továbbította az LB kérését. A felpe­res ügyvédje, nem vi­tatva a magyar állam által 7 év után most „megtalált” új bizonyí­ték perbeli felhasználá­sát, azt kérte a bíróság­tól, hogy ne vegye fi­gyelembe a KM állás- foglalását, hiszen a ma­gyar állam mint alperes érintett a perben, és az LB ennek egyik szervé­től kért állásfoglalást.

Ez pedig ellenkezik az alkotmánnyal és nem­zetközi normákkal is.

Martha Nierenberg ügyvédje az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) nem­zetközi jogi szakértőjét kérte fel állásfog­lalásra. Dr. Kende Tamás szerint a ma­gyar-amerikai vagyonjogi szerződés nem zárja ki a magyar hatóságok joghatósá­gát és kereshetőségét, és az nem szün­teti meg a Párizsi Békeszerződésben fog­laltakat sem. Megállapította továbbá, hogy az 1973-as egyezmény tárgyi hatá­lya nem terjed ki a perbeli képekre, to­vábbá Martha Nierenberg felperes nem tartozik az egyezmény által megszabott alanyok körébe. Az említett 1973-ban kötött szerződés szerint ugyanakkor, akik nem az általuk igényelt kártérítést kapták, azok nem vesztették el a tulaj­don természetbeni visszakérésének jo­gát sem. Mivel Martha Nierenberg és csa­ládja csupán az általuk igényelt összeg harmadához jutottak, rájuk is érvényes a fenti kitétel – hangzott el a tárgyaláson.

A nagy érdeklődéssel várt november végi LB ítélethozatal felemás ered­ménnyel zárult. A bíróság ugyan elis­merte a párizsi békeszerződés érvé­nyességét, és azt is, hogy ez ügyben a magyar bíróságnak kell eljárnia, két, az első fokú bíróság által már egyszer ren­dezett részlet miatt azonban, eljárásjo­gi hibára hivatkozva, az első fokra utal­ta vissza az ügyet.

Újra első fokon

Az LB szerint nem egyértelmű az, hogy Martha Nierenberg a képek egye­düli örököse és az is kiderítésre vár, hogy a magyar állam 1973-1983 között nem vált-e a képek tulajdonosává. Az LB egyéves (!) tárgyalás során ugyanis könnyedén bizonyosságot szerezhetett volna az örökös vagy örökösök szem­élyéről, és eldönthette volna azt is, hogy állami tulajdonba kerültek-e a ké­pek. Nem így tett, inkább „visszadobta a labdát” az elsőfokú bíróságnak. Eddig a tények.

A három év alatt bírósági tárgyalások­ról, de főleg az ez idő alatt – és előtt – folyt kutatómunkáról, valamint a színfa­lak mögötti egyezkedésekről akár több kötetes regényt lehetne írni. Roppant izgalmas volt végig követni a Herzog-család exodusát, a páratlan gyűjtemény szomorú sorsát, meghallgatni a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben ke­letkezett jegyzőkönyveket, követni a festmények évtizedes hányattatásait.

A többéves bírósági hercehurca azonban nem elsősorban a másfélmilliárd forintra értékelt képek tulajdonjo­gáról szólt – és szól ma is. (Már csak azért sem, mert Martha Nierenberg már a per elején kijelentette, hogy számára az erkölcsi elégtétel és nem a va­gyon visszaszerzése a fontos…) Sokkal inkább az egyén kiszolgáltatottságáról, a mindenkori állam és erőszakszerve­zeteinek korlátlan és évtizedeken átí­velő hatalmáról. A II. világháború alat­ti és azt követő káoszról. Emberi sor­sokról, széthullott családokról. És a zsidóságról…

Mert ez is megkerülhetetlen. A Herzog-család tagjai ugyanis éppen úgy a nácizmus üldözöttjei voltak, mint több- százezren az egykori Magyarországról. A különbség csupán annyi, hogy kivált­ságos helyzetük, rendkívüli gazdagsá­guk, és helyzetfelismerésük a menekü­lés lehetőségét nyújtotta. S bár a párat­lan vagyon – benne a műkincs-gyűjte­ménnyel elveszett, legalább életük megmaradt. (Martha asszony egyéb­ként az Egyesült Államokban is tekintélyes vagyonra tett szert. Férjével Ted Nierenberggel együtt egy Dansk De­sign nevű, főleg konyhafelszerelési cik­keket gyártó kereskedőláncot hozott létre, amely ma is vezető márkának számít. A cég eladása óta egy, New York közeli villában élnek.

Kettős mérce?

A zsidóságukat sohasem tagadó Herzogok öröksége nemzetközi figyelem közép­pontjába állította a pert. Szinte minden vi­láglap – köztük elsősorban az amerikai The New York Times és a The Washington Post – terjedelmes cikkben foglalkozott az üggyel. Arra voltak kíváncsiak, hogy a ma­gyar műkincsek visszaszerzéséért évek óta harcoló kormány vajon elégtételt szolgáltat-e a zsidó származású örökösöknek. Elismeri-e elődei felelősségét a műkin­cseit elorozásáért, s ha az elrabolt műkin­cseket nem is, de legalább egy részüket visszaszolgáltatja. Ez a cél vezérelte Zsidó Világkongresszus restitúcióval foglalkozó szervezetének, a Commission for Art Recovery ténykedését is, amely mindvégig támogatta és segítette a Herzog-ügyvédek munkáját. Mindhiába. A most ismét első fokra visszautalt per a magyar kormányok felelőtlenségét és érzéketlenségét bizo­nyítja. Sőt, azt is, hogy a kormányzatot nem igazán érdekli ez ügyben a külföld véleménye és megítélése sem. A magyar­hoz hasonló eljárásokban Franciaország­tól a Cseh Köztársaságig – sőt az antisze­mitizmustól egyáltalán nem mentes Auszt­riában is – született az örökösök számára kedvező ítélet, vagyis visszaadták a zsidó családoktól elrablott műkincseket. Még az sem „serkentette” taktikaváltásra a ma­gyar illetékeseket, hogy közel 8 ezer mű­kincset a magyar állam követel vissza az egykori Szovjetuniótól. Az orosz tárgyaló­felek, többek közt éppen a Herzog-per miatt utasíthatják vissza a magyar igényeket, mondván: aki saját országában nem alkal­mazza a restitúciós jogot, mástól miért ké­ri azt számon. Információink szerint azt is felvetették, hogy nem látnak garanciát ar­ra, hogy ha egy magyar magánszemélynek visszaadják elrabolt műkincseit az, az örö­kösök helyett nem köt ki végül egy állami múzeumban…

Ma még nem tudni, hogy mikor foly­tatódik a Herzog-per, az pedig még en­nél is bizonytalanabb, hogy mikor lesz benne végre jogerős ítélet. Egy azon­ban biztos: a magyar állam itthon és külföldön is sokkalta többet vesztett már presztízsben eddig is a perérték­ben szereplő másfélmilliárd forintnál, s ezen már az sem segít, ha néhány év múlva netán az örökösnek ítélik a 11 festmény tulajdonjogát.

Szakonyi Péter

A Szépművészeti Múzeumban levő vitatott tulajdonú képek:

Anthonis van Dyck: Lotaringiai Margit hercegnő képmása

Lucas Cranach: Az angyal híradása a pásztorokhoz költözött

Joachimnak Barthel Bruyn: Petrus von Clapis jogtudós arcképe

Alonso Cano: Don Balthasar Carlos infáns arcképe

Gustave Courbet: A neuchateli tó és a nyoni kastély téli látképe

El Greco: Szent család

Fiorentino: Mária gyermekével

John Opie: Női képmás

A Magyar Nemzeti Galériában őrzött képek:

Brocky Károly: Alvó bacchánsnő

Munkácsy Mihály: Műteremben című vázlata

■ Munkácsy Mihály: A délutáni látogatás

Néhány nappal a Herzog-per tárgyalása előtt harminc festmény sorsáról döntött a Fővárosi Bíróság. Dános Géza 1948-ban letéti szerződést Kötött a Szépművésze­ti Múzeummal és ennek értelmében 31 képet – köztük Szinyei Merse Pál, Szé­kely Bertalan és Rippl Rónai József alkotásait – letétbe helyezte. Az USA-ba tá­vozott Dánosék 1954 óta próbálták visszaszerezni jogos tulajdonukat – hiába. A házaspár unokája egészen 2000-ig tárgyalt a magyar kormánnyal, de az 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi megállapodásra hivatkozva nem adták vissza a fest­ményeket. Az első fokon zajlott perben harminc képet a családnak ítélt a bíróság.

A tárgyalással szinte egy időben négy Munkácsy-festmény viszont visszakerült az egykori tulajdonos leszármazottaihoz. Az Auschwitzban elpusztított Vida Jenő utódjainak maga a kulturális miniszter, Görgey Gábor adta vissza a képeket. A műgyűjtő Vida 1944-ben egy kiállításra adta kölcsön képeit a Szépművészeti Mú­zeumnak, majd a németek bevonulása után a múzeum őrzésére bízta a festmé­nyeket. Az állam itt is az elbirtoklás, az államosítás és az állampolgárság kérdésé­vel próbálta meg megkérdőjelezni a Vida képek tulajdonjogát, sőt azzal is érvel­tek, hogy a Vida gyerekek jogellenesen hagyták el az országot. Az egyik örökös azonban megtartotta az akkori útlevelét. (Ugyanezen érvelés felvetődött a Herzog-perben is, de a Weiss Manfréd-Hatvany-Herzog-család viszonylag könnyen be­bizonyítható módon az „aranyvonattal”, és érvényes úti okmányokkal menekült el Magyarországról…) A Vida család egyébként eredetileg több mint 20 festményt kért vissza, s várhatóan a jövő év elején indítanak pert a most ki nem adottakért.

A legsimább ügy kétségtelenül a nem zsidó Andrássy-örökség esetében volt. A grófi család festményei közül négyet 1973-ban az akkori Szovjetunió visszaadott Magyarországnak, majd ezek a Magyar Nemzeti Galériába és a Szépművészeti Mú­zeumba kerültek. Az 1999-ban kötött megállapodás szerint a család, a négy Andrássy-lány számos leszármazója négy képet kapott vissza. Közülük kettőt – Franz von Lenbach Andrássy Gyulánéról készült portréját és Munkácsy Mihály: Itató­nál című képét – az állam megvásárolta. A másik két festményt – John Opie Férfíarckép és Munkácsy: Krisztus Pilátus előtt című munkája – elárverezték.

Címkék:2003-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Síp utcai csaták – Bzsh-és Mazsihisz-közgyűlés

Síp utcai csaták Bzsh- és Mazsihisz-közgyűlés Erős felütéssel kezdődött a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH), november 21-én megtartott közgyűlése. Olti Ferenc...

Zoltainak mennie kell! – Részletek Olti Ferenc, a Bzsh elöljárójának, a Mazsihisz alelnökének felszólalásából

Zoltainak mennie kell! Részletek Olti Ferenc, a Bzsh elöljárójának, a Mazsihisz alelnökének felszólalásából „A magyarországi zsidó életnek a rendszerváltás után...

Close