Szombat előfizetés 2017

Haszid dal

Írta: Henry Kreisel - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Henry Kreisel

Jól megtermett, szakállas férfi állt az el­ső osztályt a turista osztálytól elválasz­tó átjáróban. Gondosan szemügyre vet­te a repülőgép belsejét, mintha azt sze­retné látni, kik vannak rajta, és hány ülőhely szabad még. Arnold Weiss, aki hátul az ablaknál ült, megérezte, hogy a férfi tekintete őrá szegeződik. Egy pil­lanatig mintha valósággal megbabonáz­ták volna. A sötét szempár szinte fog­ságba ejtette, azután átsiklott rajta.

Az idegen férfi, akár valami furcsa kí­sértet, lassan lépett be az utastérbe. Döbbenetes, gondolta Arnold Weiss. Egy haszid a repülőgépen, amint éppen Montrealból New Yorkba repül. Miért furcsa? És ha egy fekete ruhás, fátylat viselő apáca vagy egy hosszú reverendás pap haladna végig az átjáró folyo­són, vajon meglepődne-e? Akkor most miért? A hosszú, fekete kaftán a férfi minden lépésénél lágyan suhogott.

Mögötte most más fekete kaftános, fekete kalapos emberek jelentek meg, és mentek előre. Arnold Weiss megszá­molta őket. Egy, kettő… öt… tíz. Az el­ső, a legmagasabb, megállt, megnézte a beszállókártyáján az ülésszámot, egy vagy két lépést tett, aztán leült Arnold Weiss mellé. A többiek követték és el­foglalták helyeiket. Arnold Weiss körül most csupa haszid ült. Teljesen körül­vesznek, gondolta Arnold Weiss, majd hátradőlt az ülésén és elmosolyodott.

A mellette ülő haszid levette széles karimájú, kerek, fekete kalapját. Alatta kis fekete sapkát, kipát viselt. Megigazí­totta, azután a kaftánjába mélyesztette a kezét, elővett egy kis, szamárfüles héber könyvet, és olvasni kezdett. Egyik lábát kinyújtotta oldalt a folyosóra, és Arnold Weiss meglátta, hogy magas szárú feke­te cipőt visel. A haszidok Arnold Weiss körül mind beszélgettek, néhányan jid­disül, mások angolul. A mellette ülő ha­szid azonban csak olvasott, s így nem szólt egy szót sem. Időnként mozgott az ajka, mintha imádkoznék. Hatalmas ter­metével alig fért el az ülésen.

Egy stewardess halkan, mosolyogva lépdelt végig az átjáró folyosón, miköz­ben megnézte, becsatolták-e a bizton­ sági öveket az utasok. Most megállt, és kedves, szelíd hangon így szólt: – Ké­rem, szíveskedjék becsatolni a bizton­sági övét!

Arnold Weiss ösztönösen az övhöz nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy már jóval előbb becsatolta. A stewardess halk utasítása a mellette ülő haszidnak szólt, aki az ölébe tette a könyvét, és vesződni kezdett az öv két végével. Ki kellett az övét engednie teljes hosszá­ra, és még akkor is alig tudta becsatol­ni. Lehetetlen, gondolta Arnold Weiss, hogy az öv akkor is meg tudjon tartani egy ekkora, fatörzsnyi testet, ha a szük­ség valóban próbára tenné az öv erejét. A repülőgép gurulni kezdett a kifutó­ pálya felé. Arnold Weiss érezte, hogy a mellette ülő utas feszültté válik, és ez az idegesség rá is átragadt. Zúgtak a motorok, a gép felgyorsult a földön. A haszid megragadta a könyvét, de a te­kintete félresiklott az ablakon túlra, mi­közben felsőteste kissé himbálózott előre-hátra, s az ajka mozgott.

Most már teljesen fönt voltak a ma­gasban. A férfi teste elernyedt. Arcáról eltűnt a feszültség. Arnold Weissre né­zett, és elmosolyodott. Arnold Weiss visszamosolygott rá. Aztán kinézett az ablakon, és látta, hogy mértani alakza­tokba rendeződik a táj, s a Szent Lőrinc folyó kelet felé kanyarogva átvágja a négyszögeket.

Egy Farbrengenre megy? – hallotta meg a saját hangját Arnold Weiss, mi­közben elfordította a fejét, s az ablak felé fordult. A szavak szinte akaratlanul formálódtak meg, mintha valaki más kezdett volna beszélni.

A haszid fölpillantott a könyvéből. Félig döbbenten, félig zavartan fölkiál­tott: – Honnét ismeri ezt a szót?

Arnold Weiss feléje fordult. – Milyen szót? – kérdezett vissza.

Azt, hogy Farbrengen.

Farbrengen. Farbrengen. – Arnold Weiss lágyan ismételgette a szót, mint­ha megpróbálná annak különös hang­zását fölmérni. – Nem tudom. Nem tu­dom, hogyan jutott eszembe.

Ilyen szót. Ilyen szokatlan szót. És nem tudja, hogyan idézte föl! – A ha­szid hangjából enyhe gúny érződött. – Tudja egyáltalán, mit jelent ez a szó, hogy Farbrengen?

Arnold Weiss töprengett. – Nem je­lenbe – kérdezte végül bizonytalanul – egyfajta összejövetelt, ahol haszidok gyűlnek össze, hogy egyenek-igyanak, beszélgessenek és meghallgassanak valamit? És hogy énekeljenek?

De kitől hallotta ezt a szót?

Nem tudom már. Nem tudok rá visszaemlékezni. Nem hallottam ezt a szót Isten tudja, mióta. Harminc vagy harmincöt éve.

Hát így. Szóval hallotta már ezt a szót. Nagyon régen. De hallotta. És hol hallotta?

Nem tudom pontosan – felelte Ar­nold Weiss. – De egész biztosan a nagy­apám házában.

Kanadában?

Nem, nem. Lengyelországban. A nagyapám házában. Gyerekkoromban.

Lengyelországból való?

A nagyapám Lengyelországban élt.

De anyám és apám már Angliában. Apám rögtön az első világháború után kiment Angliába, azután visszatért Len­gyelországba, hogy elvegye anyámat feleségül, és azután Kivitte Angliába. Én már ott születtem. De akkoriban időnként visszajártunk Lengyelországba, hogy meglátogassuk a nagyszüleimet. És a nagyapám házában hallottam egy Farbrengenről.

No lám. És a nagyapja? Haszid volt?

Arnold Weiss Kissé eltűnődött. – Nem tudom – felelte kisvártatva. – Tényleg nem tudom. Akkor nem tudtam róla. Nyaranként mentünk oda, Kétszer vagy háromszor, mielőtt meghalt. 1932-ben vagy 1933-ban. Ekkor halt meg.

Így hát megúszta – állapította meg a haszid.

Megúszta? Mit?

A sötét szempár Arnold Weissre pil­lantott. – Még kérdeznie kell – szólt döbbenten a haszid, enyhe szemrehá­nyással a hangjában. – Hogy mit úszott meg, azt kérdezi… A háborút. A hitlerájt. A vészkorszakot.

Arnold Weiss bólintott. – Igen – felel­te, s a hangja hirtelen rekedt lett, és ki­száradt a szája. – Igen. Megúszta. Ha er­re gondol.

A nagyapja biztosan haszid volt – tűnődött a másik. – Különben miért be­szélt volna egy Farbrengenről?

Igen, lehet – morfondírozott Arnold Weiss. – Bizonyára közel állt a haszid mozgalomhoz. – Egy pillanatig az emlékeibe merült. – Hosszú szakálla volt – folytatta csöndesen. – A térdén ültem valamikor régen, és simogattam a szakállát. Arra emlékszem. De azt hiszem, sohasem láttam, hogy Kaftánt viselt vol­na. nem hordta az – az egyenruhát. A haszid egyenruhát. – Elmosolyodott. De hiába várta, hogy a másik viszonozza a mosolyát, csalódnia kellett.

Ha egy Farbrengenről beszélt – ér­velt a haszid, mintha csak a Talmud egyik szakaszát magyarázná -, akkor már valamikor biztosan elment egy Farbrengenre, mielőtt ön meghallotta, hogy arról beszél. Vagy minden bi­zonnyal azt tervezte, hogy elmegy egy­szer… Hol élt a nagyapja? Milyen város­ban?

Stanislawowban.

Élt ott egy rebe, Stanislawowban?

Nem tudom.

Azt hiszem. Kellett, hogy legyen – vélekedett a haszid. – És akkor bizto­san elment egy ottani Farbrengenre. A nagyapja. Hogy együtt legyen a rebével.

Hogy hallja a rebe bölcsességét. Hogy merítsen a forrásból. Hogy énekeljen… Hogy hívták?

A nagyapámat?

Igen.

Mosesnek. Moses Drimmerneh.

És önt?

Arnold Weissnek.

Betartja-e a parancsolatokat?

Micsoda szemtelenség! Milyen jogon

Kérdezhet ilyet tőle ez az ember? Csak úgy egyszeriben. Arrogánsán rátelepszik, miközben egyfajta erkölcsi magasabbrendűséget igyekszik hirdetni. Ar­nold Weiss szorosan odahúzódott az ablakhoz. Nem kívánt vitába bocsátkozni. – Hogy hívják? – kérdezte, mi­közben figyelmen kívül hagyta az előb­bi kérdést.

Josef Shemtovnak – felelte a ha­szid. – Magyarországról jöttem. De a há­ború után. Túléltem… De Kérdeztem valamit. Betartja-e a parancsolatokat?

Miért fontos ez? – tudakolta Arnold Weiss. Kissé megemelte a hangját, bár megpróbált uralkodni magán és nyu­godtan beszélni.

Azt hiszem, ha valaki Moses Drimmer unokája, annak be kell tartania a parancsolatokat – jelentette ki Shemtov. Úgy beszélt, mintha ismerte volna Arnold Weiss nagyapját, s így joga len­ne őt kérdőre vonni és erkölcsi prédikációt tartani neki.

Ki mondja, hogy egy embernek azt kell tennie, amit az apja tett, arról nem is szólva, hogy egy unokának követnie kellene a nagyapját?

De hiszen ott ült a térdén, és simo­gatta a szakállát! így hát tisztelni kell az emlékét, és be kell tartania a parancso­latokat!

És mi legyen az apám emlékével? Lehet, hogy nem tartotta be a paran­csolatokat, mégis őt követem.

Shemtovot nem lehetett meggyőzni.

Annál rosszabb – jelentette Ki. – És annál inkább szükséges, hogy vissza­térjen a nagyapja hitéhez.

Arnold Weiss elnevette magát. Nem tudta a beszélgetőtársát Komolyan venni.

De Josef Shemtov makacsul folytat­ta: – Ne nevessen! Ne nevessen! Moses Drimmer nem felejtette el!

Mire jó mindez? – Kérdezte Arnold Weiss most már valóban bosszúsan. – Miért Kezdte el ezt az egészet?

Még hogy én? – Kiáltott föl Shem­tov. – Én Kezdtem? Mit Kezdtem el? Én szólítottam meg, vagy ön beszélt-e hoz­zám először? Én mondtam-e, hogy ho­vá megyek, vagy ön kérdezte-e meg tő­lem? Ki említette meg a Farbrengent? Én vagy ön? – Elhallgatott egy pillanat­ra, és a gondolataiba merült. Aztán na­gyon halkan így szólt: – De vajon ön volt-e valóban? Vagy talán Moses Drim­mer szólt-e az ön hangjából? Nem az apa. A nagyapa. – Diadalmas mosollyal szünetet tartott. A sötét szempár kihí­vóan nézett Arnold Weissre, aki zavaro­dottan, szinte megbabonázva keresgél­te a szavakat, de még mielőtt rájött vol­na, mit akar mondani, Shemtov így folytatta:

A ribojnoj sel olam – a világ Terem­tője – áldott legyen az Ő neve – nagyon rejtélyes módokon tudja Kifejezésre juttatni az akaratát. Honnét tudhat­nánk, hogy Moses Drimmer – áldott le­gyen az emléke -, aki valamikor régen egy szent rebe lábánál üldögélt, a szent szavakból áradó bölcsességét hallgat­ta, és egy Farbrengene n táncolt és éne­kelt, nincs-e itt velünk ezen a repülőgé­pen, és nem szól-e önön, az unokáján keresztül hozzánk?

Ön megőrült – kiáltott fel Arnold Weiss döbbenten.

Megőrültem? De hát ki beszélt ön­höz? Ki súgta meg azt a szót? Hogy Farbrengen. Mikor mondta ki ezt a szót azelőtt valaha is? Mikor jutott azelőtt eszébe? – Shemtov kérdései most kihí­vóan hangzottak. – Mikor? – kérdezte agresszívan.

Sok mindent ki lehet magyarázni egy kis szóból – válaszolta Arnold Weiss, és igyekezett nagyon közömbös­nek látszani, de hirtelen beleborzongott abba az érzésbe, hátha a nagyapja valóban ott van, azon a gépen, és ép­pen Montrealból New Yorkba repül. Ar­nold Weiss körülnézett, forgatta a fejét, hogy lássa a körülötte lévő haszidokat, akik valóban minden ülést elfoglaltak.

Nem mindennapi szó – folytatta Shemtov. – Hanem nagyon különös. És ön ismerte. Milyen régen mondta ki ezt a szót utoljára?

Arnold Weiss megköszörülte a torkát. – Amennyire tudom – felelte azután -, harminc, harmincöt éve nem ejtettem ki ezt a szót. Egyre inkább azt gondo­lom, hogy nem tudom, kimondtam-e ezt a szót valaha is. Hallottam, de nem hiszem, hogy valaha is kimondtam volna. De hát miért mondtam volna? Nem volt rá okom.

Pedig kimondta. Amikor megláttam önt, nem ismertem. Nem állt szándékomban megszólítani. Amikor kiejtette a szót, teljesen megdöbbentem. Még csak arra sem gondoltam, hogy zsidó. Hiszen nem is látszik zsidónak.

Mert rövid a hajam és nincs pofa­szakállam… pajeszom… és nem vise­lem az önök egyenruháját? – Arnold Weiss arra gondolt, hogy jól visszatromfolt Shemtovnak. A hangjából érződő parányi gúny jelezte, hogy mindez meg­elégedéssel tölti el.

Shemtov megrázta a fejét. Fölnyúlt és megérintette a kipát a feje búbján. – A lélek csupasz – mondta. – De mind­addig, amíg itt élünk, a testet be kell ta­karnunk. És az öltözékünknek is ki kell fejeznie valamit. Az ember gyarló. Em­lékeztetnie kell magát arra, hogy ki és mi valójában, néha ez nehéz teher. Mi­lyen könnyű lenne beleolvadni a tö­megbe, és olyanná válni, mint a többi­ek. Senki sem látná. Senki sem venné észre. De nem! Nem és nem! Nem tehetjük. Meg kell mutatnunk a hitünket.

A hitnek sokféle változata van – ve­tette köze Arnold Weiss.

Ön hűséges a hitéhez?

A magam módján.

Amikor megházasodott, a hiten kí­vül nősült? Egy sikszét vett el felesé­gül?

Arnold Weiss érezte, hogy az arcába tolul a vér. – Mi – mi ez? – hebegte. – Milyen jogon mer tőlem ilyeneket kér­dezni? Talán ön a lelkiismeretem? Ki bízta meg?

Josef Shemtov pillanatnyi habozás nélkül válaszolt. – Moses Drimmer bí­zott meg. A nagyapa. Én vagyok itt he­lyette.

Holnap – mondta Arnold Weiss – ta­lálkozni fogok a feleségemmel New Yorkban. Vancouverből jön. Távol vol­tam egy hétig – Montrealban. Ön azt mondhatná… – hagyta abba és elmoso­lyodott -, hogy egyfajta Farbrengenen voltam. Egy konferencián vettem részt, amely James Joyce munkásságával foglalkozott… Hallott már róla?

Shemtov közömbösen vállat vont, és kitartóan folytatta: – De kérdeztem va­lamit.

ír származású író volt – magyaráz­ta Arnold Weiss. – Katolikusnak szüle­tett, de az egyik legnagyobb hőse, aki­nek az alakját megalkotta, zsidó. Leopold Bloom. Ezen a konferencián elő­adást tartottam Leopold Bloom zsidó­ságáról.

És az ön felesége? – hajtogatta ma­kacsul Josef Shemtov.

Ő is zsidó – felelte Arnold Weiss.

Gott sei Dank – sóhajtott föl Josef Shemtov megkönnyebbülten.

Az utastér elején a stewardess már elkezdte felszolgálni a szendvicseket. Mosolyogva lépegetett végig a folyo­són, és nyújtogatta ide-oda a tálcákat. A haszidok nem fogadták el. Josef Shemtov Arnold Weissre nézett, hogy meglássa, mit tesz majd. Egy pillanatig úgy látszott, mintha ő is visszautasíta­ná, de azután hirtelen mozdulattal elfo­gadta a neki nyújtott tálcát, amelyen két – egy sajtos és egy sonkás – szend­vics és egy szelet csokoládétorta volt.

Arnold Weiss megérezte Josef Shem­tov helytelenítő pillantását, de nem tudta rávenni magát, hogy farkassze­met nézzen vele. Lassan, megfontoltan majszolni kezdte a sajtos szendvicset. Amikor végül oldalt pillantott, látta, hogy Shemtov már kinyitotta a könyvét, és olvas. Vagy imádkozik talán?

Aztán hirtelen becsukta a könyvet, de még mindig a kezében tartotta, nagyon halkan beszélni kezdett. – Nem voltam még tizenhárom éves, amikor a hitleri hordák lerohanták a várost, amelyben éltünk, néhány hónap múlva lett volna a barmicvo-m, és már tanultam, készül­tem rá. Balebatische, azaz tisztességes, hithű családból származom. Persze or­todoxok voltunk, de nem haszidok. Apám modem ember volt. Éltek haszi­dok a városban, de semmi közünk nem volt hozzájuk. Apám fanatikusnak tar­totta őket. A város gimnáziumába jár­tam, és délutánonként elmentem a hé­ber iskolába. Nem jártam a jesivába, ahová a haszid fiúk jártak, néhányukat ismertem, mert régebben találkoztam velük, és néha együtt játszottunk, de úgy gondolkodtam, mint az apám. nem tudtam elképzelni, hogy úgy öltözzem, ahogyan ők. – Halvány mosoly bujkált a szája szögletében. – Ahogyan most öl­tözködöm… De ha egyszer a tűz lángra lobbant, teljesen mindegy volt, hogyan öltözködünk. Reszketve féltünk és együtt rejtőztünk el. Amikor aztán visszajöttem, üres volt a ház. nem tud­tam, mi történt. Hideg kéz szorította össze a szívemet. Átszaladtam az egyik szomszéd házába. Az is üres volt. Aztán láttam az utcán egy koldust, és ő mond­ta el, hogy katonák jöttek, és mindenkit elhurcoltak. Így egyedül maradtam. El­bújtam. Koldulni kezdtem, nem akar­tam hagyni, hogy elfogjanak. Erdőkben aludtam. Sötét odúkban húztam meg magam.

Aztán egy gój család befogadott. En­ni adtak, és megengedték, hogy a há­zukban aludjak. Megszántak, rahmoneszban, jótéteményben részesítettek. Ezért áldom őket. így hát Isten óhaja volt, hogy megmeneküljek, és életben maradjak. De ennek meg kellett fizet­nem az árát. Meg kellett tagadnom ma­gam. A családomat. A vallásomat. Azzal a családdal jártam templomba. Misét hallgattam. Keresztet vetettem. Megál­dott a pap.

Shemtovnak ekkor verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, s a kaftánja ujjából előhúzott egy gyűrött zsebken­dőt, és letörölte a verítéket. Arnold Weiss abbahagyta az evést. A sonkás szendvics érintetlenül maradt a tálcán.

– így hát túléltem – folytatta Shem­tov. – Családom egyetlen tagjaként. Mi­ért? Mi oka lehetett a ribojnoj sel olam­nak – áldott legyen az Ő neve -, mi oka lehetett arra, hogy túléljem a vészt? És éppen így. Csak a szívem legmélyén tartottam meg a hitet, és azon imád­koztam, hogy az egy szép napon fénye­sen fölragyogjon. Mikor véget ért a há­ború, még nem voltam tizenhat éves. Elmenekültem abból a városból, attól a családtól. Nem tudtam, hová roha­nok. Végül egy táborba kerültem. Ki­fogtak egy hálóban, akár egy halat. Több száz, több ezer más emberrel együtt. Olyanok voltak, mint én, de mások is voltak, mint én. Most már szabadon gyakorolhattam a valláso­mat. Imádkozhattam a szent nyelven. Csakhogy most megkeseredett min­den. A ribojnoj sel olam elhagyott. Egész családomból egyedül engem mentett meg, és most elhagyott… A tá­borban, amikor odakerültem, műkö­dött már egy shul, ahol naponta há­romszor imádkoztak. Néhányan egész nap ott ültek és tanultak. Először bol­dog szívvel mentem oda. Azután, hogy olyan hosszú ideig megtagadtam, ki va­gyok, végre ismét a szent nyelven imádkozhattam az én Istenemhez. Csakhogy most a szívem lett magányos pusztaság. Nem tudtam énekelni. Nem éreztem örömet, amikor imádkoz­tam… – Ismét elővette a zsebkendőjét, és letörölte a homlokáról a verejtéket.

Miért kellett ennek így történnie? Büntetés lenne talán? Vagy próbatétel? Nem tudtam, nagyon elkeseredtem, és rettenetesen megharagudtam. A riboj­noj sel olam – áldott legyen az Ő neve eltaszított magától. Előbb megmen­tett, azután eltaszított. Miért? Hogyan történhetett meg ilyesmi? Felfoghatat­lan rejtélyt jelentett ez a számomra. Olyan rejtvény volt ez, amelyet nem tudtam megfejteni. Így hát – ha Ő elta­szított magától, én is eltaszítottam Őt. Tíz évig megvonta magát tőlem az iste­ni jelenlét, és tíz évig én is távol tartot­tam magam tőle. Tíz évig.

Nem szólt többet. Úgy látszott, mint­ha azt várná, hogy Arnold Weiss mond­jon valamit, de őt annyira megdöbben­tették Shemtov szavai, hogy néma ma­radt.

Shemtov folytatta. – Akkor ismét vá­ratlan szerencse ért. Mint amikor egy félrehajított holmit megtalálnak, és az ismét a helyére kerül. Más fiatalokkal együtt Kanadába küldtek, hogy ott új életet kezdjünk. Winnipegbe kerültem, ahol egy rendes zsidó családnál lak­tam. Úgy bántak velem, mint a saját fiukkal. Elhalmoztak a szeretetükkel. Csodálatos emberek voltak. Csakhogy miben hittek?

De elhalmozták szeretettel – ellen­kezett Arnold Weiss.

Igen – értett egyet Josef Shemtov -, szeretettel vettek körül. De ez nem volt elég. Még mindig elhagyatott pusztaság volt a lelkem. És ők nem tudták betöl­teni. A szívem mélyére sötétség borult. Iskolába küldtek. Tanultam. Könyvelő lettem. Később elhagytam Winnipeget, és Montrealba jöttem… Itt egy nap, egy téli péntek estén megláttam egy haszidot. Azelőtt sohasem láttam Kanadá­ban haszidokat. Az előtt a pillanat előtt sem Winnipegben, sem Montrealban. Az ellenkező irányba ment, mint én. És akkor hirtelen valami azt súgta – paran­csolta! -, hogy forduljak meg, és köves­sem. A shuljába igyekezett, és elmen­tem vele. És akkor ott, azon az estén, amikor a haszidok a szombat-Menyasszonyt köszöntötték, olyan kitörő öröm áradt szét, amelyről addig el sem tudtam hinni, hogy létezik. Nem tudtam elhinni, hogy igaz. Isten a múltban min­den okot elvett az énekléstől, és ők mégis énekeltek… Azután hirtelen, mint valami folyam, elárasztott az ér­zés, hogy belém költözik az isteni je­lenlét. Fölzokogtam. Énekeltem. Én is énekeltem. Nem volt okom rá, hogy énekeljek, és mégis énekeltem.

Egy férfihang először angolul, majd franciául bejelentette, hogy a gép ha­marosan leszáll New Yorkban, és egy­ben felszólította az utasokat, hogy csa­tolják be a biztonsági öveiket.

Josef Shemtov elhallgatott. A bizton­sági övével vesződött, becsatolta, és ki­nyitotta a könyvét. Arnold Weiss szere­tett volna még pár dolgot megkérdezni tőle, de Shemtov viselkedése minden további beszélgetéstől elvette a ked­vét.

A gép simán és zajtalanul ért földet. Shemtov fölpillantott a könyvéből. – Boruk ha-Sem, áldott az Örökkévaló – mormolta.

A repülőgép megállt. Az emberek el­indultak a kijárat felé. Josef Shemtov föltette széles karimájú fekete kalapját. Lassan haladtak előre a repülőgép ele­jéhez, Josef Shemtov éppen Arnold Weiss előtt ment. Amikor már majd­nem kiléptek a gépből, Shemtov meg­fordult, és kezet nyújtott. Arnold Weiss megrázta a kezét.

Seit gesund – mondta búcsúzóul Shemtov. – Emlékezzen a nagyapjára, aki tudta, hogy a nyelv a szív művésze, ám a dallam a léleké. – lassan bólin­tott. – Énekelt. A nagyapja. Ó, hát per­sze! Ő is énekelt!

E. Gábor Éva fordítása

MIRROR OF A PEOFLE CANADIAN JEWISH EXPERIENCE

Jewish Educational Publishers of Canada

HENRY KREISEL (1922) Bécsben született, 1940-ben elmenekült a nácik elől. Az angol kormány „el­lenséges idegennek” tartotta, ezért Kanadában internálótáborba ke­rült. Amikor néhány írását kicsem­pészték, kiderültek valódi körülmé­nyei, s hamarosan kiszabadult. Két legismertebb regénye: The Rich Man (A gazdag ember, 1948) és a The Betrayal (Az árulás, 1964). A The Almost Meeting and Other Stories (A csaknem találkozás és más történetek) elbeszélés-gyűjtemény, amely huszonöt év írásait tartal­mazza, köztük a Chassidic Songot (Haszid dal) is. Henry Kreisel jelen­leg a University of Alberta (Calgary) Komparatív Irodalom és Dráma Tanszékének professzora.

Címkék:2003-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Erec Izrael – Made in Hungary

Haraszti Miklós Erec Izrael - Made in Hungary* Ezen a kiállításon itt áll előttünk Izrael, az állam, a nemzet, és...

Egy igaz filmről

Heller Ágnes Egy igaz filmrőlJancsó Miklós-Hernádi Gyula-Grunwalsky Ferenc: Kelj fel komám, ne aludjál! Komédia ez a film a javából, magyar...

Close