Szombat előfizetés 2017

Helyettük – Konrád György: Elutazás és hazatérés

Írta: Vári György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Helyettük

(Konrád György: Elutazás és hazaté­rés, Noran Könyvkiadó 2001, 161 ol­dal, 1490 forint)

Mnemnoszüné nem alszik, sose pislog,

minden tekintet számontartatik.

(Tóth Krisztina)

Konrád György legutóbbi regényé­nek címe azt sejteti, hogy az elutazás és a hazatérés nem csak szó szerinti érte­lemben történik majd meg ezeken a la­pokon.* Szó szerinti értelemben egy berettyóújfalusi testvérpár, Konrád Gyurika és nővére 1944-es életmentő pesti uta­zását jelenti, majd a hazatérést Berettyó­újfalura. Hiszen az út metaforája egyike a legrégibbeknek kultúránkban, tudjuk, hogy az út, amelyet a regényhősök meg­tesznek, mindig belső út is. Itt például, mint egy rendes nevelődési regényben, a felnövekedésé. „Örültem, hogy jön a vonat. A vagonfolyosó ablakából vissza­nézve már csak a gőzmalmot és a refor­mátus templom tornyát láttam, aztán semmit sem. Valami befejeződött. Ma úgy mondanám, hogy a gyerekkor. (57) Annyiban nem rendes ez a nevelődési regény, amennyiben a nevelődés szembesülés a halállal, ráadásul nem a sors­szerű, hanem az esetleges halállal. „Tar­tós adomány tizenegy éves korban meg­ismerni azt…, hogy bármikor megölhet­nek.” (78) A „hazatérés” toposza leg­alább ennyire régi, azonban mivel az utazás korántsem tipikus, a hazatérés már nem tűnik problémamentesnek. Sem szó szerinti, sem metaforikus érte­lemben. Az első hazatérés alkalmával ki­derül, hogy az út nagyobb volt, mint sej­teni lehetett, nemcsak Berettyóújfaluból Pestre, még csak nem is egyszerűen a gyerekkorból a felnőttkorba vezetett, ha­nem egy összeomló világot hagyott hát­ra, ahová nincsen visszatérés. A régi ház lakhatatlan. „Az egész házban a padlás­tól a pincéig mindenütt csak a szemét és a mocsok, a padlón széttaposott köny­vek, fényképek… Kezdtük felfogni, hogy ami volt, az már nem lesz soha.” A ház, a haza lakhatatlanná vált, nem lehetett többé hova hazatérni. Ezért nem tudott Konrád Gyurka dolgozatot írni arról, mi­ért szereti a hazáját. Ha nincs meg az otthon, ha nincs hely, ahonnan elindul­tam és ahova visszatérhetek, ha törté­netemnek nincs kezdete, akkor immár „én” sincs. A múltat szakadék választja el a jövőtől, és múltam olyanná válik, mintha tükörben nézném. Más dimen­zióban van, soha nem férhetek már hoz­zá. így, ilyen idegenként köszönti a la­kásban megmaradt egyetlen tárgy, a há­romajtós rokokó szekrény tükrében ön­magát Konrád Gyurka, harmadik sze­mélyként. „Néztem az épen maradt tü­körben csodálkozó arcomat, álltam a megalázott halmazban, a honvágy csúf­ságában, és biccentettem annak a kis fi­gurának, aki lám, így hazatalált.” (133) A múlt megmaradt rekvizitumai, nyomai csak önmagunktól való elválasztottsá­gunkat mutatják, a betemethetetlen sza­kadékról tanúskodnak. Mindez a szem­lélődés folyamán tudatosodik, hiszen a mondat elején még sajátjaként gondol az elbeszélő tükörképére (arcom), de lelkiállapotáról (csodálkozás) már csak a tükörből értesül, a tükörben látott arcon veszi észre, végül, az én és tükörképe el­válnak, a tükörkép lesz az, aki hazatért, akiről idáig olvastunk. A hazatérés illú­zió, tükörkép pusztán. A hidat, ami a gyerekkorból a felnőttkorba vezetett, fel­égette a tűz, amelyben elhamvadt Be­rettyóújfalu zsidó lakossága. A hazatérés nem lehetett sikeres.

„Semmi sem volt igazi, itt voltunk Be­rettyóújfalun, itt voltunk Berettyóújfalu­ban, és mégsem voltunk otthon.” (133) A múltat nem sikerül birtokba venni, ezért kell újra és újra megkísérelni az át­kelést a tükrön, ezért tér vissza folyton-folyvást később a regény elbeszélője. Mert a múlt végérvényesen elégett ugyan, de éppen ezért lezárhatatlanná vált. Kizökkent az idő. És tudjuk, míg a kizökkent időt helyre nem tolják, addig a kísértetek nem nyughatnak. Ezért, hogy noha minden véget ért, noha sem­mi sem ugyanaz, az emlékképek válto­zatlanok, állandóak és közeliek. „Még nem tudtam, csak éreztem, hogy nem lesz semmi se. De ha behunytam a sze­mem, régi mozgásokat ismételtem…” – írja az elbeszélő arról az időről, amikor elindultak haza. Később is ezt teszi, mi­után megismerte az igazságot. Képtelen elszakadni a gyerekkortól:

„Legelső emlékeimtől fogva ugyanan­nak érzem magamat, és nem másnak, nem gyerekesebbnek azt a lényt, aki öté­ves korában kerékpáron elmerészkedik a Berettyó-hídig, és belenéz a folyóba…” (6-7) Később: „Máig hallom a cselédlá­nyok énekét, beszédét.” Ez a fordulat – máig hallom – arra utal, hogy a beszélő számára érzéki tapasztalatként van jelen a múlt, olyan erővel, mintha még megta­pasztalható, hallható lenne. Jelenként. És valóban jelen van a múlt, nem zárul­hat le. A szellemek szólnak hozzánk. A kis Konrád számára ez akkor válik nyil­vánvalóvá, amikor hazatértükkor rájön­nek, hogy rajtuk kívül egyetlen berettyóújfalusi zsidó gyerek sem maradt élet­ben. Egyszer az egyik férfi, akinek meggyilkolták a gyerekeit, azt kérdezi az elbeszélőtől. „Tudod, hogy a többiek he­lyett élsz?” (124) Az elbeszélő ekkor hír­mondóvá, tanúvá válik. Az ő hazatérésé­nek egyetlen lehetősége ez a regény. Az, hogy elmondja a halottak történetét.

Amikor elindulnak Budapestre, a Kon­rád gyerekek elköszönnek ismerőseik­től: Jött a velem egyidős unokahúgom, Vera is. Fogsz írni? Hova?” Erre a naiv kérdésre keresi az olvasó is végig a vá­laszt, egész addig, míg – elég hamar – ki nem derül, hogy Verát 11 évesen Auschwitzban elgázosították és elégették. De a kérdés megmarad. Ma Auschwitzba nem, akkor hová lehet írni. Fogsz írni? – kérdezi Vera Gyurkát, és a kérdés után több mint fél évszázaddal megszületik a válasz. Fog, ha nem is Verának, de róla és érte. A berettyóújfalusi zsidó temető­ben sétálgató író még megtalálja egyik kései hazatérése alkalmával nagyszülei sírhelyét. „Még áll mindkettejük ember­magasságú, fekete gránit sírköve, a be­rettyóújfalui, elhagyatott, rommal benőtt zsidó temetőben, ahová évtizedek óta nem temetkezett senki. Az egész zsidó közösség, mintegy ezer ember eltűnt a faluból, amely azóta kisváros lett… A második világháború végén a temető körül is heves harcok zajlottak, de eze­ket a gránitoszlopokat a golyók meg sem karcolták, és ha le nem döntik őket, ott fognak még állni sokáig.” (17) Ettől a pillanattól, e mondat leírásától kezdve valóban nem. A zsidótemető és a teljes újfalusi zsidó hitközség immár mítosszá lett, átmentődött ebbe a könyvbe, most már fizikai meglététől függetlenül semmilyen veszély nem fe­nyegeti. A szerencsés véletlenből, hogy nem érték a sírokat a golyók, mítosz lesz akkor, mikor leíratik, szükségszerűség, és valóban, többé az újfalusi zsidók em­lékének nem árthat a golyó. Ez abból is látszik, hogy most, miután az író megtet­te unokatestvérei és nagybátyjai szelle­méért azt, amit megtehetett, a „valóság” többé nem őrzi, nem kell, hogy őrizze a zsidó közösség és az elbeszélő gyerekkorának emlékét. „Betemették a Kálló­patakot, eltűnt a kert, ahol a meggyfák között futballoztunk, el a diófa is az ab­lakom alól, sőt az ablakom is eltűnt, mert befalazták és a zsidó templom to­vábbra is vasraktár.” A történet véget ért, az író hazaért és a szellemek megnyugodhatnak. Olyan sírkövet kaptak Fi­zikailag nem létező sírkövük helyett, amilyet csak adni tudott a helyettük élő író-elbeszélő: a történetüket. Az író-elbe­szélő elutazásával ért véget először a gyerekkor, hogy aztán folyvást kísértsen, és most a hazatéréssel érhetett véget végképp. Immár nem lenne lehetséges, mint a könyv elején, a dió- és meggyfá­nak, valamint a zsinagóga fényeinek je­len idejűvé tétele. „A gyerekkor helyén ott maradt a hiány, egy kibeszéletlen és talán kibeszélhetetlen történet”. (149) Ebben a pillanatban, hogy a történet vé­gére ért, a zsinagóga és a kert fái elme­rültek a távoli gyermekkorban, átköltöz­tek az író emlékeiből művébe.

Heine azt mondta egyszer, hogy a zsi­dók hazája a Tóra. A könyv őrzi a földet, Ciont és Jerusalajimot. Ahogy a Tóra őr­zi a szétszóratás előtti és a megváltás utáni hazát, Jeruzsálemet, úgy őrzi az Elutazás és hazatérés a szétszóratás és a fogság házát, a hazát a szétszóratásban – Berettyóújfalut. (Ami az én olvasatom­ban szinekdochként viselkedik, kicsinyítve magában foglalja a világ összes falucskáját, ahol zsidók éltek ’44 előtt, számomra az én családom különböző ágainak lakhelyeit: Lábatlant, Devecsert és Dunaalmást. Immár nemcsak Sala­mon templomára, de ezekre a települé­sekre is emlékezni kell. Minden magyar faluban és kisvárosban ott kószálnak a szellemek, minden magyar faluban és kisvárosban található egy – Márton László regényének címét kölcsönvéve – Árnyas főutca. A holtak talán megnyu­godhatnak, de mi – az Auschwitzot túl­élő emberiség, hiszen mindannyian Auschwitz túlélői vagyunk – soha nem nyughatunk. Az árnyak története nem azonos az árnyak életével. Soha többé, tartson bármeddig még az emberiség föl­di története, soha többé senki nem fog tudni elszámolni azzal, hogy Verát 11 évesen elgázosították. Egyetlen nemze­dék sem teheti meg, hogy zavartan le ne hajtsa a fejét a kérdésre, hogy hová fo­gunk írni neki, nekik. És egyetlen nem­zedék sem spórolhatja meg magának, hogy ezt a kérdést feltegye.) Az elbeszé­lő nem bízhat meg a Gondviselésben: „Mert ha a sorsok ura akarta is az én életben maradásomat, miért nem akarta a többi gyerekét is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek nálam, nem lehetek olyan bőkezű, hogy Verát, Gyurit, Katit, Jutkát, Babát, Jancsit, Gabit, Icát, Sarol­ta nénit, Dolli bácsit, Giza nénit, náci bá­csit, Ilonka nénit, Pista bácsit, Margit né­nit, Béla bácsit, Gyula bácsit és a többie­ket odaadjam a teljes enyészetnek.” Ezért át is veszi szerepét a tökéletlenül működő Gondviseléstől, menti, ami menthető. A történet, amit hallunk, miti­kus. Erre rögtön az elején, a család tör­ténetének felvázolásakor Figyelmeztet minket az elbeszélő. „Apai nagyanyám, Gottfried Karolina, az elbeszélések sze­rint, kedvesen jó humorú, gömbölyded néni volt.” (16) Később is gyakran épül­nek bele mítoszok a család és Gyurkáék történetébe. Mítoszinak tűnik a nagyszü­lők sírkövének sérthetetlensége az előbb már elemzett szövegrészben. Az apa, az elsőszülött fiú megszületésére hosszan kell várni, majd születése után a József nevet kapja, mint Jákob és Ráchel első­szülött fiúgyermeke. Szintén elkényeztették, mint szentírási előképét. Gott­fried Karolina, az édesanya Józsikát matrózblúzba és lakkcipőbe öltöztetve vitte” a szentmártoni kocsmába apjáért, ahogy József is szép, tarka ruhájában ment ki a mezőre testvérei közé. A falu gyerekei közül csak az elbeszélő, nővé­re és két unokatestvérük menekül meg, azok, akik elhagyják a falut, nem marad­nak a szülői házban, épp úgy, ahogy Mó­zes és Jézus menekült meg. Egy nappal azután, hogy elmennek, megkezdődik a deportálás. A visszatérés a faluba pedig éppen hat napig tart, „utazásunk hetedik napján érkeztünk meg az állomásra”. A hetedik nap a megérkezésé, a megnyug­vásé. Még akkor is jelentéses ez a szám, ha később kiderül, megnyugvásról, ha­zatérésről szó sincs. Az elbeszélő el­mondja, hogy mennyire szerette gyer­mekkora Széderestéit, azokat az esté­ket, amelyeken az apák elmondják az ősök történetét gyermekeiknek. „Április­ban, Széderestén átjött (ti. a nagypapa – V. Gy.) Nagyváradról Berettyóújfaluba, és nálunk ő olvasta föl az én kérdéseim­re (mert a legkisebbnek kell kérdezni) a válaszokat a Haggadából. Adott nekem egy mozaikdíszes, cédrusfa borítású könyvet, amelyet a kivonulás ünnepén kell felolvasni. Van a Haggadában né­hány rajzos ábrázolat is, többek között négy figura: a Harcos, a Kereskedő, a Tu­dós és az Együgyű, aki kérdezni sem tud. nekem nagyon tetszett ez az Egy­ügyű, aki kérdezni sem tud, de nagy­apám azt mondta, hogy ez egyáltalán nem illik rám, mert én szüntelenül kér­désekkel nyaggattam.” (15)

Mi már tudjuk, mire volt jó az, hogy Konrád Gyurka olyan sokat érdeklődött a mítosz és elmesélése iránt. Az ő fel­adata lesz beteljesíteni az emlékezet, az elbeszélés parancsát. El kell mondani, hogy ők, Vera és mind a többiek itt jár­tak a világon, itt voltak velünk, amíg kisgyermekkorukban gázzal meg nem foj­tották és el nem égették őket. A zsidó nép egyiptomi tartózkodása egy elutazás (József testvéreinek elutazása) és haza­térés (kivonulás) története volt. Be­rettyóújfalura, a diaszpórabeli hazába a legtöbben nem tértek vissza. Csak most, árnyként, Konrád segítségével. Mert „Mnemnoszüné nem alszik, sose pislog, minden tekintet számontartatik”. Immár – hála Konrádnak és Mnemnoszünének – az övék is.

Vári György

*Erre mutatott rá Pályi András és Károlyi Csa­ba is. Pályi András, Elutazás és hazatérés, Beszélő, 2002. január, és Károlyi Csaba, A hazalá­togató író, Jelenkor, 2002. 7-8., 841-5.

Címkék:2003-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy magyar zsidó író számvetése – Konrád György: A láthatatlan hang, Zsidó tárgyú elmélkedések

Egy magyar zsidó író számvetése (Konrád György: A láthatatlan hang. Zsidó tárgyú elmélkedések. Palatinus Könyvkiadó, 1997, 258 oldal, 1100 forint)...

2003. májusi szám

Summary Gonda Istvánné: Megdöbbenve olvastam EUfória Gadó János: Szaddam bukása és Izrael - Hitközségi választások - BZSH: Nincs változás -...

Close